Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám
A nyáron egy amerikai művészet-történetíró vetődött Budapestre - mert orvos kongresszuson kívül is akad már némi nyoma az idegenforgalomnak - és modern magyar festők után kutatott. Rippl-Rónai József tetszett meg neki. Megnézte vagy huszonöt képét és furcsa, kemény francia szavakon kívül nyelvcsettintetéssel és egyéb groteszk mozdulatokkal fejezte ki elragadtatását.
- Ugye, ez hamisítatlan ős-magyar talentum? - kérdezte lelkesedéssel, arról a művészről, akit néhány évvel ezelőtt még párizsi hóbortok betelepítője gyanánt szidtak széles e hazában. És megmutatta, hogy a kert is, amit a kép ábrázol, az üde zöldektől, égő pirosaktól illatozó kert, festett léceivel, azt is hamisítatlan, regionális magyar levegőt terjeszt. Munkácsy nem túlságosan tetszett az amerikainak, sem düsseldorfi, sem párizsi korából. Nagyon is nemzetközinek, túlságosan nivelláltnak vélte. Rippl-Rónai azonban elragadta, mert megtalálta benne a művészt, a zsenit és fajtájára, földjére jellemző embert. megállapítása a mi számunkra szinte felfedezés, hiszen semmit nem tudunk messzebb lévőnek Rippl-Rónaitól, mint a bunda-cikornyák hajszolását. Nem fajmagyarkodik. Nem keres útra szűrös modellt, gulyát, ménest sem fest. Ellenségei inkább sütik rá az idegenség bélyegét, semhogy a magyar föld különleges művészének elismernék. Az amerikainak mégis igaza van, annyiban, hogy az elsőrangú talentumban felismerte a miliő érdekes és szimpatikus és eredeti visszatükröződését. Befelé, a mi szempontunkból, nagyon kényes ez a megkülönböztetés és ismert irodalmi példák nyomán elgondolhatjuk, hogy több visszaélést okozna - ha divatba jönne - mint helyes következtetést. Ám aki kívül áll, aki idegen gyanánt szemlél bennünket, vagy másokat bizonyos tekintetben összetartozókat, az örökké keresi az abszolút művészin kívül, nem is kívüle, hanem vele együtt, a közös sajátságokat és akkor boldog, ha együtt, egy helyen mind a kettőt megtalálja. Úgy vélem, Perlmutter ama képe előtt, mellyel a müncheni kiállításon díjat kapott, ugyancsak hangzottak el ilyenféle kijelentések: ezeknek a hevesen rezgő, élénk, hangos, de jól egyensúlyozott színeknek van valami különös, valami keleti, valami magyaros zamatuk. A fajtának, a nemzetnek, országnak, helynek ez a nem keresett, ez a vitézkötésileg ki nem mutatható, ez az ösztönszerű, értékes temperamentumon keresztül való megnyilatkozása persze éppen oly becses, mint például az orosz írók világszerte népszerű sajátossága. Ama gyöngéd, alig észrevehető fel nem tűnő illatszer ez, amely után a szakértő okvetlenül visszafordul. Ez ad elismerést az idei velencei nemzetközi kiállításon az angol pavilonnak, melyben nincsenek szenzációk, mely nem tár fel sem új irányt, sem új talentumot, de a maga nyugodt, józan, kissé unalmas polgári előkelőségével feltétlenül angolos. Érdekes. Az ilyen nagy nemzetközi vásáron, inkább mint bárhol, az egész közönség, a francia, az olasz, az angol, de még a szigorú német is olyan originalitásokra éhes amerikai. Mi magyarok részben túltömtük őket, részben