Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám
Nyitott szemmel álmodva, múltat és lelket idézve kanyarog az Avon folyó. Mindabból, ami Shakespeareről fennmaradt, ez a legkülönösebb: ezek az örökké ugyanazon csöppek, amelyeknek sem az iránya, sem színe, sem illata nem változott azóta, hogy az Avoni hattyú utoljára nézte csillogó hátukat.
A vonat, amely Stratford felé robog, híven követi a karcsú folyó irányát és a kupé ablakából a warwicki grófság változatos tájképeibe merül a szem. Olyan időben jártam erre, amikor nálunk odahaza a nyári meleg már aranyfoltokat aszalt fű, fa virulásába, holott itt, a nedvesebb ég alján a fák koronája és a pázsitok palástja még királyi smaragdjában pompázott. Hegy, halom, völgy, erdő és rét, mező és kert versenyre keltek, hogy a legittasabb, legkáprázatosabb zöld színeket tárják föl az ég kacér kék szemének.
Az ember már ilyenkor a Shakespeare név varázskörében él. Az üde, tündérszép vidékre a költő géniusza kiterjeszti a karját, mintha csak mondaná: "Aki engem szeret, annak szeretnie kell azt a tájékot is, hol nem egy fa, nem egy erdő velem egy időben született és susogó koronáját talán ugyanazoknak a rejtelmes hatalmaknak köszönheti, mint én az alkotó kedvemet." A kingmaker (király-csináló) Warwick grófok történetével, régi népmondával és dallal teli ez a szép vidék.
A folyó egy kanyarulatánál egyszerre a szemhatárra szökik a "Trinity Church" a vidéki angol protestáns templomok jellemző képével. Tömör, kissé alacsony toronyhasábon karcsú, keskeny gólya: ilyen messziről Stratford legnevezetesebb temploma, amelyben Shakespeare sírja van. Mint a városnak valami "Wahrzeichen"-je dugja ki süvegét hársfák, szilfák, susogó nyárfák öléből, amelyek szelíden, vidéki angol kedvességgel és egyszerűséggel őrzik, ringatják ott, csaknem közvetlenül az Avon partján.
A vonat nagyot füttyent és fáradtan stoppol. Kis vidéki állomás fogad csak, a levelező-lapos bódé mutatja, hogy ez a városka irodalmi zarándoklás helye. És aztán minden ember ajkán csak egy név van: "Shakespeare." Az ember az Alcester Road-on hág fel, amely egyenesen bevisz a városba. Folytatása a Greenhill Street, amelyen már ott áll az első Shakespeare-emlék, egy szökő-kút, amelyet egy philadelphiai polgár építtetett a szomjas vándoroknak. A csurgó kutat Shakespeare szobra és "Timon of Athen" című drámájából való idézet ékesíti: "Honest water, which ne'er left man i'th'mire."
Tiszta, ünnepiesen csinos városka utcái ágaznak innen el. Kocsiút, gyalogjáró jól ki van szűrve. Barátságos, vidéki boltocskák békésen férnek meg egymás mellett. Látszik, hogy itt senki sem siet, mert mindenki egyformán, igénytelenül szorgalmas. Iparosok állnak boltjaik ajtajában, zöld köténnyel a varga, bőrköténnyel a kovács és békésen szívják pipájukat. Ingujjuk föl van tűrve, sapkájuk tarkóra csapva és bozontos szemöldökük alul vidéki kíváncsisággal nézik az idegent. Valami megnyugtató konzervativizmus van bennük; századok óta apáról-fiúra így állnak a boltajtóban, ha már nem is játsszák el a "Piramus és Thisbe" című gyönyörű darabot a király előtt.
Szőkefürtű, csinos kis fiú áll elém, nem tolakodóan, hanem udvariasan és felkínálja Shakespeare-levelezőlapjait. Sorba veszi a lapokat, mutatja, hogy milyen szépek és mindegyikhez fűz kis, értelmes magyarázatot. Minden kérdésre világosan, okosan felel. Szegényesen, de tisztán van öltözve. Szelíd kék szeméből nem közönséges értelem sugárzik. És azt a lágy, behízelgő stratfrdi tájszólást beszéli, amelynek a ritmusa, a különössége, a lelke alig változott három század óta.
