Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
1572-ben Tycho Brahe egy csodálatos fényességű csillagot fedezett föl az ég boltján. Az új csillag a Jupitert is elhomályosította fényével, de élete rövid volt, mert amily hirtelen jött, ugyanolyan váratlanul eltűnt néhány nappal utóbb, s azóta se látta senki. Az égbolt csodái már nagyon korán megragadták Poe érdeklődését, a csillagok világa régtől fogva izgatta képzeletét. Tycho Brahe fölfedezése, amelynek régi astronómiai könyvekben akadhatott nyomára, neki is fölfedezés volt. A csillag keleties hangzású neve, rendkívül fényessége s megjelenésének s eltűnésének titokzatos módja, egyszeriben megmozgatta képzeletét. A csillagot megtette álmai országának s elhelyezte benne azt a fogalmat, amely legbecsesebbje volt: a szépség ideáját. Így született húsz éves korában leghosszabb és legkuszáltabb költeménye, az Al Aaraf. A fiatalember szertelenségével összehalmozott benne mindent, megrakta olvasmányainak adataival, ötletet ötletre, képet képre hányt benne. Nem csoda, ha kommentálói a leghomályosabb költeményének mondják. De ő maga nagyon szerette, nagyon ragaszkodott hozzá, át-át dolgozta, újabb versszakokkal toldotta meg és minden újabb kötetében újra kiadta. Igaza volt vele, mert akármilyen nehéz benne a költő gondolatmenetét megtalálni, nagy lírai szépségekkel bővelkedik, gyönyörű zenei helyek és fényes leírások váltakoznak benne. - Az ég s a föld között, négy napnak fényében fürdik a titokzatos csillag. Szellemek a lakói, s vezetőjük Nesace angyal. Az Úr azt a feladatot bízta rá, hogy megismertesse az emberekkel titkát, a szépség eszméjét, amely minden tisztátalanságtól megmenti őket. Nesace térdre borulva számol be Urának küldetéséről: az emberek Isten végtelen természetét a maguk képére alkották, tehát nem volnának képesek arra, hogy titkaiba hatoljanak, ha segítségükre nem menne a képzeletük. Képzelete emeli föl az embert a széphez. Az Úr meghagyja az angyalnak, hogy keljen át más világokba is, s fedje fel mindenütt a titkot, tanítsa a szépet, mert az mindenkit megóv a bűnbeeséstől. Az angyal ellebeg levegőben épült palotájába s felébreszti seraphjait, elsőnek Ligeiáit, a harmónia szellemét, aki legkedvesebb neki. A szellemek fölébrednek, de meg is halnak mindjárt s haláluk édes volt, mert a halál nekik "a teljesen kielégített élet végső extázisa." Csak kettőjüket nem érte ez a sors. Angelót és Ianthét, akik földi szerelemmel szerették egymást, s azért le kellett hullaniuk a földre. - A költemény töredéknek látszik, mert a cselekvésnek ezzel hirtelen vége szakad. Nem tudjuk meg, hogyan végezte el küldetését Nesace. De az Al Aarafban a cselekmény mellékes valami, - a leírásokban, a környezet rajzában adta ki erejét Poe. Az Al Aaraf miliője ragyogó, százféle fényes elemmel átszőtt kozmikus tájkép. Derengő fényességekben leheletszerű alakok lebegnek, suhognak, csodás virágok és fák nőnek, áttetsző drágakő paloták emelkednek. A Szentivánéji álom tündérei világához fogható a színeknek és a fényeknek káprázata, ami ebben a költeményben megcsapja a szemet. Csakhogy míg amannak fantasztikumában rend és mérséklet van, itt zűrzavar, zenebona, szertelenség minden. A leírásokban elvész a mese és az alapgondolat, s a részletek halmozásában a leírás egyensúlya. Végül az olvasót nyomasztó érzés fogja el, mely csak a tisztára lírai helyeken múlik el. Poe zenéjének legszebb hangjai szólalnak meg ott: azokban a rövid anapaestusi sorokban, amelyekben Nesace Ligeiát magasztalja:
Ligeia! Ligeia!
