Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám
Nyakba húzott fej, kidagadt szem,
Váll, meg-megránduló.
Rekedt, reszelős, rikoltó hangok.
Majd bő patakban mind mélyebbről szakadó,
Búgva előtörő köhögés,
Hogy szemhéj kipiroslik, ajk belekékül,
Arc elfakul belé.
Köhögés:
Fiúcska köhögése s nem göthös öregé.
Köhögés, köhögés... pausa nélkül;
Mignem sürű vonalakban leömlött zivatarnak
Most már csak pontozva hulldogáló cseppjeiként,
Pontozva hulldogáló esőcseppek közepett
Félig kiderült alkonyi égbolt
Föl-fölbukkanó sápadt csillagaiként,
Félig kiderült alkonyi égbolt
Pislogó, hunyorgató csillagai alatt
Valami mindjobban távolodó kert
Ide-ideszálló illatának
Egyre bágyadtabb hullámaiként -
Haloványul el a köhögés,
Halkul el a köhögés,
Halkul el a köhögés,
Hal el a köhögés...
S most: görnyedt hát, lehanyatlott fej,
Pihegő mell, remegő ajk,
Boldog pirosságtól elfutott arc,
Béke, édes, fenséges nyugalom
A szörnyü munka után.
Mint mikor hangok, színek, vonalak,
Illatok-fonta ostor
Zuhogva üt végig, ver végig, csap végig a lelken
Tovább, tovább, mígcsak a drága kín,
A szent korbácsolás alatt
Ki nem sajtolódik belőle,
Át nem pereg rajta, ki nem ül rá
Épp az az illat, épp az a szín,
Épp az a hang, épp az a vonal,
S mindebből együtt épp az a dal,
Épp az a dal,
Az az angyali, ördögi dal,
Aminél szebb nincs, egy sincs költők versenyén,
Aminek most méltó babérját büszkén hordja a homok,
Amitől most kimerülten elomlok,
S ami az enyém, egyedül az enyém.