koplaltattuk. A magyar csoport új épülete feltétlenül eredeti, feltétlenül magyar. Túlságosan. Túlságos rajta minden. A gazdagság. A kiállítás nagy közös épülete, az angol, a belga, a bajor pavilon szerény, puritán külsejükkel nem hivalkodnak, nem csigázzák fel a várakozást. A mi házunk közöttük úgy fest, mint fekete frakkos társaságban - nem a magyar díszruha, hanem holmi indiai bálvány aranytól, drágakövektől ékes toalettje. Minden részlet szép, értékes. A mozaik, az üvegfestés, a bejárat: mind becses és figyelemre méltó. De túlhalmozott. Bódító parfüm ár, ahol némi pikáns illatszerre volna szükség. Némi modern és magyar íz elegendő népszerűvé tette volna az épületet. Így, aranyozástól, mozaiktól, majolikadísztől roskadozva azzal a pertenzióval lép fel, mintha egy kész és maga hazájában kialakult építőmódnak, a magyar stílusnak tipikus képviselője volna. Erről természetesen szó sincs. Mi nem építhetünk hasonló pazarsággal, nem vesszük igénybe még jobb, előkelőbb alkotásainknál sem se Maróti, se Kőrösfői, se Nagy Sándor ötleteit, se Zsolnay cserepeit. Mi szegényebbek vagyunk és szegényebben lakunk, mint akár az angolok, akár a belgák, akik Velencében megelégedtek hasonlíthatatlanul szürkébb művészházzal. Annál inkább sajnálnunk kell a túldekorálást, mert a tervezésben részt vett művészeknek nem is sajátsága: mert az épület főformái, maga a váz, ötletes és változatos, a betonnak, mint építkezési anyagnak felhasználása igen szerencsés és hogy bent a hely kevés és szűk, az csak felesleges túlzsúfolás esetén válik katasztrófává.
Már a kapu előtt, a bejárat előtt magyarsággal, szecessziós ízzel, originalitással túlságosan jóllakott tehát a néző. Valami csodának kellene történni, hogy bent ne koplaljon. A csoda azonban nem történik meg és mindenkit, aki itt akar jóhiszeműen tájékozódni a magyar művészet jelen állapota felöl, a csalódások egész sora éri. Még a pompás majolikával ékes bejárat alatt is joggal vélheti: ezek a magyarok túlságosan sok temperamentummal megáldott lények. A fantáziájuk lobogó, az invenciójuk bőséges. A kifinomodott ízlésnek fékező hatására szükségük volna, de nem baj. Többet lehet várni az ilyen ízig-vérig modern, előre törő ifjaktól, mintha jól nevelt burzsoá-ízlésű, de szegényes talentumú aggok volnának. És már most lesi a festők hangos tülekedését, az egymást túllicitáló művészek merész vágásait. Ehelyett lát egy vegyes, de inkább sötétes, mint újszerűen vidám kollekciót. Derék, régi müncheniek kései hajtásait. Képeket, mikről minden felírás nélkül is tudni lehet, hogy a múzeumból kerültek ide. Köztük, elég rendszertelenül, félig és egészen új festőink néhány a környezetbe belevesző képe. Ha a maga nemében mind kitűnő volna, mind, ez a mi szemünkben egyre nyárspolgáribb, egyre túlhaladottabb piktúra, akkor is rombolná, ölné egymást: az eredetit lihegve kergető külső és a megcsendesedett, kihűlt kollekció. A nemzeti originalitás szélső határán járó dekoráció és az ábrázoló művészet tökéletes, unalmas, tizenkilencedik századbeli, német professzorok emlőin nevelkedett internacionalizmusa.