My beautiful one!
Whose harshest idea
Will to melody run,
O! is it thy will
On the breezes to toss?
Or capriciously still,
Like the lone Albatross,
Incumbent on ninght
(As she on the air)
To keep watch with delight
On the harmony there?
Poe egész költészetében együttvéve nincsen akkora ragyogás, mint ebben az ifjúkori művében. Igaz, hogy kozmikus tájat is csak egyszer fest még, az Evening Star-ban (Esti csillag); de a fénynek forrása ebben már a holdnak világa, a hideg fényesség, amely elsápasztja erejével a Poe-nak oly kedves esti csillagát. Többi tájképében azután mind betegek a színek, komoran, sápadtan, zordonan egyfélék.
A tájkép fontos eleme Poe költészetének. A természetnek bizonyos alakulatai legkomorabb látomásaira ihlették meg. Ezeket a víziókat azután egy-egy tájnak keretébe foglalta. Sok az olyan költeménye, amely nem egyéb mint egy bekeretezett tájék, s a költeménynek egész tartalma csak az a hangulat, amely a leírásból kiárad. A fantasztikus tájakat szerette Poe. Elhagyott sziklavölgyekben, sötét erdőkben, hideg fényű holt vizek partján, árnyékban vagy holdvilágban sokat járkált. Ezekre a sétáira mindig egymagában indult, semmi élőlényt, sem emberit, sem állatit meg nem tűrt ilyenkor a közelében. "Nekem nem csak az emberi életnek jelenléte, de minden egyéb életé is, amely más alakú mint azok a zöld dolgok, amik a földön nőnek és hangtalanok, - folt a tájképen és ellentét a jelenet szellemével. Én a sötét völgyeket és a szürke sziklákat és a csöndesen mosolygó vizeket és a nehéz álmukban sóhajtozó erdőket és a büszkén éber hegyeket szeretem, amik mindenre lenéznek" - írja egy fantasztikus rajzában, a Island of the Fay (A tündér szigete) címűben. Tájképeinek valóban ezek az elemei: sziklák, növények, víztükrök, felhők, s megvilágítójuk: a hold és a csillagok. Csakhogy Poe képzeletében minden méret módosul és szertelen arányokat kap. Tájképei fantasztikusak s mindig félelmetesek. Bizonyos angol tájképfestők képeire emlékeztetnek: Grosvenor Thomas, Alfred East borongós tájait látja olvasatukra az ember. Fakó zöld színek, sötétek, baljóslatúak, de félelmetességüket enyhíti az örökös párázat, amiben úsznak és fuldokolnak. Sejtelmes fényességek derengenek a ritka köd alatt, sárgának született sugarak fehérre sápadtan bujkálnak a tejszínű levegőben. Az égnek meredő erdők fáiról örökké pereg a harmat, a virágok szeméből hulldogál a könny. Feneketlen völgyekben határtalan folyamok zuhognak, vad szakadékok nyílnak, titáni fák emelkednek, amiknek alakját összemossa a csepegő harmat. Jeges vizű mozdulatlan tavak meresztik fényes szemüket a vándorra. Ezeknek a tájaknak lakói a halál, az éjszaka, a lidércek és szellemek s nagy néha tündérek, mint például a Fairyland (Tündérország) címűben, amely azért derűsebb is a többinél s báj van benne, holott azokon csak zordonság. Nagyjából mindig egyazon tájat festi bennük Poe s azért ezek a költeményei úgy hatnak mintha egymásnak később kori változatai volnának. A legtöbbjébe mi külön mondanivalót se rejtett. Egyszerűen csak tájképek, - hangulatok lecsapódásai. Néha megkísérti, hogy cselekvést vigyen a tájrajzba: mondát költ a nyugtalanság völgyéről (The Valley of Unrest), amely valamikor mosolygó tájék volt. De lakói harcba vonultak s a