Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám · / · FIGYELŐ
Anatole Freance öregszik s úgy forgatja a Sorsnak ezt a durva csapását, mintha sose szerette volna valami nagyon, hogy fiatal volt. A Villa-Said Voltaireja boldog ember, neki nem fáj a hanyatlás s mosolyogva megengedi, hogy hadd fájjon ez nekünk ő helyette. Nekünk, tíz-húsz országban, egész világon elszórtaknak, a könyvnyomtatás óta legkülönb páratlan, bolond hitű publikumnak. Mi nekünk keserves olvasmány legújabb novellás könyve France-nak, de csak sugdosódva kesergünk mégis. Csodálatos történeteket magyaráz meg nekünk egy nagyon bölcs ember, aki ma már semmit se tart csúfolni valóknak sem. Kékszakáll-herceg történetétől a boldog ember nincs-ingéig voltaképpen azt rágja mesékhez és nótákhoz szokott füleinkbe Anatole France, hogy semmink sincs. Meséink se voltak soha, dalink se, tehát meg se kísértsük, óh mi szegény emberek, hogy mesét gondoljunk vagy húrt rezegtessünk. De csúfolódni se csúfolódjunk kegyetlenül, mert a koldusságot nem szabad nagyon-nagyon megtépni. És így írta ő meg talán legelső, véres versit e tagadó, öreg és majdnem csacskán összeiparkodott kötetében.
De nagyon kell szeretnünk és féltenünk Anatole France-ot, hogy megérezzük meghatottan ezt és így. Hogy jaj, be szép és jaj, be rossz versek a La Barbe Bleue és társai, Anatole France mese-ölő új meséi. Egy már nem is a színpad alá, de a pokol fenekére süllyesztett halál-zenekar játszik e történetek mélyén. Egy ember, egy nagyon bölcs, öreg ember rozoga, síró lírája vezeti a hangok össze és vissza tömegét. Egészen versben és egészen bátran így szólna ez a zenekar: a hitetlenség hite hagyott el először és most már elhagy a hit is. Szörnyű dolog lehet először nem hinni semmiben sem, de ez még mindig az épen-maradt torony: a hitek hite. Azután jön, hogy már ebben sem hiszünk s azután, ha valaki Anatole France, megcsinálja a cifrázatlan és immár céltalan meseölést.
Közömbös embernek mi se tűnik föl az Anatole France új novellás könyvében, új és búsító. Közömbös ember mindazt rakott asztalon leli, ami vele Anatole France-ot megszerettette s ami legbensőbb és legjobb bolondságú híveinek csak forma volt és modor. Akik pedig a szocialista Anatole France-nak tapsoltak, azok se veszik rögtön észre a változást. Óh mos maróbb, aktuálisabb Jaures-nél is France és a vezércikkek jöhetnek megint hozzá tanulni. Aki Jézus kínszenvedés-napját a világ legbanálisabb napjának látta, ma is lát. Banálisnak, komisznak, keservesnek, emberinek lát ma is, de ma már csak a mát látja s a Plátók, Szent Pál s más világraszóló gondolat-házalók kegyetlen mosolyú fotográfusa, ma Briand miniszterelnök, Dujardin-Beaumetzet s talán még kisebbeket állít a gépe elé. És hiába a gép, a két éles, bölcs szem, megkicsinyedik minden, mert közel jön hozzánk és nagyon kicsinyekre mered.
Történetek, nagyon ismert történetek, mint a Kékszakáll-legenda, szentek csodái, a boldog ember inge stb., ezekből lesznek most France-történetek. Régi, elegáns módon, nagyszerű csillogásban, de nagyon-nagyon olcsó travesztálás a végén mégis mindegyik. És sem az idő, sem a patinás bibliai vagy históriai nevek nem segítenek ezúttal, hogy pótolják a művészetet, amennyire a művészetet néha pótolni lehet. És mintha csak egy nagyon ötletes ember, akinek nincs veszteni valója és senkitől se fél, meg akarna marni mindenkit, aki kortársa vagy ami kortársainak hittel vagy képmutatóan: érték. De - érzem, én hallom - lentről a muzsikát, a lírát. itt egy ember vérzik: az öregedő France. És úgy kell kézbe venni ezt az új France-könyvet, mint azt a virágot, melyet búcsúzó nagyon kedves kedvesünktől kaptunk s későn bánjuk meg, hogy miért is nem hittük el, hogy szép volt a kedvesünk és csakugyan búcsúzott.