Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: RILKE
Rainer Mária Rilke is szláv. Ha nem Prágában születik s a vére nem morva, akkor is leírnám, minthogy ennek az ábrándozásba szétfolyó szláv melankóliának még Goncsarov és Dosztojevszkij sem adott annyira hangot, mint az új német nyelv e legnagyobb művésze. Az apjáról tudom, hogy katonatiszt volt. Ő is szolgált. Engedelmességben, szelíd és szilárd kötelességteljesítésben folyt le az élete. Ezt a pár adatot szeretném emlékezetébe idézni olvasóimnak, mielőtt Rilke lírájáról és gondolatvilágáról kezdenék beszélni, nem mint pozitívumokat, melyekre később építeni akarnék, egyszerűen csak mint motívumokat, amelyek a mondandókhoz megütik az alaphangot.
Rilke a tiszta, testetlen ábrándozó, aki mindent odaad másnak. A szláv szolgaság, melyről előbb szóltam, benne oly végtelen, hogy átfinomodik és glorifikálja önmagát. Már talán nem is szolgai ez a határtalan alázat, ez a fanatikus térdre-bukás, ez az érzés mazohizmus, amint hogy nem pribék az akarathős, aki milliókat gyilkol és őrjöng az élet örömétől és bátran, vakító napfényben, fényes homlokkal győz s nem gazember az, aki saját nevével repeszti meg mások dobhártyáját és egy férfias szeszélye szerint alakítja a világ térképét. Rilke is úgy tud adni, hogy az adással mindig gazdagabb lesz. Majdnem lányos kézzel kínálkozik fel egy ismeretlen hatalomnak. Magát is föláldozza, az akaratát, férfi-lelkét és minden cselekvőkedvét, akár csak egy nő, úgy hogy egész élete egy oltár s minden érzése egy csók, egy ölelés, egy befogadás, egy nagy megtermékenyülés. Ami körülötte van, a valóság, túlvilági álom csak. Az igazi érték extázisokban nyílik ki. Nem számolja ki az életet és éppen ezért minden az övé. Mozdulatlanul marad s a mozdulatlanságban távolságok, szédítő utazások, express vonatok szenzációját érzi. Erősen is gyenge. Atléta-mellel, csomós izmokkal ül a rokkához és szelíden gombolyítja a láthatatlan érzés-fonalakt.
Ez az út vezet hozzá és ez vezette őt a bécsi lírikusokhoz. A odaadás, felajánlás és alázat egy világa áll előttünk, ami még annak is különös, aki ismeri az új bécsi lírikusok érzés- és gondolat-világát és számol azzal, hogy Ausztria és mindenekelőtt Bécs a világlírában ma már többet jelent, mint akár Párizs, akár London, akár az egész Németország együttvéve. Itt egy különös differenciáltság jött létre. Nem tudni, hogyan és nem tudni biztosan miért, az utolsó évtizedekben Bécsben, ebben az olasz kultúrás és olaszok építette zene-városban finomodott ki leginkább az érzések esszenciája. Hogy mást ne említsek, csak Stefan Georgét idézem és Hofmansthalt, aki a legkülönösebb rózsákból szűri bódító parfümét. A bécsi lírát körülbelül ők reprezentálják. Valami sajátos metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, amely kevesebb, vagy több, mint a szakszerű filozófia s a súlyos gondolatokat is könnyen táncra perdíti és a szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, amelyek dalok és nem problémák s problémákat, amelyek oly közel vannak filozófiához és oly távol vannak tőle, hogy strófákba kívánkoznak. Ez a líra azonban csak titokzatos, de nem problematikus. Semmi köze azokhoz a pozitív tudomány-ábrándokhoz, melyek a múlt évszázadban Európa-szerte jelentkeztek józan, nagyon is számító és hideg poéták fejében, akik jambusokkal abroncsolták körül repülni nem tudó, nehézkes ötleteiket és mindenáron komolykodó, mereven tudományos lírát akartak. A bécsi líra csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé sóhajtó gesztus, a misztikus ismeretlenbe kiáltó