virágok őrzését rábízták a csillagokra. Azóta nyugtalanság állt a völgybe és szomorú lett a képe. Szél nem fú, még is rezegnek benne a fák, szakadatlanul kergetőznek fölötte a felhők az emberszem alakú violák s a liliomok fölött, amelyek egy névtelen sírra bókolnak és örök harmatkönnyeket sírnak. A Dreamland (Álomország) tája valamivel változatosabb. Itt emberi alakok is járnak, a múltnak lepelbe burkolódzott emlékei, szellemek akik sóhajtoznak, ha a vándor elhalad mellettük, mert rég elköltözött barátainak fehér köntösű alakjai ők. Hangulat bőven van ezekben a költeményekben, de egyéb sincs bennük, gondolat se s kép is csak The city in the Seaben (Város a tengerben). Ez megkapó vízió, a Győzedelmes féreghez méltó. Ezúttal nem a szabad természet a tájék, hanem egy különös város, amely a tengerben épült. Templomait, palotáit, tornyait megrágta az idő, de azért állnak biztonságosan. Ebben a városban, amelynek épületei semmi ismert épülethez nem hasonlítanak, ütötte fel trónusát a halál. Körülötte minden lakatlan, mindenki meghalt, csak a város áll mozdulatlanul. De a levegő megrezdül, a hullámok megindulnak s a város lesüllyed a tengerbe. Amilyen drámai látomás a Győzedelmes féreg, olyan mozdulatlan vízió emez. Ennek azonban természetük különbözősége az oka. Amabban egy nyugtalanító érzés és örökké kísértő gondolatát akarta megérezni Poe, holott ez a költeménye egy tájék hatása alatt keletkezett. Egy fantasztikus régi várost látott megfestve vagy a valóságban s képzelete mesét rajzolt beléje. Így születhettek Böcklin víziói is.
Poe tájfestő költeményei között a legsajátságosabbak egyike a The Sleeper (Az alvó). Bár tárgya kísérteties s a tájék, amelyet leír, komor, a költemény hangja még is szokatlanul könnyed, szinte enyelgő. A Holló némely versszakára emlékeztet ezzel. Az "alvó" egy halott fiatal nő, aki oly szelíden fekszik ágyán, mintha aludna. Róla és hozzá beszél a költő könnyed szavakba rejtett mély érzéssel. Első szerelmére, gyermekkori barátjának ifjan elhalt anyjára gondolhatott, amikor ezt a szívhez szóló dalát megköltötte.
Némi tájrajz Poenak legtöbb költeményében akad. Fantasztikus tájait háttérnek szereti elhelyezni bennük, velük dekorálja gondolatait és igyekszik hatásosabbá tenni képeit. Képzelete a tájképfestésbe is csak oly sajátos módon szolgálja mint egyebütt: nem ad igazán konkrét szemléleteket, inkább csak méreteket mutat. Részletekben menni ez a képzelet egyáltalán nem képes. Poe tájképei azért foltszerűek hatásukban s elmosódottak; színek voltaképpen nincsenek bennük: égszínűek, szürkék, feketék, gomolygók, a valóságra nem emlékeztetők, megfoghatatlanok, de arányaiknál, tátongó sötét foltjaiknál, csodás tulajdonságaiknál fogva megborzasztják az embert. A valaha látott s azután elképzelt és képzeletében megnagyobbított tájaknak úgy szólva csak a lelküket festi meg Poe. Igaz, hogy ezzel minden illatukat és erejüket kicsalja. Tájfestő költeményeiben is olyanféle evolúciót figyelhet meg mint a többiben: a korábbiak inkább csak tájkép tanulmányok, dekoratív elemeknek próbálgatásai. A City in the Sea-ben s a Sleeper-ben mind nagyobb jelentőségre jut a táj; belőle bontakozik ki a vízió. Tájból sarjadt, tájjal összeolvadt költeményeinek legtökéletesebbje az Ulalume.