Végre a Henley-steeten ott áll az a ház, amelyet képe másából az egész világon ismernek. Ez a tizenhatodik századbeli, favázas, világos és sötét deszkákból összerótt, ólomkeretes ablakú ház: a Shakespeare szülőháza. Nem szegényes, inkább jó módra valló épület. Eredetileg két házból állt, amelyek szorosan összetartoztak. A jobboldali részen, amelyben most Shakespeare-múzeum és könyvtár van, volt John Shakespearenek kesztyűs és gyapjúkereskedő boltja. A baloldali részben született fia, a nagy William 1564. április 23-án.
Hogy ez a ház csakugyan a Shakespeare szülőháza, arra nézve nemcsak hiteles adásvételi okmányok vannak, hanem nyomai annak, hogy a házat már Harték is, Shakespeare leszármazói mint a költő szülőházát mutogatták. A házat Shakespearetől a nővére, Joan örökölte, aki William Hart kalapos felesége volt. Joanról a ház Shakespeare végrendelete szerint a költő legkedvesebb lányára, Susannah-ra szállt, akitől viszont Shakespeare unokája, lady Barnard örökölte. A ladyről a ház Thomes Hart-ra jutott, aki a költő nővérének, Joan Hartnak volt az unokája. 1706-ig a Hart-család kezén maradt a ház, amelyet tőlük egy Court nevű mészáros vett meg. Csak ennek halála után szerezte meg az angol nemzet közadakozás útján a házat. 1857-ben gondosan restaurálták, de nem tudták végképp eltüntetni azokat a nyomokat, amiket a mészáros mestersége hagyott rajta.
A háznak legérdekesebb része az a kissé komor és szegényes külsejű szoba, amelyben apáról fiúra való hagyomány szerint Shakespeare született. Táblák maradtak fönn a XVIII. századból, hogy ezt az egy ablakos, alacsony kamrát már akkor is mint az "avoni hattyú" szülőfészkét mutogatták. Ma csak egy kis asztal van benne Shakespeare szobrával, azonkívül egy Erzsébet királyné korabeli dower-chest (coffre de mariage = nász-láda) van benne szépen faragott tölgyfából. De eredeti bútorozásából semmi sem maradt fönn. Washington Irving szerint ez a szoba Shakespeare születése idején korántsem volt olyan szegényes, amilyennek ma mutatják; hiszen a költő apja akkor még jómódú volt. A ma fehérre meszelt falakat akkor függönyök takarták és a jólét egyéb jeleivel volt ékes.
Ez a fehérre meszelt fal különben azóta valóságos angol panteon lett egy rossz szokás következtében. Minden látogató vagy a falra írta ceruzával a nevét vagy az egyetlen ablakba karcolta bele. Az aláírások százai borítják a falat és az ablakot, de köztük ott van a nagy Kean, Dickens, Thackeray, Walter Scott, Carlyle, Robert Browning aláírása is. Ma már a látogatók könyvbe írják a nevüket.
A háznak jobb felében Shakespeare-múzeum van, hol a Shakespeare-család okmányain kívül Erzsébet királyné korabeli tárgyak vannak kiállítva, köztük "Shakespeare iskola-padja", "Shakespeare arany pecsét-gyűrűje" és "Shakespeare kupája." Megmosolyogni való fetisizmus mindez, különösen, ha az ember meggondolja, hogy a pad, a gyűrű és a kupa aligha hiteles.
Az egész múzeumon meglátszik, hogy a Shakespeare-kultusz kissé elkésett, amikor már a stratfordi gyér okmányok szerint mint jómódú nemes polgár végezte az életét, a darabjai és színészete jövedelméből házat és földeket vásárolt, amikről végrendeletében is megemlékezik. (Ennek egy példányát ma Londonban a Somerset House-ban őrzik.) De nyilván kartársai közül is csak nagyon kevesen ismerték föl világraszóló nagyságát; arra pedig, hogy a kissé elhízott, nyugalomba vonult színész és direktor kupáját meg iskolapadját megőrizzék, senki sem gondolt.
