Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: A szűz. Házassági komédia
Tisztára véletlen, hogy éppen most, amikor a gödöllői művész-csoport kiállítása látható a Nemzeti Szalonban, jut nyilvánosságra egy újabb művész-település terve. Régóta megvan ez a terv. Nem sokára éppen olyan népszerű lesz a kecskemétiek jelzője, mint most a gödöllőieké. Egyiknek a másikhoz nincs semmi vonatkozása. Művészek telepedtek meg Gödöllőn és Kecskeméten is művészek akarnak köztársaságot alakítani. Az artisztikus törekvésektől eltekintve azonban, mi látunk valami közösséget magában a megtelepülés szándékában is. Valami közös vágyat, amely Gödöllő és Kecskemét művészeiben öntudatlanul élt és arra ösztökélte a szabad, tehát mindenkitől elhagyatott, változó divatok, hangulatok martalékául odadobott pálya sorsosait, hogy megfogózódjanak valamibe, lekössenek maguk számára egy bizonyos mennyiségű érdeklődést, igazabban és magyarabban mondva - nincs ebben restelni való - keresletet, pénzt. Hogy elkoptatott és túlságosan sablonszerűen használt szóval éljünk: szervezkednek a művészek, szemben a megbízhatatlan közönség szeszélyére engedett kegyelem-műpártolással. Ha nem is mondják, ha nem is vallják, sőt ha nem is tudják: ez az ok szerepel a települések létrehozói között. Jó, hogy szerepel és nem baj, ha ösztönszerűen. Így előtérbe nyomul az artisztikus szempont. Változó művészi divatokkal szemben akarják a saját egyéniségüket megvédeni hivatott művészek. Elvonulnak tehát és elkerítik magukat, keresik a fölösleges idegrázkódtatásoktól való mentességet, anélkül, hogy a nagyvárosra botorul átkokat szórnának. Ez a tudatos, ez az artisztikus vágy kiegészíti a másikat. Jobbat és szebbet, különbet akarnak termelni, nagyrészt megint csak azért, hogy az érvényesüléshez, a publikumhoz közelebb jussanak. Ezek a józan és egészséges és természetes vágyak alapozták meg a kecskeméti művészházakat. Van azután egy erő, amely szerves egésszé forrasztja össze a különálló és Kecskeméten épp úgy mint Nagybányán külön utakon járó egyéniségeket. A műhely ez az erő. Műhelyt akarnak a kecskemétiek, ahol a telep művészei, szerszámmal a kezükben dolgoznának. Szinte félve írjuk le, hogy iparművészetről van szó. Úgy elkopnak a legjobb szavak. Amit mi iparművészet címén látunk és emlegetünk, annyira kezd hasonlítani a dekoráló művészethez. Nem hiányzik belőle a jó ízlés, az ötlet, a zsenialitás. A műhely hiányzik. Rajztábla-szag érzik rajta. Észre vesszük, hogy tervezője - tervező. Hogy leült a papírhoz, nagy szeretettel, a teljes tudás vértezetével, tökéletes hozzáértéssel, de papiroshoz ült és ott alakított ki - mondjuk - egy vázát. A vázát azután nagyon becsületes és szorgalmas és pontos munkások megcsinálták, hajszálig követve a rajzot. És mégis, ez nem az igazi. Az az igazi, hogy leüljön az a művész a koronghoz és ott, a keze alatt formálódjék ki az agyag és nem a papíron, hanem magában a matériában változtasson, simítson, igazítson rajta. Ez az egyenesen anyagban elkészült forma azután akár reprodukálható, sablonba merevíthető - nem kell félni a jó sablontól - azért eleven és friss és becses marad, ha elgondolásakor már számoltak sokszorosítandó mivoltával.
