Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám
Wangel Hilda nem erről a világról való lény; egy testet öltött álom, egy lágy. Létét nem a megfigyelésnek köszöni, mint Gabler Hedda, nem is valami határozott tendenciának mint Nóra, hanem egy mélabús, egy álomszerű hangulatnak: az olyan melankóliás, álomszerű hangulatok valamelyikének, amik alkonyidőben ereszkednek le ránk, azt se tudjuk, hogyan. Egyszerre csak a múltunkba látunk: mindaz, ami csak sötét és zavaros benne, felnyomul hozzánk és összeszorítja szívünket. Magunkra ismerünk, a hibáinkra, azokra a tévedéseinkre, amikkel félrekanyarodtunk az igaz útról. Nehéz teherként nyom bennünket az a tudat, hogy a jellemünk olyan amilyen, hogy a sorsunk olyan aminő... de lassanként enyhül a feszültség, lelkünk belefárad abba, hogy komor képzetekkel gyötörje magát, boldog álmokba gubózik be, amikben éppen olyanok vagyunk, aminők lenni szeretnénk s a világ is olyan, amilyennek szeretnénk.
Ibsen megérezte, hogy öregedik. Azzal a kritikai élesen látással, amellyel érzéseit ízeikre szedte, és amely olyankor riadt meg legkevésbé, ha valami erkölcstelen motívumot vélt fölfedezni magában, vette észre, hogy irigy lett, hogy fél az ifjúságtól. Mint minden művész, ő is abban a hitben volt, hogy az életében valami mélyebb értelem lakozik, valami tervszerű szándékosság: s hogy valami különös viszony van élete s az Isten között. Sem az erkölcs, sem a világnézet dolgában nem tudott soha szabadulni a keresztényi felfogástól. Azt hitte, hogy amért sikere volt, amiért valamire vitte, amiért az Isten kiválasztottjai közé sorozta, meg kell fizetnie - megfizetnie szívének vérével, egyéni boldogságával, azzal hogy elszakadjon feleségétől és gyermekeitől... Ilyenféle komor képzetek lepték meg, amikor lelke álmokat kezdett szövögetni. És megalkotott egy alakot, aki úgy szerette őt, mint ahogy még soha senki, aki csak őt s örökké őt szerette: aki megértette úgy, ahogy még senki sem tudta megérteni; aki megbocsátott neki, vagy inkább belátta, hogy nincsen semmi megbocsátani valója. Aki olyannak látta, amilyennek önmaga nézte magát a boldog alkotó erő óráiban, annyira a közönséges emberek s a hétköznapi lét fölött állónak...
*
Semmiféle művében sem annyira szubjektív Ibsen, mint a Solness mesterben. Fanyar metszésű, egyébként oly szigorúan lezárt szája szétnyílik végre... a mondanivalója annyira reá nehezedett, olyan súllyal nyomta, most végre leszabadul ajkáról. Megváltó szó ez, ki kell mondatnia; de ahogy beszél, régi sebei megint sajogni kezdenek s a szíve vérzik. Fordulóhoz jutott: megcsinálja életének számadását; hátra kell tekintenie, hogy fölfelé tekinthessen.
Mit is kíván a nagy művész a nőtől, Azt hogy szép legyen s hogy tessék neki? Talán. Hogy szellemes legyen és hogy szórakoztassa? Meglehet. A nagy művész is rabja az érzéki ingereknek és neki is szüksége van szórakozásra. Szíve nőjétől azért ennél egyebet kíván. Azt, hogy megértse? (De hiszen maga is alig érti magát, hogyan értse meg egy nő!) nem, nem megértést kíván tőle... de, hogy közelében úgy érezze magát, mint azokban az emelkedett órákban, amikben ő valóban önmaga. A büszke mozgalommal teli és mégis oly magányos szív hirtelen leveti leplét, a fanyar, oly szigorúan lezárt száj beszédessé lesz, a szemek föllángolnak... neki, a szerelmesének, az imádottnak, a kiválasztott nőnek megmutatkozik olyannak, amilyennek senki sem látja, amilyennek műveiben sem mutathatja magát (mert a tárgyilagosság bizonyos fokig illeszkedés) annak a lángelmének, annak az égi szellemnek mutatja magát neki, aki földi gyötrelmek közt vergődik.