- Ezt ismerjük, ezért nem fogunk Magyarországba menni - hangzik csalódástól teljesen Piloty és Makart közvetlen és közvetett tanítványainak hamar elöregedett munkái előtt. Bizony közéjük számítják, rossz néven nem vehető igazságtalansággal, Munkácsyt is. És egész természetesen Benczúrt. Biharit, apróbb bolygóikkal. Nem hajlandók bízni Kacziány erőltetett miszticizmusában és a köztük elhelyezkedő néhány bámulatosan vizenyős tanítvány sem ad szint és zamatot a kiállításnak. Nevezetes, hogy mindezek az itthon nagy hivatalos tiszteletben részesülő, állami megbízást, kitüntetést, műcsarnokbeli vezérséget arató férfiak, a megbízhatók, a konzervatívok, ezek viselik magukon a gyászos, az unott nemzetközi bélyeget. Jellemzően magyarok, frissek, különállók az istentől és hazától egyaránt elrugaszkodott forradalmárok volnának. Ferenczy, Rónai, Fényes, Szinnyei, Perlmutter, Hatvany, Iványi, Kernstock, Csók és a többiek. Ha hagynák őket. Ha kifejlesztve és szervesen volnának képviselve, ha nem szakítottak volna ki csaknem mindnek a múltjából egy-egy, önmaga által rég túlhaladott töredéket. Ama minden tárlatot rég bejárt darabok ezek, melyek oly kedves ismerősök egy fejlődésről számot tevő kollekció sorában, de oly idegenek, nyugtalanítók ebben a tervtelen káoszba.
Az egész kiállításon, igaz, meg-megismétlődik az emberek, festők, képek, irányok ez a zavaros összedobálása. A főtörekvés azonban mégis az volt, hogy művészi egyéniségeket mutassanak be, fejlődésük hosszú útján. Csupán a magyar és legfeljebb a bajor pavilonban vesztek el e törekvés nyomai. Az olaszok, akik otthon vannak, annál jobban ragaszkodtak hozzá. Ettore Tito, Camillo Innocenti, Alberto Pasini, Guglielmo Ciardi, Marius Pictor, azután Cairati, Signorini, Fattori és egyéb olaszok, óriás falterületeket foglalnak el mind és arról, amit tudnak, beszámolnak becsületesen. Van egy minduntalan felbukkanó közös vonásuk. Nyíltan, vagy titokban mindben él a vágy a nagyszerű, a heroikus, a klasszikus magaslatra emelkedett piktúra után. Csendes órák hangulatát meglesni, néhány erős vonással jellemezni, színek és formák líráját pengetni - hiszen értenek ehhez is ezek a zseniális kezű, ezek a mindent tudó kezű olaszok, de kielégítést nem szerez nekik az intim világ. Ők, titokban, még a régi isteneknek áldoznak és ideáljuk a méreteiben, kompozíciójában, cselekményével, színeivel egyaránt nagyszabású ábrázolás. Szinte megható néha a klasszikussal való küzdelem és a tisztelet, mellyel kevésbé sikerült próbálkozásait is fogadják. Egyik jellemző képviselője az újkori klasszicizmusnak Ettore Tito. Mindent tud és mindent csinál. Életnagyságon felüli alakokkal benépesített kompozíciót, fényhatások friss impresszióját és édeskés tájképeket. Mozgalmas, drámával telitett képeit alig valami választja el az igazi monumentalitástól. Talán az a kis anachronizmus, melyet önmagukban hordanak ezek a rég letűnt paloták hatalmas előcsarnokaiba való képek. Van egy nagy képe, halászbárkákat ábrázol. Szél dagasztja a vitorlákat, borzolja a hullámokat. Szinte hallani a süvítését és érezni a metsző, sós áramlatot. Ebben nincs mese, nincs szavakba foglalható cselekmény, mégis drámai és túlnövesztett emberi alakok nélkül is monumentális. Amaz impresszionizmusnak, melynél okvetlenül a franciákra kell gondolnunk, van egy érdekes képviselője, Camillo Innocenti. A mi szépművészeti múzeumunk egyik termének ajtaja felett fel lehet fedezni egy képét. Ezt a képet jól választották meg. Mezőn haladó alakok, pompásan összehangolt kissé tompított színek. A velencei gyűjteményben alig van párja. A képek születésének idejéről az olaszok nem számolnak be s csak sejteni lehet, hogy egészen régi és egészen új dolgai sorakoznak egymás mellé. Ez magyarázza feltűnő egyenetlenségüket. A legfrissebb, vidám fényben úszó pompás képek mellett szinte más festőtől való öreges iskola-sablonok.
