Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · KÁDÁR ENDRE: SZÍV
(Nyári éjfél és az az óra már, amikor szép és fiatal úriasszonyok nem igen szoktak egyedül járni. Ez a gondolat zavarja a férfit is. A nő, aki előtte halad, szép és fiatal; a ruhája fölötte egyszerű. Az arca feltűnő inkább, bájos és kacér, szomorkás, ápolt arc; a férfi megállapodik abban, hogy színésznőnek kell lennie. Jó hosszan tart a szívet izgató játék: ha a nő megáll, a férfi is megtorpan; végre, már a liget közelében bátorságot vesz és megszólítja).
A férfi: Jó estét!
A nő: (bizonytalanul int és valamit szól).
(Hallgatnak)-
A férfi (a gyerekek zavarodott bátorságával): Erre?
A nő: Igen...
A férfi: A ligetbe?
A nő: Nem (később; bizalmasan) nem...
A férfi: Oly gyönyörű éjjel...
A nő (ránéz, melegen): Igen...
A férfi: Higgye el: csak éjjel érdemes élni?!
A nő: (hallgat).
A férfi (örül, hogy témát talál): Én minden éjszaka fenn vagyok...
A nő: És mit csinál? - Újságíró?
A férfi: (önbizakodva): Nem. Én ügyvéd vagyok. - (elgondolkozik és most már határozatlanabbul szól) Ügyvéd vagyok... de jól gondolta: én érzésben ujságiró vagyok... Hisz irtam is (most gyorsan beszél) Én szeretem a szegény embereket. A nyomorultakat, ha tehetem, segítek is rajtuk. (Örül, hogy a nő figyelemmel hallgatja és ezért - kezdi szeretni). Tudja, tudja, nem mindenütt van így, mint ebben az országban. - Én voltam most külföldön, nyaralni. Beszéltem emberekkel, oroszokkal, lengyelekkel, poroszokkal. Oly mások, oly egyszerűek, oly jók; oly természetesek. (mind lassabban, mert nem tudja kifejezni amit érez) ...Én azt hiszem... másutt, kevesebb a boldogtalan ember. - Vagy ha boldogtalan is, de nem oly elhagyott... (várakozóan) Szólt valamit?
A nő: Nem...
(Hallgatnak).
A férfi (tanácstalanul): Erre?
A nő (áll és hallgat).
A férfi: Mi az?
A nő (zavarodottan): Haza kellene menni...
(Állnak).
A férfi: Hogy haza?
A nő: Haza...
A férfi: Merre? (vár).
A nő: (hallgat)
A férfi: Nem bízik bennem? Azt hiszi, hogy én egy aszfalt betyár vagyok?
A nő (alázatosan felnéz reá).
A férfi: Merre?
A nő (reá néz: kérdezve, magyarázva, mindent elmondva): Én...
A férfi (csalódottan): Nos, merre?
A nő: Eötvös-utca (erőtlenül) De ha akar: elmehet. Én csakugyan nem vagyok olyan, mint amilyennek gondol. A szegénység, a szerencsétlenség... Higgye el, nincs egy órám, amelyben ne sírnék...
A férfi (az asszony arcába néz; tetszik neki; karjába karol és hogy lassanként feléleszti testét, annak a forrósága, elfeledkezik mindenről, megbocsátja a nőnek, hogy szerelmét pénzért árulja; kicsit szánja is, megcsókolja s míg az út tart, azon igyekszik, hogy a szívéhez beszéljen): - Mit, sírni?! Hát van magának oka sírni?
- A kenyér a fő. Hát jobb volna padlót súrolni, egy suszter, vagy egy nyomorék díjnok mellett? Jobb volna?! Nézze azt a konflis kocsist! Télbe-hóba, fagyban a bakon és mégis szépnek találja az életet. A maga élete - bár - mégsem olyan vigasztalhatatlan. Mégis - urakkal van dolga. - És ha egy kis szerencséje van!! - Mindjárt mondok rá valamit: A nyáron oda voltam. Münchenben a hotelben megismerkedtem egy krimiai ügyvéddel, egy orosz úrral. - Néhány nap alatt annyira megbarátkoztunk, hogy bemutatott a feleségének. - Én alig tudtam szóhoz jutni, amikor megláttam. Egy Budapesti kávéházba járt azelőtt...
A nő (érdeklődve): Igazán?
A férfi: Szavamra.