Ennek is élmény az alapja, Poe életének legszomorúbb élménye: felesége halála. 1847 őszén, Virginia eltemetése után néhány hónappal írta. Tudjuk, hogy felesége még élt, de a költő képzeletében más-más nők arca foglalta el Virginiáénak helyét. Csak az arcok cserélődtek meg, az érzelmek nem változtak, az emlékek el nem mosódtak. Virginia képét Shewné-é, majd Withman Heléné váltotta fel. S a költő remélni kezdett, azt hitte, hogy talán boldog lesz még, hogy elvesztett párjára rálel egy más nőben, ugyanolyan lelkűben, mint a meghalt volt. Eleonóra című lírai novellájában, amelyben annyi az önvallomás, benne foglaltatik az Ulalume egész érzelmi tartalma. Eleonórával, azzal a gyöngéd, finom teremtéssel, akivel a Színjátszó Pázsit völgyében ifjúkora esztendeit oly boldogan töltötte, egyszer egy napon a halálról beszélgetett; ettől fogva Eleonóra mindig erre a fájó tárgyra térítette a szót: "Érezte, hogy a halál ujja megérintette mellét - szépsége mint a kérész élete, csak azért bontakozott ki, hogy elhaljon; de a halálnak minden rémületét rá nézve az a gondolat jelentette, amelyről a hallgatag folyó partján, a félhomályban beszélt egyszer egy este. Fájt elgondolnia, hogy ha majd eltemettem már a Színjátszó Pázsit völgyében, örökre odahagyom azt a boldog helyet s hogy azt a szenvedélyes szerelmet, amely most az övé, a külső, a hétköznapi világ valamelyik lányának ajándékozom. De én lába elé borultam és esküvel fogadtam meg neki s a mennynek, hogy soha én e világnak semmi gyermekét feleségemmé nem teszem, hogy soha én az emlékéhez és annak a forró szerelemnek emlékéhez, amellyel boldoggá tett, hűtlen nem leszek. A világnak mindenható urát hívtam ünnepélyes fogadalmam tanújának... Szavaimra átszellemült fénytől ragyogott fel Eleonóra szeme; felsóhajtott, mintha halálos teher szabadult volna le szívéről, remegett és keservesen sírt, de elfogadta eskümet... Hiszen gyermek volt még... és én tudom: esküm könnyebbé tette halálát." Eleonóra meghalt és szerelmes esztendőket töltött el rá való emlékezéssel a Színjátszó Pázsit völgyében. És a halott, mint ahogy megígérte, az esti szellő alakjában meg-meglátogatta szerelmesét, megsimogatta és megcsókolta álmában. "De mindez nem bírta megtölteni üres szívemet. Szerelem után kívánkozott megint a szívem, szerelem után, amellyel hajdan oly túlon túl telve volt."
Ez a lelki története Poe kései szerelmeinek. És ezt mondja, inkább rebegi el az Ulalumé-ban. Párolgó poshadt tó, ködben úszó, szellemek kísértette bús erdő a táj; a lomb fonnyadt és gyűrődött, hamuszínű felhők lógnak az égről: októberi éjjel az idő. Titáni méretű ciprus-fasorban bolyong a költő szerelmesével, Psychével. Abban az időben csupa vulkán, csupa lávafolyam volt a szíve: a szerelem szenvedélye égett benne. Sem ő, se kedvese nem emlékezett már arra, hogy az esztendőnek ez az éjszakája rettenetes évforduló, hogy egy éve annak, jártak már erre. A fasor végén ekkor egy folyékony és ködös csillag kelt föl s egy kettős szarvú csodás félhold nőtt ki belőle. Astarte csillaga volt a fényes jel: Vénus, a szerelem csillaga. A reménység jele ez a csillag - rebegi a költő - azért jött, hogy megmutassa a feledés ösvényét. De Psycha fél a csillagtól, fél a sápadt fényétől s vergődő szárnnyal zokogva kéri kedvesét, hogy meneküljenek gyorsan erről a helyről. Ám a költő szereti a csillag remegő fényét, a remény és a szépség fényességét látja benne, lehetetlen, hogy megcsalja őket. És megnyugtatja szerelmesét, meggyőzi, kicsalja bánatából s így jutnak el a fasor végére. Ott megállnak, ott megállítja őket egy sírboltnak a kapuja. És Psyche elolvassa a kapu felírását, s a kapura Ulalume neve van írva, a költő meghalt kedveséé. És erre az emlékre a költő szíve olyan lett, mint a felhő, amely feje fölött lógott, olyan fonnyadt és összeaszott mint körülötte a lomb. És megjött az emlékezete s ráismert arra az októberi éjszakára, amelyen járt itt már, amelyen borzalmas terhet hozott ide. És ráismer a párolgó posványos tóra és a ködben úszó, szellemek kísértette erdőre.