szó, amely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki szituációban, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, amit kimondani szinte merészség, lehetetlenség és istenkísértés és megrögzíti ennek a hangulatnak elbámulásait, a lélek chocjait, visszahőköléseit, fagyos megmerevedését és rettenetét. Ha nem félnék a félreértéstől, azt mondanám, hogy ennek ellenére is az ínaktualitásra törekszik. Minthogy inaktuális minden, ami értékes. Az örökkévaló a költői sujet. Ami ezen alul van, próza. Ezzel az elmélettel a bécsi lírikusok egyúttal feleltek a vers ellenségeinek is, akik a mértékes beszéd jogosultságát vitatják, mert rámutattak arra, hogy igenis egyetlenegy versnek nincs létjoga, amely prózában is elmondható dolgokat mond, de ott kezdődik a költészet, ahol a beszéd és a világos kifejezés eszköze elhagy bennünket s a dadogó szavak szinte kozmikus jelenségekké válnak. Szóval, a XIX. század idealistáinak filozófiája kering ma a bécsi lírikusok vérében. Bűn lenne a Wiener Gemütlichkeitról és könnyedségről fecsegni. Épp akkora bűn és korlátoltság mint amivel a bécsiek rossz óráikban paprikapoézisnek keresztelik el a magyar vers-költészetet.
Hogy hol van Rilke helye ebben a nagyon különös világban? Bajos lenne meghatározni. Vérmes, egészséges és túl-táplált emberek elszédülnek az ő hegyormain, oly ritka ott a levegő és a szem csak ürességet lát, seszínű tájakat, formákat, ábrák körvonalait és nem érti pátoszát, ezt a fojtott hangú, semmihez sem hasonlítható elvontságot, a szláv és szkláv önkívületet.
Ez a lírikus az ajtója szemöldökfájára írta fel az emlékeztető igét, hogy bármit is teszünk, a földön vagyunk csak s bármivé leszünk, emberek maradunk. Szemben az örökkévalósággal él és ír. Talán azért a folytonos csodálkozás, az ima, a bámulat, a bánat és az arcra borulás. Mindent babonásan tisztel, ami idegen tőle. Imádság tör ki belőle láttára a világnak. A legtisztább imádság, mely önmagáért való s nem tudja miért születik és hová botorkál, mikor elhagyja szánkat. Mihez is ragaszkodjunk? Másokban kell keresni önmagunkat. Hisz csak folyamat vagyunk, ható erők eredője, egy dal megütött hangja, mely épp most van elhangzóban s aztán elhalkul, vagy megerősödik és egészen más lesz, valami új, talán szebb és tökéletesebb, mint a mostani, de más s az, amit ebben a másodpercben elveszhetetlennek érzünk, az egyéniségünk, ami tudatunkban az élet minden pillanatában mint örökkévalón szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek. Itt van az egyetlen mozdulatlanul-bizonyos, amelyre vak továbbhaladásunkban tájékozásul rátekinthetünk, mint a vonatban ülő utas az elsuhanó telegráf-póznákra. Mi megyünk, de ők nem mennek.
Nem mennek, itt maradnak, egész valójukkal a mieink. Sokszor beléjük temetkezünk és bennük várunk feltámadásra. A tárgy az a "nem-én", amellyel öntudatlanul is millió kapcsolatban vagyunk és nem tudunk elszakadni tőle. Melyik nem fontos? Mindegyiken ott a kezünk nyoma, mely barátunkká teszi, ott a tekintetünk félénk súrolása, az áhítozásunk könnyes vonala és láza, amellyel mindörökre kedvesünknek jegyeztük el őket s most akarva nem akarva, alázatos szolgálói vagyunk. A fa, a kő, a víz, a pohár, a szék, a toll, a ruha, minden tárgy, amivel egyszer vonatkozásban álltunk, vagy állni fogunk, vagy csak állhatunk, csendesen viseli magán életünket, roskadva hordja múltunkat, jelenünket, vagy jövőnket s ha bámuljuk őket, magunkat bámuljuk bennük. A tárgyak szimbólumok. És a mi értelmünk tulajdonképpen bennünk van. Csak fel kell törni kérges héjukat és megtaláljuk bennük a fogalmakat, mint a dióban gazdag és zsíros belét.