Kitűnő tervezőnk már volna néhány. Ám a műhellyel összeforrott, benne élő, ideje nagy részét neki szentelő művész alig. A műhely hiányzik. Pedig az igazi mesternek, a vérig művészek szinte alig lehetnek el műhely nélkül. Az agy, amely úgy fogadja be a világot, hogy mindjárt képet szerkeszt róla, a kéz, mely ábrázoláshoz szokott, szinte megköveteli, nem pihenés, hanem kiegészítés gyanánt az igazi alkotó, produkáló, holt anyagokból bizonyos megfogható, hasznosítható tárgyakat teremtő tevékenységet. A gödöllőiek nagyszerű gobelin- és szőnyeg-kultúrája nem véletlen. Ők is a műhely után vágyódtak és mert piktúrájuk is részletező, elmélyedő, romantikus irányú, alkotó vágyaiknak megfelel a lassan növekvő, szinte önmegtagadó szorgalmat követelő gobelin, amely tulajdonképpen nem is valódi műhely-termék, hanem egy megnehezített technikájú képes ábrázolás. A Kecskemétre induló művészek szorosabb kapcsolatot keresnek az élettel. Nem arról van szó - nem is lehet még - jobbak-e, rosszabbak-e. Mások. Frissebbek, elevenebbek. Idegesebbnek is talán. A műhelyben nem óhajtanak képeket újraálmodni és nem törekszenek méretekben, a monumentalitásra. Egyelőre három mesterség. az agyagosság, a kisebb textilmunkák és a könyvnyomtatás, könyvkötés műhelyeiben akarnak változatosan, minden megkötött program nélkül, a saját kedvük és a közönség adta lehetőségek szerint dolgozni. Két művész neve van a terv központjában. Az egyik Iványi-Grünwald Béla. A nagybányai festők régi vezérei közül való, művészetében magának élő kutató és haladó elme. Körülötte csoportosulnának, akiknek a festés, a szorosabban vett képírás a főtörekvésük. Nekik szabad ég kell és néhány természet adta szín, levegő, nyugalom és az a bizonyos valami, amibe kapaszkodik az elhagyatott. Kell a műhely közelsége, ahová betérhetnek, ha munkát óhajt változtatni a képzelet. A műhelynek pedig Falus Elek állna az élén. Jó ismerőse a nyugatnak. Néhány újabb könyve tőle kapta egyszerű és mégis oly nemes, olyan előkelő köntösét. Aki megfigyelte, hogyan tud fel nem cifrázott nyomdai betűt egy lendülettel, egy tartózkodó vonással felöltöztetni, kifejezővé tenni, milyen szeretetreméltó ízt önt szimpla könyvtáblákba: bízik benne, már e Nyugat-könyvekért. Közönséges, mindennapi használatra szánt tömeg-árúk ezek. De milyen beszédes szószólói mesterüknek. Falus Elek nem tervező, hanem az anyag művésze és nem tervezőket akar maga körül, hanem művészeket, kikben épp oly erős a teremtő fantázia, mint amilyen nagy a szeretet a mesterségek apró bájai iránt. Művészmunkásokat és munkásokat ősi képességekkel. Originális környezetet és európai szabatosságot.
...Falus és Iványi-Grünwald és többi művészek, akik velük jártak, elragadtatással beszélnek Kecskemétről. Környéke, mely a mi képzeletünkben homokpuszta gyanánt él, zöld, eleven és változatos. Még üres parcellák között vonulnak el villamos lámpákkal szegett keramit-utak, de már minden parcella ki van jelölve valami célra és egy-két esztendő alatt beépül. Lechner mester tervezte városháza áll a közepén és ebből a házból rendezik egy leendő, nagy, de originális magyar mivoltát megtartó város kereteit. Barackot importálnak a fél világ számára és vendégszeretettel várják a művészeket, a tanítókat. A magyar alföld új, az elcsépelt sablonoknál gazdagabb, becsesebb motívumokat kínál a kutatóknak. Úgy vélik, kincses bányája ez a művészeknek, akik modernek és előre törők, mint maga az a város és szükségét érzik annak, hogy ne veszítsék el a magyarság cifra külsőségektől ment originalitás mindenütt megbecsült zamatát. Szeretik Kecskemétet. A fő persze az ő talentumuk és a műhely egészséges tevékenysége. Ez az alap. Ez a mindennapi táplálék. A szeretet azonban az éltető, üdítő, friss levegő.