Egyenletesebbek az elhunyt Reberto Pasini képei. Ezek kedvesek, népszerűek az olasz szem előtt. Sok kis velencei tanulmány, pontos, megbízható, munka minden, különösebb szárnyalás nélkül. A legtöbbön az a bizonyos beállítás, fényrábocsátás, a holdsütés, mely ideális, regényes külsőt ad és a jó tömeget elragadja. Speciális, olaszos tulajdonság ez, kétségen kívül különb a német olaj-nyomatokból ismert színpadi dekorációknál, de emlékeztet rá és felveti azt a kérdést, miért nem született még meg igazi poétája a híres olasz égnek, napnak, emlékeknek, századokról beszélő köveknek. Maguk az olaszok is mikor speciális nemzeti festő után kutatnak, az osztrákokkal osztoznak Segantinin, az alpesi vidékek csodálatra méltó szín-költőjén. A tiszta, metsző levegőnek, töretlen, hódító színeknek ezt a festőjét utánozzák is buzgón. Egy termet töltöttek meg a tragikus véget ért Pelizzada Volpedo feltűnően, bántón Segantinis képeivel. Feltűnő az utánzás, mert abban nyilatkozik meg, amit nem szabadna észre venni: a technikában. És bántó, mert a mester káprázatos nyelvén émelygős, limonádé ízű dolgokat szaval el.
Guglielmo Ciardi nagy gyűjteményében kevés az érdekes, a jól csengő nevű Márius Pictor pedig, aki jól tud mindent, aki jól lát, bámulatosan sok cukros, kifent, gyöngyházfényekben ragyogó vicces képpel rakta tele kollekcióját. Szimpatikus művész Girolami Cairati, Borongós, melankóliára hajló és olyan őszintének látszik, amit ad, annyira hajlandó vagyunk hinni abba, hogy belemerül témáiba, nem idegen mesterek, hanem a saját lelkén szűri át őket. Jól összefogott lombok, finom, kedves árnyak. A modern embernek, az olajnyomat állomását elhagyottnak ez a kellemes festője. Valahogyan távolról rokona, valamennyire hasonlít hozzá Francesco Gioli. De merészebb, a szeme sokkal többet lát és jelentékenyen kevesebbet érdemesít az elmondásra, pasztellszerű színei frissek, perspektívái pompásak és nagy térségeiből eleven, párás levegő árad. Cesare Tallone: ez egy elegáns, divatos és nem nagyon érdekfeszítő portrétista. Signorini: erőlködés nélkül győzi le a nagy méreteket. Fegyenc-képe reprodukciók nyomán népszerű, van benne dráma, van tragikum - a népszerűséget megérdemli. Egy nagy, reggeli toalett című képén pedig jelentékenyen értékelni kell a nem részletező, szint és fényt szerető, jól felosztó művészt. Fattori, az öreg csataképek festője, nem nagyon érdekel minket. Ettore de Maria Bergler: a plein air talentumos, de új problémákkal nem izgató mestere.
