Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám
A javas föléje hajolt a viaszsárga, beesett arcú királyfinak:
- Hm!
Az öreg király aggódva fordult feleségéhez vissza és rosszallóan rázta fürtös fejét, akár a Tél apó odakint.
- Fejed vétetem, ha nem tudsz írt a fiam bajára.
A javas dereka beroppant és megsemmisülten görnyedt földig.
- Vigyétek, intett az öreg a csatlósoknak, akinek fegyverzete csörgött csak a nagy csendben, amint elhurcolták a töpörödött vén embert.
A király megfogta felesége kezét és kérve-húzva vitte ki magával.
A királyfi egyedül maradt, rózsaszín selyem ágyában, amint lopva rávetette magát az Este. Oda feküdt melléje és átfonta puha, szürke, gomolygó karjaival, befödte egészen, rátapadt a szájára és szívta belőle az életet, ami hörögve szakadozott ki száján.
Reggelre még sápadtabb lett.
Napközben folyt fölötte a tanácskozás. Az aggodalom sóhajai zizegve ütődtek le a sötét falakról és úgy ültek vissza a szívekre, mint egy-egy kegyetlen szorítású marok.
Semmi se használt. Hiába volt a száz bajadér tánca, hiába a legszebb asszony mosolygása, hiába a zene enyhítő vize, hiába minden. A királyfi fogyott, sápadt, összébb-összébb zsugorodott, mint a tavalyi avar közé hullott száradó levél.
Jött szürke szeretője az Est és beborította.
A hetedik reggelen melléje rogyott a királyné, a király s túl a palota rácsán lábujjhegyen járkált az őr.
Megfogta a királyfit hat gyönge leány és vállukon vitték a dombra. Moha-ravatalra terítették, amin még ott csillogott a harmat.
Mindnyájan földre borultak homlokkal a nedves fűben.
Messze zsongott valami és búgott néha: a város imádkozott, harangozott az ifjú lelki üdvéért.
Szeretője, az Est, még ott libegett körülötte hűvös suhanással, de ahogy fellökte a hegyeken fejét a Nap, egy könnyet ejtett a sárga arcra és széjjel foszlott.
A Nap pedig kinyújtotta a kezét a királyfi szemére. A pillája felnyílt és megint lecsukódott.
Végig simította az arcát melengető tenyérrel. A pilla megremegett és újra felnyílt.
A nagy Hajnal pedig besuhant rajta, végig robogott erein, tombolva zuhogott be a szívébe. Az arc kezdett éledni, pirosodni.
A királyfi fölemelkedett és elmosolyodott a sok gömbölyű háton, levonta magáról a halotti mezt és fölkelt.
Rémülve zökkent föl térdre a sokaság és hagyta a királyfit menni mosolyogva szemközt a Nappal. Ment, ment és senki se állta útját. ment, ment és alakja beleimbolygott a távolság szürkeségébe. Rég eltűnt már s még mindig mintha látták volna, amint nyitott ajakkal, lebegő szőke hajjal ment a nappal szembe.
A király pedig elrendelte, hogy neki sose volt fia.