Shakespeare a puritánok korában élt, amikor a színészeket megvetették, sőt üldözték úgy, hogy valami nagy úr, a lord kancellár vagy egyenesen a királyné szolgálatába kellett szegődniük, hogy emberi jogaikat megvédhessék. A színészt akkor is lenézték, ha olyan nagy is volt mint Shakespeare... Amióta egy amerikai hölgy, Delia Bacon fölvetette a gyermekes Bacon-problémát, a baconisták kifordított logikája nem képes eljutni ahhoz az egyszerű igazsághoz, hogy egy kövér, vidéki nemesnek legalább száz esztendőre van szüksége, míg igazi nagyságát fölismerik. Ezért nem írtak a kartársak Shakespeareről a csodálatnak azon a hangján, amellyel Verulami Baconnak, a lordkancellárnak adóztak.
Hogy némely örültségben is mennyi nyárspolgárság van, azt legjobban mutatja Bacon Delia kisasszony esete. Ennek a hölgynek, aki eszelősen végezte az életét, nem ment a fejébe, hogy egy színész, akit valamikor vadorzáson is értek Stratfordban és könnyelmű, fiatalos házassága miatt csavargó módjára szökött meg szülővárosából, hogyan lett Londonban a világ első drámaíró lángelméje. Mintha a lángelmének az útja olyan egyszerű volna és lord kancellárnak vagy legalább is egyetemi tanárnak kellene lennie annak, aki Shakespeare tudását és zsenijét egyesíti magában.!
A baconianusokat és követőiket, akik újabban már egy sereg más "igazi" Shakespearet fedeztek föl, egyáltalán nem zavarja, hogy Shakespeare korából egyetlen dokumentum sem maradt fönn, amely az ő szerzőségét kétségbe vonja, ellenben épp ott a stratfordi Shakespeare múzeumban van drámáinak egy csomó quarto kiadása, amelyek még a költő életében jelentek meg nevével. Azonkívül ott van drámáinak első fólió kiadása, amelyen még a fametszetű arcképe is rajta van színész jelmezben (a Ben Johnson "Every Man in his Humour" című darabjából Old Knowel jelmezében). Ezt az arcképet Droeshut Martin metszette Shakespeare halotti maszkja alapján.
A múzeumban Shakespearenak még két arcképe van, amelyek közül az úgynevezett Stratford-Portrait a legnevezetesebb. Ez a költőt élete delén mutatja. Kövérkés álla simára van borotválva, csak kis dióbarna kecskeszakálla és vékony kis bajusza emlékeztet a hagyományos Shakespeare-arcképekre. Különben joviálisabb, nyárspolgáribb ott az arckifejezése, mint ahogy átment a köztudatba. Szeme mogyorószínű barna. Homloka erősen kopasz. Ruhája skarlátszínű doublet (a német wams), amelyre bő, ujjatlan köntös borul. Ez az egyetlen arcképe, amely ebben a ruhában mutatja.
Shakespeare ezen az olajképen nagyon hasonlít a sírja fölött lévő mellszobrára, amely a leghitelesebb arcképe, mert kevéssel halála után a családja emeltette a stratformi Szentháromság-templomában. Ez a Trinity Church, amelynek keskeny gúlatornya ötlik először szembe Startford panorámájából,igazán nagy kincset rejteget és mégis megható egyszerűséggel, hűséges, meleg arccal fogadja az idegent.
Magas, dús hársfasor visz a templom kapujához. Udvarán százados szilfák vetnek árnyékot sírkövekre. A fákon emberemlékezet óta hollók károgják az elmúlás dalát. Egy taxusfáról föl van jegyezve, hogy a tizenhetedik században ültették el. A csöndes udvaron csak a levelek susognak és nem eresztik át azt a csöpp zajt sem, amit a kis város okoz. Ez a hely inspirálta Longfellownak ezt a verést:
The playmate once, I see him now,
A boy with sunshine in his brow,
And hear in Stratford's quiet street,
The patter of his little feet.
És az embernek a szemét sem kell lehunynia, hogy maga előtt lássa a kis "játszópajtást", aki napsugárral a homlokán topog Stratford csöndes utcáján, amely kis lábának kopogásától visszhangos.