*
Az olaszok közül nagyjában ezek vannak képviselve gyűjteményesen, tehát olyan módon, hogy többé-kevésbé megismerhetők és valamennyire be lehet számolni róluk. A beszámoló után azonban sietve meg kell állapítani, hogy sem nem eléggé érdekes, sem nem tanulságos ez a módszer. Nem neveket, nem embereket: valami nagyobb egységet kellene meglátni a képek ez útvesztőjében. Van is nevezetes észrevenni való a tárlat visszáján. Az, hogy hiányoznak a franciák, hiányzik a már egészen kialakult, a mai természetszemlélet egységes képviselete és alig van nyoma a jövőnek. Nincs semmi abból a forrongó sokadalomból, melynek százféleségét Gauguin, Vincent van Gogh, Cézanne, majd Mathisse, Picasso nevei jelzik. Besnard az egyetlen számottevő és megfigyelhető mértékben jelenlévő francia, az ő gazdag gyűjteménye azonban inkább egy jól látó, erősen érző, de alkalmazkodni is tudó művészről beszél, semhogy új utakat jelezne. Az ő művészete az egészséges realizmus, a plein air továbbfejlesztése, teljes harmónia és teljes érvényesülés - már a jelen életben. A túlvilág, a holnap számára nem dolgozik. Ugyanez a befejezettség a svéd Zorn és a norvég Kroyer gyűjteményében. Kroyer nem is eléggé érdekes, Zorn mondanivalója ellenben túlterjed a szokványos olajfestményeken, könnyű, elegáns és energikus rézkarcaival, ezekkel a pompás darabokkal, miket jól ismerünk a nagy budapesti grafikus kiállításról. Ez a két északi tökéletesen beleilleszkedik az internacionális kultúr ruhába, rajtuk amaz elegáns sablon, mely jellemzi az egészen öntudatos, egészen kipallérozott művészt, jól szabott, szimpatikus, de nem hiányoznak belőle az unalom nyomai. Igaz, ez a szürke világfiság kellemesebb, vonzóbb annál az originalitásnál, amelyben nehéz vértezettel fölvonult német társuk, Stuck illegeti magát. Ezek az amazonok, Afroditék és egyéb mitológiabeliek oly germánok, annyira új irodalmon átszűrt öreg germánok. Mind erőteljes, mind rengeteg tudást, elmerülést, dekoráló érzést sugároz, de annyira rajtuk az elhatározás bélyege. Most érdekes és nagy és klasszikus leszek - szólt művész, - leszek merész fantáziával megáldott, leszek ó-velencei ízű és leszek, amit akartok: így teremhettek Stuck képei. Hogy Böklin-utánérzésről - ezt a mintaképet sem mindenki imádja - ne is szóljunk.
Az egészen friss és még zavaros - de mélyen vonzó ez a zavarosság - művészetet nyilván tervszerűen küszöbölték ki és a kevés szétszórt francia közül alig marad meg egyéb, mint a finom, elegáns Caro-Delvaille, Jourdain Legrand neve. Elismerést akartak, nem vitákat. Jóindulatot, nem forrongást. Sok vásárlót. Ha a vásárlás a siker fokmérője, akkor célt is értek. Feltűnően nagy számban vannak jelen a kedves, művészeknek nagyon kedves, eladást jelző kis cédulák. Az olasz király a legbuzgóbb vásárló. Az ízlése - ha van köze hozzá, amiért nevében pénzt adnak - jól nevelt polgári ízlés. A többi mecénás is óvatos. Mindenki óvatos itt. Az amerikaiak, akiknek képei feltünedeznek a nagy épület néhány termében, óvatosak, hogy szabadságvágyuk némi szeleburdiságon túl ne menjen.
A szobrászok óvatosak, hogy fel ne tűnjenek a sok kép közt. Jó, hogy a klasszikussá érett Troubetzkoy mégis feltűnik. Milyen feltűnően óvatosak a belgák. Nekik van egy kedves, világos kis pavilonjuk, ahol eleven, nyugtalan, izgalmas képek függnek. Ők helyettesítenék itt a távol maradt franciákat. Vannak finom tájképfestőik, mint Vaes Walter, a levegős velencei pasztellek művésze; az érdekes, nyers technikájú Morren elsőrangú kolorista: Verstraeten téli képén szinte száll, remeg a fény; Van Biesbroeck, a szobrász, Meunier nyomaival, Dubois, a kedves kis bronzok mestere. A festőművészet dernier crijének hangot adói: Ensor, Baseleer, De Smet. Ám a belgák nem akartak végképp forradalmi hírbe keveredni. A főhelyet Leempoels-szel foglaltatták el, a szigorú, múzeumi emberrel, aki előtt az arc egyetlen ránca, a fej egyetlen hajszála nem maradhat megfestetlen.