Poe költeményeit lefordítani, körülírni, prózába átforgatni úgy, hogy az eredetinek megmaradjon benne az illata s a zenéje, lehetetlen vállalkozás. De legképtelenebb vállalkozás ezt a költeményét egyéb módon ismertetni mint önmaga útján. Az angol nyelvnek legsajátosabb zenei elemeiből épült össze az Ulalume. Amilyen szabálytalan a versszakok szerkezete, olyan önkényes bennük a szavak fűzése. De éppen ezért olyan sajátos értékű minden szavuk, mintha Poe alkotta volna őket s előtte senki sem élt volna velük. Lassan, mélázva helyezkednek el egymás mellé a sorok; meg-megállnak, vissza-visszatérnek. Egy-egy mondat háromszor megismétlődik egyazon versszakban, közben csak egy-egy szó mozdul ki bennük a helyéből, hogy más szó, az előzőnél egy foknyival sötétebb árnyalatú, csússzék a nyomába:
It was hard by the dim lake of Auber,
In the misty mid region of Weir -
It was down by the dank tarn of Auber,
In the ghoul-haunted woodland of Weir.
(Auber komor tavánál történ, Weir ködös táján, Lenn, Auber párolgó mocsaránál történt, Weir szellem-kísértett erdős táján.) De hogy lopják bele az emberbe ezek a lassú, csöndes ismétlések a bánatot, a szorongást, a félelmet! A ködöt, a nedvességet, a párás levegőt a legegyszerűbb eszközökkel festi meg Poe. Nem jelzőkkel, hanem szavainak vibrálásával. A szavak egyenként nem tartalmazzák a lényeget: a fődolgot, amit ki akarnak fejezni, megkerülik, körül sompolyogják, de ahogy újra, meg újra elhangzik ugyanaz a szó, s nyomában egy másik, épp oly határozatlan mint az előző (The skies they were ashen and sober; The leaves they were crisped and sere - The leaves they were withering and sere; ...Our talk had been serious and sober, But our thoughts they were palsied and sere - Our memoires were treacherous and sere), magától jelentkezik az a kép s az a hangulat, amit egy-egy szó egymagában nem bírt fölidézni. Ez az, amit idegen nyelv szavaival meg se lehet közelíteni. A nyelv imponderabiliái ezek a jelenségek, amiket csak a legnagyobb művészek tudnak ennyire megtapinthatóvá tenni, és ők is csak kivételes perceikben.
A táj az anyaga az Ulalume-nak. A tájkép bontakozik benne szét költeménnyé, a tájból fejlődik a költő víziója: a reménységgel csalogató csillag, s a költemény érzelmi tartalma: az az érzés, hogy a meghalt szeretőt lehetetlen elfeledni s hogy új szerelem nem támadhat a régi helyében - a vigasztalanság érzése. (A Holló főmotívuma). Tájképből nő ki, tájképben játszódik le és tájképbe záródik be ez a költemény.