Benn a templomban még töretlenebb a csönd. Protestáns templom, tehát nagy pompát hiába keresünk benne. Színes üvegablakok szűrik meg a napfényt és a falakról síremlékek megfeketedett márványa borong. Sötét tölgyfapadok, az imádkozó pultokon réztáblák stratfordi nemes családok címerével és nevével, biblia és zsoltár minden padon, egy olvasó ambónán láncos biblia a Shakespeare korából, régi keresztelő medence márványból, a sekrestye kapuján knocker (dörömbölő) gyűrűvel, amilyent régi templomokban látni és amelynek különös szerepe volt régen, mert az a bűnös, aki a templomba menekült üldözői elől, megmenthette az életét, ha a gyűrűt idején megfogta. Ezek a templom nevezetességei. Azonkívül a régi anyakönyve, amelybe az 1564. évben be van írva. "April 26 th, Gulielmus, filius Johannes Shakspere†" (Shakespeare keresztelése) és 1616-ban a halotti anyakönyvbe: "April 25 th, Will. Shakspere, gent." (Shakespeare halála): egy világraszóló pályafutás két állomása.
De az ember a lépéseit türelmetlenül a főoltár felé irányítja, amely mögött a nagy, cifra, színes ablak a kórust áhítatos fénnyel tölti meg. Az oltár előtt levő térséget korlát rekeszti el. A korlát mögött mindjárt elől bal kéz felől az első sír Shakespeare Annáé, a költő feleségéé. Mellette közvetlenül a második sírban nyugszanak Shakespeare hamvai egyszerű kőtábla alatt, amelybe Erzsébet korabeli betűkkel van vésve:
Good frend for Jesvs sake forbeare,
To digg the dvst encloased heare:
Blest be ye man yt spares thes stones,
And cvrst be he yt moves my bones.
A síron mindössze egy kis, egyszerű csokor pihent, valamelyik látogató kegyelete.
Ugyancsak ezen a soron, Shakespearétől a harmadik sírkő alatt a költő legkedvesebb lánya, Susannah Hall nyugszik. Apja halála után harminchárom év múlva temették ide és sír felirata mutatja, hogy kortársai is már körülbelül tudták, hogy mit jelent Shakespeare neve:
Witty above her sexe, but that's not all,
Wise to salvation was good Mistris Hall,
Something of Shakespeare was in that, but this
Wholly of him with whom she's now in blisse...
A kórus balkézről való falán van Shakespeare mellszobra, amelyet még családja emeltetett sírja fölé, hét évvel a költő halála után. Egy amszterdami sírkövesnél, Gerard Jannson-nál rendelték meg a szobrot, amely nem valami tökéletes alkotás. Ingelby egész híven és őszintén ír ennek a szobornak "ijedt, merev nézéséről, kancsal szeméről és tátott szájáról". Az amszterdami szobrász nyilván nem látta soha a költőt és valamelyik képe után készítette a mellképet, amelyet azonfelül még színezett is. 1793-ban Malone, az akkori Shakespeare magyarázó fehérre festette a szobrot, melyet aztán újabban lehetőleg gondosan vissza restauráltak eredeti színességére. És mégis ezt a szobrot, amely a kényesebb műízlést egyáltalán nem elégíti ki, kell Shakespeare leghitelesebb képmásának tartani, amelyet családja is approbált.
Shakespeare nyugvóhelyén és szülőházán kívül a stratfordiak kegyelete egész sor régi házat tart fönn az Erzsébet királyné korából. Ezek a Tudor-stílusú ódon házak, amelyeknek a faragott fa az építészeti díszük, modern angol cottageok közé ékelve valami különös, felemás arcú várost csinálnak Stratfordból. Az angol kényelemszeretet és ízlés valóságos kis Szentivánéji lakokat varázsol elő nyers piros téglából, vadszőlő-folyondárból. Ezek a poétikus házak mintha féltő gonddal vennék körül a XVII. századbeli favázas műremekeket, amelyek látták a nagy kort, amikor még Shakespeare élt. Ilyen régi ház a New Place-en a Shakespeare háza, amelyet ő maga szerzett és amelyben meg is halt. Ilyen a Shakespeare lányának, Juditnak a háza. Ilyen a Grammar School, hová Shakespeare iskolába járt. A Guildhall, a régi céhház. Az Almshouses, amely már a XIII. század óta szegények háza. A tölgyfa faragással ékes Harvard House. A bizarr Tudor House és még egy csomó ódon épület.
