Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · BABITS MIHÁLY: GEORGE MEREDITH
De a legnagyobb bátorság önmagunk ellen kell, a saját önzésünk ellen. mert minden gyávaságunk, jövőnk ellensége, önzésünkből fakad. De figyeljünk: nem a nagy, őszinte, Stirner-féle, Nietzsche-féle önzést veszi átka alá írónk, hanem az apró, rejtett, hazug önzést, mely öntudatlan, melyet a világ gyakran nemeslelkűségnek nevez s mely maga is annak hiszi magát. Ennek a nem sejtett s csak annál pusztítóbb, átkosabb önzésnek sötét járatlan, bonyodalmas mélyébe világítani rettenetes rendőrlámpása van Meredithnek. S a lélek e rejtett helyeinek sötétsége, gondozatlansága, annál megrázóbb látvány, mennél fényesebb, kápráztatóbb, a külső lélek, melyet a világ lát. Sir Willoughby, az Egoist hőse, kiváló ősök ivadéka, egészséges és szép testű, olyan lábszárai vannak, mint az I. Károly korbeli angol gavalléroknak (e vonás még jellemzőbb az íróra, mint alakjára); roppant vagyonnal bír, művelt és szellemes, a hölgyek bálványa, kitűnő sportember; alárendeltjei alig győzik magasztalni nemes lelkét, ismerősei, rokonai hűségét a barátságban, előzékenységét a társaságban: minden boldogságra predesztinált ember. De lelke mélyében mint valami mérges rák, pusztít egy feneketlen hiúság és önzés, melyet senkise gyanít, legkevésbé ő maga. Emiatt, tisztán csak emiatt, boldogtalan lesz s boldogtalanná teszi azokat, akiket (ő legalább úgy véli = önzése úgy kívánja) akiket szeret. Értsük meg jól: a fejlődésbe semmi külső ok nem játszik bele: tisztán ez az észrevehetetlen, lassan működő méreg: az önzés. A szegény vergődő hős nem sejti bűnhődésének okát, mert nincs merészsége a saját lelkébe nézni. Nem ismerek rettentőbb, mélyebb, következetesebb festményt a világirodalomban. S e borzasztóságok mélységeit csak az író érzi és érezteti velünk: a világ szemében minden oly fényes, boldog, mint előbb volt. Egyik fejezetnek a címe és színhelye Az önző szívében; de az egész regény e kísérteties helyen történik. S ami legjobban ellentétben áll a megszokott moralista-sablonnal s legjobban bizonyítja az író nagyságát és csodálatosan mély behatolását: az önzőt nem megvetjük olvasása közben, hanem sajnáljuk, teljesen együtt érzünk vele s szívdobogva várjuk vergődésének eredményeit. Hasonlóra csak egy példát tudok: Shakespeare Shylockját.