Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám

KÉRI PÁL: EGY MAGYAR ÍRÓ A XX. SZÁZADBÓL
- CHOLNOKY VIKTOR -

Minden pompát, minden ragyogást, a hódolat minden adókincsét szeretnők adni neki; hadd üljön trónuson; aranyozzuk be legalább szavakban, hiszen szavunk van nekünk... Egyik legnagyobb élő magyar író, igazi magyar zseni, kiváló stilisztánk. A magyar nyelvnek e mostani újjáformálódásában egyik legszebb, orgonás búgású instrumentum boldog tulajdonosa. Csodálatos új tónusok megütője; a mélyből fölhangzó őszene zenélője. Hatalmas fantázia, amely mint a magyar és a szláv népművészet közös forrása, a lángoló kisorosz tulipánföldek oly vakmerő és oly szertelen - és mégis teli ritmusos lendülettel, mégis öntudatos művészet. Különös humor, amely nem hasonlít semmi eddigihez. A világ eseményei megértésére szomjúhozó, éber ösztönnel figyelő elme, amely mindent a maga sajátságos, széles vonalú és színes világfelfogásának prizmáján szivárványoztat át.

Író, akiből szerencsés körülmények tán egy magyar Dosztojevszkijt, egy magyar Edgar Poet vagy egy új Jókait teremthettek volna.

A közönség azonban nem ismer tőle nagyobb lélegzetű művet, még egy kötet elbeszélést sem; itt-ott elszórtan megjelenő novellái, amelyek a nevét őrzik és hetenként megjelenő, álnevekkel jegyzett cikkei minden munkája. Ezért, ha az olvasó talán nem ismerné is igaz érdeme szerint azt, akiről ez az írás szól, ne tartsa ezt a hódolatot túlságos fellengősnek; gondolja meg, hogy nem e sorok legszerényebb rovójának véleménye hangzik belőle, hanem az egész írótársadalomnak egyhangú, önkéntelen elismerése.

... Cholnoky Viktor egyike a legnagyobb és legeredetibb mai tehetségeknek. Abból a fajtából való, amely magyarul alig szólott még; különös, idegenszerű, sokszor hátborzongató tárgyakat dolgoz fel legszívesebben elbeszéléseiben; de ha nem is, novelláiban mindig benne van a - ma már alig divatos - magában, pörén is érdekes mesemag. Munkáján mindvégig, mint a párosodó kaméleon bőrén át a belső tűz, átvilágít egy buja, hihetetlen színeket játszó pompás fantázia, amely mindent egyszerre három naptól is megvilágítva lát, amely mindennek életet ad, mindent valami pregnáns egyéniségbe burkol, mindent messzibe vesző távlatba állit; munkája az a lázas, szinte önkívületben való dolgozás, amely készen ontja formába a művet, az a szent epilepszia, amely önmagában csodálkozva érez dolgozni egy nagy embert; olyan, mint a Dosztojevszkijé, vagy Poe-é volt. Emellett azonban fantasztikumával, lázas gazdagságával józan intelligencia párosul, fölényes ész és ítélet, amely találkozás, ez a hideg izzás, a legnagyobb ritkaság; mint ahogy az uranosz csak akkor drága érték, ha rádium van vele...

Az írásiban sok a humor és a novelláinak is gyakran választ humoros tárgyat. Ezek az írásai talán a legbecsesebbek mindenestre páratlanok. Humorában semmi sincs ami a már-már meg-vignettázott "magyar humorhoz" hasonlítana; ehhez a az ebéd után anekdotázó, kedélyes, zsíros, jóllakott földbirtokos-humorhoz, amely legfeljebb, ha néha-néha kissé elérzékenyedik. Nem hasonlít semmiféle nagy idegen író humorához, nem "keserű humor", mert nincsen benne semmi erkölcsi alaptónus, sőt egyáltalán nem is "könnyeken át való kacagás": egy hihetetlenül hideg, kegyetlen humor amely kedélyesen mutatja meg, milyen fura az, amikor a cirkuszban, mint vadember, élő csirkét faló szegény lengyel herceg alatt megreped a föld és elnyeli. Olyan humor, amilyen csak azé lehet, akit az élet nagyon meghurcolt, megtapodott, aki nem lát az életben semmi igazságot, de fölényes vidámsággal igen helyesnek is találja, hogy minden olyan gonosz és igazságtalan legyen... Talán egy Mefisztófelesz humora ez, de cinizmus nélkül, mert még a cinizmus is valami erkölcsi alap volna; csak hidegen kegyetlen és gonosz.

A mesélő-ösztöne, elbeszélő kedve és tehetsége olyan friss és vidám, olyan kedves és természetes, mint a legjobb magyar elbeszélőké.

A téma- és gondolatköre meglepően tág. Veszprém napja egész életére megsütötte a képét, de azért egyformán beszél vidéki kompániákról és ferencvárosi koldusokról; egyformán dagad az ő keze alatt imponáló és megható csodává a Balaton, meg Edvárd király politikája.