Lehet-e tehát földi nő a kiválasztottja? Csak miután képzeletének izzó színeivel megfestette, csak miután megalakította és újra megalkotta, érdemli meg, hogy szeresse őt. Wangel Hilda nem földi lény; a szerelmes költőnek szemével nézett asszony ő, - és ez a halhatatlan érdeme ennek a költeménynek. De a heves szerelemnek nem abban az állapotában nézett nő, amely élesebb látásúvá teszi a szemet; azon állapotában való, amelyben a szerelem megszépíti és eszményíti a nőt.
Hogy is hihessen az ember ennek a teremtésnek realitásában, akinek kicsiny lány korában egy építőművész néhány szót súgott a fülébe s akinek tíz év múltán is eszükben járnak azok a szavak? aki életének egész reménységét látja abban, hogy azok a szavak valóra váljanak? Egyszer egy nap otthagyja szülei házát és váratlanul megjelenik az építő előtt, hogy számon kérje tőle Narancsországot, amelyet megígért volt neki. Solness alig hogy emlékezik a lányra; egészen elfeledte. Mesebeli királykisasszony módjára terem előtte a lány, mert ő, az építőművész öreg ember, felséges ember, olyan emlékekkel jár, amik rágódnak rajta, magányos, elkomorodott, magát kínzó férfi. Mivel vonzhatta ennyire az ilyen egy ifjú, üde, az életnek örülő, sőt az életre vágyódó lányt (mert hiszen ilyen nő Hilda)? S vonzhassa annyira, hogy a lány kijelentse, hogy "örökre választott", hogy őt választotta, az építőmestert, akit egyszer fönt látott a magasban amint a templom tornyára kitűzte a zászlót.
Van-e fenségesebb annál a képzetnél, hogy valaki, egy férfi, ekkora vonzerővel vonzhat egy nőt? Az élet sohasem képes az ilyen fenséges dolog megalkotására; csakis a művészet eszelhet ki ilyet.
*
Solnessnek Wangel Hildával való beszélgetései ezért olyan mélyek, ezért olyan csodálatosak, ezért oly kimeríthetetlenek. Művész az, aki beszél és úgy beszél, mint ahogy a szerelmesével szokott az ember. Neki megvallja azt amit a világ elől gondosan titkol, azt, hogy boldogtalan, hogy csüggedt, levert s ami mind ennél borzasztóbb, hogy nem bízik már magához. Kifelé ragyogás, hódítás, világhír; kifelé olyan valaki, aki irányt mutat a művészetben; befelé pedig mélységesen boldogtalan ember, aki tele van önváddal; befelé olyan valaki, aki tudatára jutott kezdődő gyöngeségének, aki csupa rettegés az ifjúságtól, amely ki akarja szorítani helyéből, mint ahogy annak idején ő szorított ki másokat.
Nem csupán művész fájdalmai azok, amiket Solness Hildának megvall; hanem apró emberi dolgok is. Nem mind mély és nagy az, amit megvall neki - de emberi az is, egyéni, a lelke mélyéből való. Mindent megvall neki; lelkiismerete érzékeny voltát, a magakínzását, keresztényi misztikus hitét a lakolásban, abban, hogy sikereiért meg kell fizetnie, babonásan misztikus hitét az ő Istenhez való különös viszonyában; végül pedig megvallja neki a csüggedtségét, bátortalanságát is. Sok omladékot el kell takarítania az útból, minekelőtte megint feltekinthetne a világosába, minekelőtte megint rásugározhatna a kék mennybolt.
Hát a nő? Hilda a művészt látja benne, azt, aki magasan fölötte áll másoknak. Hilda nem engedi meg, hogy kicsiny legyen. Megszidja. Az ifjúságtól féltében Solness kicsinyessé lett, kegyetlenné, kíméletlenné, Hilda szemében ez elégíti őt. Folt ez az ő ragyogó képén. Hilda hirtelen elhatározású lány, és letörli a foltot. Nem szerelmesen búgó galambocska; hanem az a nő, akinek lelkére Solness igazi lényének képe vetődött rá s aki ezt a képet tisztán akarja megőrizni. Semmi gyöngeség, kicsinyesség, csüggedtség! Ne térjen ki a fiatalság elől, ne nyomja el erőszakosan - hanem szorítsa árnyékba új alkotásokkal, ez az, ami hozzá méltó, az ő építőművészéhez méltó. Az ő építőművésze! A mindennapi életben nem ilyen vagyok - mondja Ibsen kissé dörmögősen, de lelkében boldogan, hogy olyan szelíd, olyan szerető kéz hessegeti el homlokáról a felhőket. Sötét volt a háza belseje: fülledt levegőben élt; és megszokta ezt a környezetet akár a beteg, és azt hitte, hogy a jó levegőt már el nem bírná. Mindenféle hipochondriás önkínzásra és aggodalmaskodásra szokott rá. És ekkor megjelent az, aki Istent látott benne, a maga istenét, aki nem akarja, hogy ez az ő Istene emberien kicsiny legyen - a hipochondriának, az aggodalmaskodásnak távoznia kell belőle.