Hosszasabban időzök ennél a pontnál, minthogy az, aki Rilkét olvassa semmivel sem találkozik gyakrabban, mint a "Ding" szóval és nem szeretném, ha valaki véletlenül a "parnassien"-ekkel tévesztené össze, a költészet e rideg pozitivistáival, akiktől ma már mindenki elfordult, de Rilke legelőször és leginkább s egész lényében úgyszólván csak egy eleven tiltakozás ellenük.
Röviden szólva tehát a hideg és nemes impeccable poéták a "Ding"-et dalolták, Rilke pedig a "Dingansich"-et. A tárgyak már előbb is léteznek a poézisben. Alfred de Vigny, Heredia és Leconte de Lisle annak idején forradalmat kavartak azzal, hogy a Lessing-elmélettel dacolva egy tárgyban megtalálták a költően örökszépet. A tárgyak színe, alakja, szóval önmagukba zártsága, magukból kivirágzó szépsége volt az utolsó pont, a holt pont, ahova törekedtek. De épp ez a művészet, ez a csikart, feszes, iskolakönyvekbe iktatott l'art pour l'art ölte meg őket. A szimbolistáknak kellett jönniük, hogy észre vegyék ezt és kissé megtépázzák görög szobor-szerű, nagyon is gőgös és borbélyos eleganciával elsimított fürtjüket és lázat, mozgást, erőt vigyenek be a versbe, amelynek mindig felül kell kerekedni önmagán, át kell ugornia a tárgyat, s messzebb kell mutatnia.
A "parnassien"-ek tárgyköltészete egy kiszínezett adattár csupán. A sas, a róka, a hiúz, az elefánt, a krokodil már önmagában költői sujet. Nem tehetek róla, de sokszor úgy érzem, hogy ezek a pepecselő poéták az állatseregletbe, vagy botanikus kertekbe jártak el sivár ihletért. Egytől-egyig analitikusok. Rilke költészete azonban szintetikus. Vallásos ihlet a világnézete s minden ami körülöttünk zsibong, szelíden egy tiszta egységbe olvad.
Bele proiciáljuk magunkat a tárgyakba s belőlük villamos bizsergések, fürge, eleven hullámocskák áradnak felénk és visszaadják azt, amit adtunk nekik, energiánkat, mozgásunkat, életünket. Itt a pohár, amely a szekrény homályos mélyén egyszerre megrezdül, olyan, mint egy szív. A templomablak rózsái, a füstölő, az Apolló-szobor, az utca és az erdő titkos kapcsolatban állnak egymással s mi érezzük, hogy így együtt is van értelmük, hogy ez egy világ. Az ő világa, a mi világunk. A világ. A sok-sok tárgy összessége pedig az univerzum. Ez szintén egy új világ felé fordul. Egyik tárgy kezét nyújtja a másiknak, a táncra, a titokzatos körtáncra, arra a hatalmas világ-körtáncra, amelyben búsan, vagy vígan, könnytől, vagy bortól részegen mi is táncolunk.
"Hörst du, Geliebte, ich hebe die Hände, -
hörst du: es rauscht...
Welche Gebärde der Einsamen fände
sich nicht von vielen Dingen belauscht?
Hörst du, Geliebte, ich schliesse die Lider
und auch das ist Geräusch bis zu dir,
Hörst du, Geliebte, ich hebe sie wieder...
...aber warum bist du nincht hier?
Der Abdruck meiner kleinsten Bewegung
bleibt in der seidenen Stille sichtbar;
Unvernichtbar drückt die geringste Erregung
in den gespannten Vorhang der Ferne sich ein.
Auf meinen Athemzügen heben und senken
die Sterne sich.
Zu meinen Lippen kommen die Düfte zur Tränke,
und ich erkenne die Handgelenke
entfernter Engel.
Nur die ich denke: Dich
seh' ich nicht."