Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám · / · FIGYELŐ
A M. K. Operaház állami intézet. Mint ilyen nyilvános ellenőrzés alatt áll. A költségvetését ellenőrzi a minisztérium, a művészi eredményeit ellenőrzi a közönség és a sajtó.
Ha az Opera jövedelmét a vezetőség elsikkasztaná, ha hamis adatokat írna be, a díszleteket és a drága ruhákat elkótyavetyélné - az állami hatalom bizonyára nem habozna a megtorló intézkedéseket folyamatba tenni. A művészi ellenőrzés azonban, akármilyen hiány vagy mulasztás találtatnék is: nem léphet fel ilyen energikusan és bár a közönség százszor konstatálja, hogy bajok vannak és sokkal nagyobb bajok vannak mintha valaki csak lopna és sikkasztana; mert a művészet körül van hiba - a megtorlásra nincsen remény. A kritika itt csak afféle elvi tiltakozás marad, mint a Deák Ferencé, aki hangoztatta, hogy csak azok a jogaink vesztek el, amikről magunk is lemondtunk. Ennek a le nem mondásnak szerény és csöndes demonstrálása akar lenni ez a kis cikk.
Az Operaház ez évi programjában csak két külföldi újdonság szerepel. Smetana Daliborja. Helyes! Strauss Elektrája. Helyes!
Attól félünk azonban, hogy az utóbbiból nem eszünk. És ez az Elektra csak olyan csalétek, mint tavaly a Debussy Pelleas és Melisande-ja és két év előtt a Strauss Saloméja volt. A kottákat megvették, a bemutatót halasztgatták, halogatták és végképp elhalasztották. Lassanként beletörődünk aztán, ha egy egész álló esztendőre egy-két premier esik a mi Operaházunkban. Csak hozzá kell szoktatni az embereket. Így azután óriási szenzáció, ha egy olyan jó közepes operához van szerencsénk, mint a D'Albert-féle Hegyek alján.
Ugyancsak a múlt esztendőben ígérték Szirmai Albert balettjét: Az erdő csendjét. Ha az opera igazgatójában egy mákszeme is megvan annak a reális érzéknek, ami föltétele a művészi vezetésre való képességnek, akkor így gondolkodik:
- Kaptam egy balettet. Szirmaitól. Ezt a fiatalembert mindenfelé dicsérték. Budapesten érdeklődtek iránta. Egy operettje nagy sikert aratott. A közönséget izgatni fogja, hogy egy operett és kabaré-komponista mit tud csinálni a komoly muzsika terrénumán. Ezt a balettet sietve előadom. Ha lehet, még ma. Legkésőbb holnap. Ehelyett azonban az idén újra csak ígéret. És félő, hogy nem váltják be. Ellenben a magyar újdonságok között ott látjuk Ábrányi Emil dalművét, a Francesca de Riminit. Ezt biztosan hallani fogjuk. Elvégre igaz: Ábrányi is zeneszerző. Magyar zeneszerző. Sőt több ennél. Tagadhatatlanul tehetséges ember. De még kiforratlan, még messze van attól, hogy magát megtalálta légyen. És százat teszek egy ellen, hogy ez az operája mindenképpen párja lesz az ő Monna Vannájának, amelyet három év előtt adtak elő szintén nagy sietséggel, de igai siker nélkül.
Ha én operaigazgató volnék, nem nyugodnék bele, hogy a magyar operák egymás-után sorba megbukjanak. Fölkelnék az íróasztalom mellől, otthagynám a nyilvántartási naplót, a feljegyzési könyveimet, a kék ceruzámat, a szabadjegykérő blanketták várakozó csapatát. Feltenném a kalapomat, venném a botomat, és gumirádlisra ülnék. Azután sorra járnám a fiatal, de határozottan lehetséges zeneszerzőket. Elmennék Antalffy Zsíros Dezsőhöz, Bartók Bélához, Buttykay Ákoshoz, Dohnányi Ernőhöz, Kálmán Imréhez, Kodály Zoltánhoz, Szendy Árpádhoz, Winer Leóhoz... így sorba betűrendben. Elmondanám nekik, hogy egy magyar operát szeretnék előadni, ami magyar legyen, eredeti is legyen, sikere is legyen. Biztosítanám őket, hogy partitúrájuk nem fog tíz esztendeig az íróasztalom fiókjában feküdni, csak legyen meg már az az opera. Megkérem őket szépen. Ha nem állnának kötélnek: könyörögnék nekik. Ha mégsem állnának kötélnek, ígérnék nekik előleget: amennyit akarnak. Sőt adnék is. Szóval, bármi áron, de keresztülvinném, hogy előadnék egy magyar operát, amelynek nagy sikere volna. Amely lázba hozná Budapestet, amelyről beszélnének, amelyet kívülről tudnának, amelyet elcsépelnének, amellyel büszkélkedni lehetne az idegenek előtt. Aminek nem volna semmi enográfiai gyöngéje. Amin nem nevetne senki. Amelyben végre hiányoznának a kétségbeejtő anapestusok, nemzeti kosztümök és zászlók, és mégis magyar opera volna.
Persze ez egy kissé fáradtságos munka lenne. És bárki fölhozhatja az ellenvetést, hogy hiszen ha egy zeneszerző valami igazán jót írna, előbb-utóbb előadnák azt. Ebben nem kételkedünk. De hogy a művészek munkakedvére, ambíciójára nem közömbös az, hogy a sorsuk és alkotásaik érvényesülése kitől függ - ez ismét letagadhatatlan. Hogy az igazi magyar opera nem születhet mg, ebben nem lehet hibás egyetlen magyar operaigazgató sem. De hogy nem holnap, nem az idén, hanem csak évek múlva fog megszületni ez a magyar opera, ebben talán hibás Mészáros és hibás Mader az előde is. Nem Zichy Rolandja, nem Mihalovich Toldija és nem Hűvös Csodavázája azok az opuszok, amelyeknek felújításáért Budapest lelkesedni tudna, s amelyért valaha is rászánta magát egyetlen vidéki ember a fővárosba való felutazásra!...
Mindezzel nem akarjuk tagadni, hogy a mi operaházunkban vannak jó, jeles, sőt kitűnő előadások is. Igenis vannak. De emellett állítjuk, hogy ez a műintézet azt a kötelességét, mely a címében - "Magyar" - körül van írva, s mely szerint egyik fő-fő hivatása és kötelessége volna a magyar opera megszületését elősegíteni, várni, istápolni - nem teljesíti.
Ezt az ünnepélyes és higgadt tiltakozást kell bejelentenünk az új operai szezon kezdetén.