Nem így szoktak bánni vele a nők. Nem Kaja ez a lány, akin ő feltétlenül uralkodik. Nem felesége, a szelíd, az alázatos, a boldogtalan. Olyan nő ez, aki szidja, feddi, lehordja; önálló lény, énje makacs megóvásában vele egyenlő rangú. Szereti határtalanul; de azért nem merül el szerelmében; ideáljai vannak, kedves képzetei; külön világ ő. Akármekkora is benne az odaadás, akármennyire bámulja is az építészt, sok egyéni, sok szilárd, sok érinthetetlen, hirtelen váratlan elem lakozik benne, amiket Solness nem igázhat le, amiket megannyiszor újra kénytelen meghódítani. nem árnyék-lény az, akit szeret; hanem egy egyéni bájjal teli teremtés.
Ilyennek szeretné a művész kiválasztott hölgyét. Meseszerű szerelemmel szeresse őt - Solness iránt való szerelmében Hilda fittyet hány a világnak. Meseszerű hűséggel szeresse - "mindörökre választottam", mondja Hilda. És ezt úgy mondja, hogy az ember, akármilyen kétkedő legyen is különben, elhiszi neki. Ilyen szerelemre vágyik Solness; ilyen határtalan s ily kizárólagos szerelemre. Nézzen föl rá bámulattal a nő; de egyben rázza is föl; mutassa meg neki énjének ideálját olyannak, aminőnek az a szívében megjelent. Mi mindennel szívja meg magát Solness a szerelem megifjító forrásából! Emberi boldogsággal, üdvösséggel - de egyben ihlettel is; ahhoz való erővel, hogy a régi terhet lerázza magáról és újabb alkotásokra induljon.
És ez a mélységes, a kimondhatatlan bája és ingere ennek a drámának, ez az, ami annyira fölébe teszi Ibsen egyéb műveinek: az álomnak a valósággal való elvegyülése. Mindennapi, házi, emberi, földi dolgokról beszél az építő; de egy mesebeli lénynek beszél róluk, aki feneketlenül mély szemével tekint rá; Solness érzi, hogy titok lehel rá; érzi, hogy az a jelenség, aki meglátogatta, emberfölötti lény. Hildával való beszélgetésében valami homályos, valami nem földi érzik; valami olyan, ami a hétköznapi dolgokat is meglágyítja és átszellemíti. Az emberi léleknek olyan mélységei szólalnak meg ebben a műben, amikből különben egy hang se hatol föl hozzánk. Ettől a földtől távoli, ritkább, fénylőbb levegőrétegben vándor a művész és lelkének alkotása; de olykor felszakad a csodás fénylő réteg, amely körülveszi, elszigeteli őket és betekint hozzájuk a világ, a maga ízetlen józanságával, valóságával és mozgalmasságával. A képzelet alkotása ekkor elcsodálkozik a maga létezésén. "Hogyan lett azzá, ami?" - kérdi Solness (Lehetséges az, hogy megbűvölte őt, hogy száz fonállal fűzte magához, az az ő művel, azt csak ő tudja a varázsló - az ő építőművésze.)
Hilda tehát tündéri lény; de amint a földöntúli fényes kört átlépi, ördöngös lány up to date. Hetyke, üde, elhatározott, kihívó, egy kicsit szertelenkedő. "Borzasztóan izgató" eseményekre vágyódik.
Ennyi földi és nem földi, köznapi és különös elemből van összerakva ez az alak, amely páratlanul fascináló s oly titokzatosan vonzó erejű mint egy természetesnél nagyobb, a világos nyári éjszakában kékesen fénylő csillag.