Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: RILKE
Arra akarok most felelni, hogyan ért el Rilke a tárgyak zavart külön valóságától egy intuitív, egységesítő világnézethez. Micsoda keresztutakon tévelygett, míg a poézise végre minden salakját kiforrta és megszületett a "Stundenbuch" lírája, a verseknek ez a bús és érett pompája, amely után - az ember úgy hiszi - pihenni is lehet és felsóhajtani, kissé félreülni és boldogan nézni az életet, mosolyogni rajta összetett kezekkel, minthogy minden rejtélye belénk olvadt s újat már nem is mondhat. Úgy hiszem, hogy nagy volt és szenvedéses ez a zarándokút. Egy-egy korábbi verseskönyv - fátylas, tapogató, visszafojtott lélegzettel suttogott vallomások könyvei - mint mérföldjelző kövek mutatják tévedezését és az irányt, mely felé a benső sötétségből lassanként elindul, nem a látó tétovázásával, inkább a vak ösztönös erejével és útérzékével. Évek és éjszakák vannak a cél és ez idő között, fájdalmak, általunk nem is sejtett borzadások, tépelődések és bizonyosan sok tétlen nap és sok üres papírlap, amely hiába esedezett a megváltó szó után s áthúzott sorok és költemények, melyek megszületésük után csak egy pillanatig éltek s aztán visszasüllyedtek a semmibe, melyből kinőttek.
De ilyen napok csak a legnagyobbakat látogatják meg. Ilyenkor egyszerre kisiklik a talaj lábunk alól és elferdül az egész világ. Nincs semminek értelme. Minden megy a maga utján. A tárgyak gonosz grimasszal vigyorognak arcunkba s mi csak állunk ebben a fejetetejére állított zűrzavarban, megroskadt vállal, mintha a világ terhét viselnénk magunkon, bitangul lógva, kétkedve, és föld között botorkálva, megfejtésre és megváltásra várva. Annyit tudunk csak, hogy a világkoncert harmóniájában egy disszonáns hang vagyunk. A küzdő a diadal után maga mesél ezekről az érzésekről. A tárgyak között él és nem találja meg a velük való kapcsolatot: teng és leng a semmiségben s a teste olyan furcsa különbség, mint bármilyen másik tárgy: teher és mázsás súly, akadály és betegség, fekély és járni nem tudó holttest. Szeretne kitörni belőle, mint valami börtönből, de nem lehet. Repülni szeretne és ujjongani, de szüntelenül magába botlik. Egy pillanatra azonban minden világos. Nem a tépelődések árán, de valami bensőbb sugallat hatása alatt, a magára eszmélés extázisában megnyilatkozik az élet ezoterikus értelme s látja, hogy minden egy szabálynak enged és ő is benne van ebben a bűvös körben s nem teheti magát túl rajta, amint a gravitáció ellen nem tiltakozhat a hulló csillag. Az élet gravitációs törvényét érzi egy szelíd megalázkodásban. Még az angyalok repülése is hullás, lefelé bukás, elbékülés a semmi örök körtáncában. Ez a rejtélyeket megoldó ige. Az ünnep s a szüret és az aratás meddő éjjelek után. A szeptimen-akkord.
Igen, egy kacagó, viharos szeptimen-akkord: ez a Stundenbuch. Hogy kiről szól, vagy miről? Nem tudom. Az isten és az ima, amely ebbe a rafináltan selypítő, naivul tudatos breviáriumba megnyilatkozik, a keresztényeknek és a pogányoknak egyformán idegen. Vakbuzgóság van benne, egy érzés vakbuzgósága. Fahitüség dogmák nélkül. A hitetlenség hite és a törvénytelenség törvénye. Hódolat egy üres képkeret előtt. Tömjénfüst, amely a levegőbe párolog szét és a semmiben ér célhoz. Az életnek, a földnek, a szikláknak bókol valaki mély alázattal, nem úgy mint a pogány és nem is úgy, mint a keresztény, de egyszerűen tudomást véve az életről a hatalmas eredőről, az összefoglaló, egységesítő érzésről, arról a legmagasabbról, amely hosszú értelmi kálváriák után végre egészen közellépett hozzá, szinte az arcába fújt. Az impressziónk, mintha valakit egy szükség ragadna torkon, alázat-éhes, imavágyó, térdelő hódolatszükség s a levegőt ölelné, könnyesen gügyögne a világhoz balog szavakat s a sötétben egy ismeretlen, sohasem létező valakinek csókokat hintene, amely végre őt is harmóniába hangolja és tárgyul tekinti az együtt-táncoló tárgyak karában.
"Du könntest den Bergen die Adern aufschneiden
als Zeichen eines grossen Gerichts;
aber dir liegt nichts
an den Heiden.
Du wirst nicht streiten mit allen Listen
und nincht suchen die Liebe des Lichts;
denn dir liegt nichts
an den Christen.
Dir liegt an Fragenden nichts
Sanften Gesichts
siehst du den Tragenden zu.
Mi se kérdezzünk. Ne tegyünk úgy, mint néhány német esztétikus, aki kényelmes könnyelműséggel ráolvassa Rilkére, hogy fantázia vagy hogy egyenesen római katolikus. Ne kérdezzünk, hanem vegyük magunkra szavainak terhét. A tárgyak az istenség. Egyszer korsónak hívják, máskor italnak, hegedűnek, malomnak, bányának, sziklának, mindennek ami az örök forgásban részes, de mindig csak Őt értjük rajta. Ehhez az istenséghez akar elzarándokolni Rilke - egymaga mint egy körmenet - ez várakozik az óraütésekben az utána következő csendben és a vihar is az ő zarándokainak köpenyéből fúj felénk. Ez minden, minthogy ez minden.
Példákat se keressünk e poétai istenfogalom megértetésére. A "Sagesse" és a "De profundis" istene dogmatikus, mert Verlaine és Wilde is csak egy érzésen át jutott hozzá. Rilke azonban messzebbről jött feléje. Egyértelmű, később érzelmivé finomult vívódáson keresztül, valami titkos istenszereteten, vagy még inkább isten-szerelmen át. Majdnem úgy, mint fra Jacopone da Toddi, a középkori barát, aki szerelmes verseket írt istenhez, majdnem oly szelíden, mint a "Fioretti" kedves szentje, assisi szent Ferenc, aki néha megfeledkezik magáról és igazi pogány módjára a természet istenéről prédikál a fecskéknek és az ég többi madarainak. Rilke gazdag, dogmátlan vallásossága egészen a máé.
Ha olvassuk az angol prerafaelisták akartan primitív vonalait látjuk. A trombitáló, hegedülő pufók angyalokat, a zongorázó szenteket, vagy a szerzetest, aki szemérmes ujjal kislányosan emelinti fehér reverendáját s liliomok közt aranymezőben elkényszeredett mosollyal imádkozik az istenhez. Igen érezzük, szinte érzékeljük ennek a primitív művészetnek minden szenzációját, melyben mélység és ügyesség, öntudatlanság és számítás, mezőillat és parfüm bizarr harmóniába olvad össze.