Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: RILKE
Egy verset!
Egy Rilke-verset írok most ide magyarul, melynek terhét hónapokig hordoztam magammal esti sétákra, utazásokra, céltalan kóborlásokra, addig zsongatva a fejemben és a szívemben, míg végre a tétlen szemlélődés egy negyedórájában formába tört és hangot kért magának az anyanyelvemen. Ez a vers talán legközelebb áll Rilke művészetéhez. A gondolatvilága pedig hídul szolgál a mondottak és mondandók között.
Te vagy a bús, a legszegényebb,
a kő, amelynek nincs semerre hely,
a bélpoklos, a kósza lélek,
ki a városba szerte kerepel.
Mert semmid nincs, akár a szélnek
s a pőreséged nem födi ruha;
az árva gyermek ócska batyuja
oly kincs tenéked, melyről csak regélnek.
Olyan szegény vagy, mint a magzat,
akit méhébe fojt a lány,
ágyékát nyomva a tavasznak
bús, csíra-keltő hajnalán.
S szegény vagy: mint a tavaszi eső,
mely háztetőkre boldogan szemerkél,
mint börtöni vágy, amely csendesen kél,
fájó fogoly-szíveknek jól eső.
S mint a beteg, ki más oldalra fekszik
s már boldog; és mint a kerék helyén
a bús virág, mely sírba hervad estig;
s mint a kéz, melybe sírnak, oly szegény...
Mi hozzád a didergő kis madárka,
mik a kirugdalt, éhező ebek,
mi a magába roggyant koldus-árva
s az állatok nagy, halk szomorúsága,
kiket a rabtartó elfeledett?
És mi az éji menedékhely,
mi az otthontalan tömeg?
Nem malmok ők, csupán pici kövek
s mégis őrölnek, ha kenyér kell.
De te vagy a jó, aki mást ó,
a koldusoknak koldusa;
ínség rózsája, a csodás-jó,
az aranyat napfényre váltó
örökre újító csuda.
Te vagy a bús kivert, az árva,
ki sose koldult szerteszét:
mert nagy vagy a szükségre, jajgatásra.
Viharban ordítasz. Te vagy a hárfa,
melyet mindenki keze tép.