Az angol óvatosság - Nagy-Britannia is külön pavilont vásárolt - már az elrendezésben szembeötlő. És ez az egyetlen hely, ahol a nyugalom, az idegkímélés megbecsülhetetlen. Kevés teremben kevés képet egy sorban, gazdaságosan, okosan akasztottak az angolok. A termek közepének nagy keményfa padjairól egy pillantással végig lehet szaladni az egész termen. Végig szaladni és látni Burns kissé keresett, de eleven és friss önarcképét, East szeszélyes fákkal megrakott tájképét, Lavery pompás feketeruhás nőjét, - mit mondjuk tovább: csupa alapos, derék, talentumos, de kevésbé zseniális munka, igazi angol mind, megbecsülhetetlen kincs volna a legtöbb a szobánk falán. És ugyancsak hamisítatlanul angolos, hogy mindnél érdekesebb a Pilkington és a Ruskin cégek két szekrényre való nagyszerű cserép-gyűjteménye. Alakjukkal és mázukkal hódító vázák. Csodálatos fémfények, nagyszerű játékai a mázak technikáinak, lehelet finom dekoráló érzék. Az olaszok azt mondják ezekről a mázakról, hogy a magyar Zsolnay eozinjaival vetekszenek. És az olaszoktól, akiknek iparművészetét néhány jelentéktelen bútordarab és több, árra, értékre egyaránt olcsó cserép képviseli - ez a dicséret szuperlatívusza. Lucca della Robbia hazájában erősen megfogyatkoztak a majolika ihletett mesterei és a magyar pavilon gyönyörű Zsolnay-mázai előtt áhítatos tisztelettel állnak meg.
*
Hogy el ne felejtsük, van még egy külön pavilon: a müncheni szecesszióé. Tartalma szecessziós. A németbe oltott modernség. A Jugend és a Szimplicissimus, a tegnapi realizmus és a holnapivá tett Bidermeyer. Sok pompás szem és sok rossz ízlés.
S ha már most ennyivel befejezhető a fárasztó séta - pedig már csak nevek sorakozhatnának rakásra - magyarázatképpen meg kell mondani, hogy maga a kiállítás is töredék, mint ez a beszámoló. A világ művészete a maga teljességében itt meg nem ismerhető. A piktorokat és a szobrászokat, kik az ár élén úsznak, részben nem látni, részben rosszul látni. Sok is, kevés is az ezernyi kiállított tárgy. Igaz, erre vágyik, aki ide eljön forró nyáron, gondtalanul kóborolni, gondolán siklani, beletemetkezni a Lido aranyos homokjába. Aki itt végigsétál, mindegy annak, száz képet nem néz-e meg, vagy kétezret. A múzeumilag felülbélyegzett Stuck szobája akad-e szeme ügyében, vagy egy most viaskodó új széljárás hajósa. Az utazók, Velence-járók, látnivaló emberek nagy találkozó helye ez. Ebédlő, ahol túl bő a menű, de elfogyasztása nem kötelező. Valami kedvére valót pedig mindenki talál. Íme, a nagy csarnok utolsó termeinek egyikéből integet néhány sötét és markáns rézkarc-lap. Messziről, mintha Félicien Rops volna. Csakugyan, a gúny és a gyász és az élet és a vérkorbácsoló erotika rég porladó, nagyszerű művésze eljött ide, a tülekedve élők nagy vásárára. Milyen öröm ez a találkozás. Milyen félelmes víziók, milyen monumentális drámák tenyérnyi lapokon. A frakkos halál, hóna alatt koponyájával, karján, koporsóban, halott, kiaszott, kifestett menyasszonya. Halálos bátorsággal kivágott vonalakból hajtanak ki halálos rémek. Forró és kegyetlen fantázia. Örökéletű, halott művész. Érette, egyedül érette is érdemes átalakulni sok sivár, mondanivalók nélkül ásítozó faltömeget.