De leginkább nemes és legértékesebb talán Cholnokynak a nyelve. Olyan külön saját írásmódja van, hogy alig lehet két-három sorát olvasni anélkül, hogy rögtön rá ne ismernénk: de emellett semmi stereotip formák és szavak ismétlődése. Ó - annál ez a nyelv sokkal előkelőbb. Előkelő, férfias, szonór és a szabatosságnak, fölöslegességek kerülésének, kemény kőből-faragottságának példája. Azonban minden színben játszó, a municiózusáig kifejező és olyan hullámzóan ritmusos, hogy az ember egy abortálódott vers-költőt sejt az írójában. Gyönyörű szavakat ás ki a régi és a népnyelvből, frappáns elnevezései, összetételei, szó-kitalálásai vannak; és van egy sajátságos ötletessége, amely a szavak fűzéséből a mondathangzásából, emlékeztetésekből, célzásokból hoz ki meglepő szellemességeket. Zene és építészet ez a nyelv; oly egészen eredeti, egyéni és oly nemes, gazdag és szép, hogy a legelső magyar díszhelyeken kell helyet adni a számára.

Komoly, szolid készültséggel indult neki a pályájának. Barátkozásait a nyomtatott betű szellem-hőseivel nem a modern irodalomban kötötte. Bálványa, istene például Shakspere - a "Lándzsarázó", - akit úgy ismer, mint kevesen Magyarországon. Egész egyénisége, gondolatköre, írásmódja általában, valahogyan régi korok levegőjét idézi föl, valami nemes patinával van bevonva; valami antik zengés vonul végig egész munkáján, ami neki a mai magyar irodalomban egy kis szigeten, egész külön helyet ad. A mai élet minden megnyilvánulását azonban élénk, megértő érdeklődéssel, szenvedélyes szeretettel kísérte; a nagy világpolitika egyes mozzanatai épp úgy felizgatják, mint egy jó novellatéma, ami az eszébe jut és a fölfedezések, technikai, vegyészi csodák, - amelyek kedvéért a pozitív tudományokban is jártasságot szerzett, - neki személyes nagy szenzációi. De munkájának, egyéniségének e publicisztikai része szintén föllendül azokba a fantasztikus tüzektől megvilágított régiókba, ahol nagy- és határozott vonalú épületek között kevés kiválasztott elme társaságában ő gondolkozik. A külpolitika eseményei történelemmé oszlanak a fejében, olyan meglepő, színes és érdekes történelemmé, amilyen a valóság sose volt; a repülőgép, északi sark, a fizika és vegyészet nagy eseményei pedig egy regényes álom-élet szinte kézzel foghatóan reálissá tett részleteivé.

... Mindez pedig mindössze egy csomó novellában és egy nagy rakás cikkben...

És ha valaki elmegy, hogy meglássa a nagy írót: - talál egy Hogarth-képet. Vagy egy Cholnoky humorára méltó figurát. Egy holt-beteg vázat, bebugyolált, fájós lábakkal, szemekkel, amik a papírt simítják, mert nem látnak; és a reszkető kéz görcsösen fogja a szinte magától, sebesen szaladó ceruzát. Egy öreg-öreg ember, hétszázhetvenhét ránccal az ábrázatán, akinek nincs egy egészséges porcikája - és aki nincs még negyven éves.

Körül szegénység.

Mintha minden bűnért való bűnhődést ábrázolni akartak volna ezen a metszeten. Pedig csak egy bűn van rajta ezen a képen, igaz, hogy a legnagyobb. A vagyontalanság, a pénztelenség.

*

Semmi alkalom sincs arra, hogy ezt a cikket írjuk. Cholnoky nem adott ki kötetet, nincs neve napja, nincs ötven éve, hogy helyét az íróasztal mellett elfoglalta. Ez a szokatlan megemlékezés azonban kötelesség olyan nagy íróval szemben, akinek az elismerés, érdeménél, minden értelemben, szakadék mélyen alatta marad.

Sohase vigasztaljunk írót azzal, hogy az utókor majd elismeri az érdemeit és ünnepelni fogja. Hitem - vagy talán csak babonám - hogy az irodalomtörténetnek is vannak proletárjai, akik munkájuk teljes ellenértékét hírnévben, dicsőségben sohasem kapják meg. akik míg éltek, írásaikkal, vagy életükkel, vagy mind a kettővel nem tudtak belehelyezkedni a burzsoásorba és haláluk után is örökké egy második vonalba osztályozódnak. Vannak csodálóik, akik viszont mindenek fölé helyezik őket, de ezek, kevesen, maguk is bizonytalan elemek, nem a közvéleményt képviselik. Csokonai ma sincs azon a helyen, amit megérdemel, és sohasem is lesz; Diderot mindig kétes pozíciót fog elfoglalni... Egy csavargó, aki tüdővészben pusztult el valahol; egy éhenkórász, aki megrendelésre pikáns regényeket írt!... Mint mondottuk, a vagyontalanság a legnagyobb bűn. Ezért a bűnért nemcsak hogy fiúk bűnhődnek az apákért, heted ízben, hanem nincs megbocsátás a síron túl sem, az örökké valóságban.

Ezért ne bízzunk nagyon a jövendőben. A nagy írónak, aki kénytelen magát széttördelni és szétszórni a szélben, adjuk meg a tisztességet már életében, azzal a kevéssel, amit tudunk.