Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA
János boldog volt. Amint elmúltak a meglepetések és a keserűségek napjai, amint belátta, hogy hiába esik kétségbe és hiába lázad föl az elkerülhetetlen, kegyetlen végzet ellen, megnyugodott benne. Nem igen gondolkozott, folyton csak Annus volt az eszében s most már nem tudta elképzelni az életét Annus nélkül. Ameddig él, Annusnak mellette kell, hogy legyen s ha eljön az a rettenetes nap, együtt szálljon el a lelkük. Szomorú boldogság volt ez, de boldogság, megnyugtató és bizonyos. A lány sokat sírt s ha egyedül volt, kétségbeesetten átkozta az életet, amely elszáll tőle, de János előtt azt mutatta, mintha belenyugodott volna a sorsába. nagy kéjjel hagyta, hogy János az ajkát csókolja, de úgy tett, mintha nem szívesen engedné:
- Ne csókoljon a számon, János. Elkapja a bajt. Maga csak éljen...
János ilyenkor majdnem tébolyodott volt.
- Mi együtt halunk meg... - suttogta s ezekben a pillanatokban szinte óhajtotta a halált, amely így ringassa el őket a semmibe, egymást átölelve.
Nem látta borzalmasnak és rettenetesnek a halált, csak az első percekben, amikor csupán arra gondolt, hogy Annusnak meg kell halnia. Azóta, hogy folyton arra törekedett, hogy éppen úgy haljon meg, mint Annus, fáradt, szomorú embernek képzelte a halált, aki kényszeríttetve bolyong a világon és maga sem tudja, micsoda bánatot okoz, amikor megáll a ház kapujában. Annussal is beszéltek a halálról és akkor a lány alig tudta elrejteni nagy keserűségét. János azt hitte, hogy Annus ugyan még mindig nem nyugodott bele annyira a sorsába, mint ő, hogy még fel-feltör belőle a régi kétségbeesés, de ez csak percek hangulata, múló és tovatűnő, - azt, hogy Annus szenved, hogy gyötri magát, nem is sejtette. A lány pedig csak akkor érzett valami megnyugvást, amikor Jánossal volt, amikor a János nyugodt, elszánt arcát látta és buzgó igyekezetét, hogy elkapja tőle a betegséget. Mintha olyan lett volna a halál, mint kisgyerek korában a sötét szoba, amelybe egyedül rettegett bemenni, de ha valaki elkísérte, kissé szepegve bár, de bement. Hogy a kísérője ki volt, az egyre ment, csak valakinek a közellétét kellett éreznie, hogy ne roskadjon össze a félelemtől. Jánost bámulta a bátorságáért, az elszántságáért és jól esett neki, ha a karjai között érezte magát, de amikor egyszer arra gondolt, hogy mit csinálna ő, ha János volna az ő helyében, összerázkódva, megborzongva gondolt a János csókjaira.
De a napok, amelyek tompa egyformaságban tűntek le egymásután, nagyon együvé hozták őket s a közös sors tudata nagyobb melegséget varázsolt a lány csókjaiba. János napról-napra jobban szerette a lányt és sohasem érezte, mekkora áldozatot hoz a szerelméért, amikor az életét adja oda érte. Egyáltalán, nem is tűnt föl neki áldozatnak ez, inkább a végzet megmásíthatatlan elhatározásának tartotta, és megnyugtatónak, mert minek éljen, mit csináljon, ha Annuska meghal? Egymás mellett fognak feküdni a ravatalon és egy sírba temetik őket, ilyesféléket gondolt mindig magában és ezer bolondság jutott az eszébe a megható temetésről, sírfeliratokról és az édes pihenésről lenn a csöndes földben, egymás mellett.
De Annussal nem mert ezekről beszélni, pedig nagyon szeretett volna és sokszor az ajkán volt már egy szó, amellyel elkezdi. Maga is kicsinyesnek tartotta az ilyenekről való beszédet, de mód fölött izgatták ezek a részletek a fantáziáját s az Annus véleményét, gondolatait akarta tudni. Mégis, nem szólt s nem is említett semmi ilyesfélét, ha csak Annus nem beszélt róla. Annus pedig ritkán hozta szóba ezeket, akkor is csak azért, hogy megtudja, vajon János nem bánta-e meg az elhatározását.
- Nagyon szeret? - kérdezte szomorú mosolygással Jánostól, mire János nagy mohósággal felelte:
- Nagyon, nagyon szeretem...
Annus néha ilyenkor úgy érezte, hogy szereti Jánost s meghatottsággal csókolta meg a homlokát. De azért jobban szerette, ha nem kellett megcsókolnia, ha csak János csókolta őt, így behunyta a szemét, odaadta magát a semmit nem gondolásnak, csak a jóleső melegséget érezve az arcán, a száján, a szemén. Jánost pedig valóságos lelkesedés fogta el; nagy vágy, hogy valami rendkívüli dologgal mutassa meg Annusnak, hogy emberfölötti az a szerelem, amelyet iránta érez és hosszan eltűnődve gondolt százféle lehetetlenséget.
Ha együtt voltak is, János szeme álmodozva révedt el a levegőbe s nem igen beszéltek olyanokról, mint még nem sokkal azelőtt. Ők már nem ezen a földön éltek, már a másvilágon érezték magukat; a lány titokban kétségbeesve és átkozódva, János boldog nyugalommal és megelégedéssel.
Az alkonyatok pedig mindig különös hangulatot loptak a János lelkébe. Ilyenkor, hazamenet előtt, rendesen a ligetben sétáltak s az úszó felhők, az életnek nagyszerű megnyilvánulásai megreszkettették Jánost, szinte mindent elfeledve érezte át ezeknek csodálatos bűbáját, de az élet után való vágy már nem ébredt föl benne. Magához vonta Annust s valami perverz gyönyörűség lázongott a lelkében: fehér és piros rózsák ringtak a sötétzöld bokrokon, aranyos felhőket kergetett a szél, a levegőt száz virág egybeolvadó illata tette nehéz-mámorossá, a fák levelin a nap utolsó, legszebb sugarai remegtek - az élet lángolt diadalmasan mindenütt s ők egymásba csókolták a halált.