Hogy a modernek kegyelete és különösen az amerikaiak bőkezűsége egy csomó Shakespeare-emléket emelt, csak természetes. Van egy Shakespeare-színház, könyvtár és Art Gallery, amelyek együttvéve alkotják a "Shakespeare Memorial Building"-et. Azonkívül egy Shakespeare-szobor is áll a színház előtt.
Egy mérföldnyire a várostól van a szomszédos kis Shottery község, ahonnan Shakespeare feleséget hozott magának. Mindig akad cab, amely az embert mezei utakon, rétek, kertek közt gyorsan elviszi Shotterybe, amely cifra kis parasztházaival, falusi kertjeivel, méhzümmögésével, mint valami napfényes vadrózsa ring a warwicki rónán. A kocsi egyenesen egy nádfödeles ház elé viszi az embert, amelynek bokorsövénye mögött gazdagon virul a paraszti kert. Minden olyan barátságos és hívogató, mintha emberek élnének benne és vendéget várnának. Csak egy táblácska mutatja, hogy ez az "Ann Hathaway's Cottage", a Shakespeare feleségének a háza.
Halk szavú, pipiske lépésű kisasszony jelenik meg a küszöbön és mutatja, hogy merre van a bejárat. Alacsony, falusi szobákba lép be az ember, amilyenek a XVII. században voltak divatosak. A kandalló a szoba egész oldalát foglalja el. Párkányán réz gyertyatartók, csillogó réz edények, csészék, csuprok, csecsebecsék. A kandalló mellett szögön réz serpenyő, fujtató és valami lapos fatál, amelyre a kalauzoló kisasszony múzeumi hangon jegyzi meg, hogy "ilyenben sütötték akkor a pudingot". A kandalló sarkában magas hátú lóca van, ülőkéjén hímes párna, amelyet az idő fakóvá bágyasztott. Szép, régi bútorok teszik bánatossá ezt a melegedő és ebédlő szobát.
A vendégszoba sokkal díszesebb. Egyszerű és régi dolgok tarkítják. Látszik, hogy szívesen fogadták a vendéget, letörülték a széket, mielőtt leülhetett. Csapongó női fantázia rakosgatta a holmikat bizonyos meghatóan primitív ízlés szerint. És az ablakon beárad a zsálya, szegfűvirág és a "Love in idleness." A Szentivánéji álom virágai nyitogatják ott a kelyhüket. Az ember könnyezni szeretne, oly szép minden.
Fönn az emeleten, vagyis inkább "a padon" egyszerű kamrák, az egyikben régi mennyezetes ágy, avítt ágyhuzat, mintha lakói csak a szomszédba mentek volna át. Aztán egyszerre az embert megcsapja az ódon bútorok dohos szaga és siet ki a szabadba, hol örökugyanazok a virágok nyílnak már emberemlékezet óta. Kis, stratfordi parasztlányok tolakodnak az ember köré és virágcsokrot kínálnak néhány pennyért. Vajon Shakespeare feleségének földieitől meg lehet tagadni ezt a kis alamizsnát?
És míg a kocsi lassan baktat vissza Stratfordba, az ember elgondolja, hogy egy mérföld nem is olyan sok egy szerelmes szívnek. A tizennyolc éves suhanc hányszor tehette meg ezt az utat gyalog, mialatt fűzfa vesszőjével szórakozottan fűszálakat és virágokat csapdosott. Mire gondolt? Voltak-e már akkor nagy álmai? És mit szeretett meg egy nála nyolc évvel idősebb falusi nőn? Mégis ebből a szerelemből nőttek ki Rómeó és Júlia, Othello és Desdemona, Antonius és Cleopatra, Troilus és Cressida meg Ofélia szerelmének színes szálai! A lángelme egy falusi idillben is meglátja az egész világot; a kis Stratford épp oly tükröt tart eléje mint a nagy Óceán.
[*]
[*]