Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA
Négy vagy öt nap telt el így, mindennap új örömet termő boldogságban. János még most is alig tudta elhinni, hogy nem álmodja ezeket és reggel, ha fölébredt, az első gondolata Annus volt. Utána gondolt a tegnapnak s az ébredés álom-hangulatában percekig kellett gondolkoznia, míg meg tudta különböztetni, meddig a valóság. Annyira hirtelen, annyira előkészületlenül érték az események, hogy feje fájdult meg arra a gondolatra, hogy este újra megölelheti és megcsókolhatja Annust. Négy vagy öt nap óta, amióta ez a boldogság rá szakadt, egészen más színben látott mindent, mint azelőtt. Ez a néhány nap teljesen átváltoztatta a gondolkozását, finomabbá tette a lelkét és az önérzetét növelte. Mintha az emberek beszéde, a környezete, a város megváltozott volna; valami csodálatos zengését hallotta a szavaknak, nagyszerű szépséget tudott felfedezni egy virágokkal elborított fán és határtalan gyönyörűséget érzett, ha látta a végtelen kékségnek a földdel való összeborulását. Mindenben volt valami elrejtett szépség, valami, ami gyönyörűséget keltett a lelkében és csodálkozott, hogy nem vette észre ezeket előbb. Ha az utcán végigment, az utcán, amelyet százszor és százszor rótt már végig, mosolygás ült ki az arcára, könnyűnek érezte magát és szerette volna a kezével megfogni a szerte táncoló napsugarakat. A házakat mos látta csak először, a piros és kék virágokat csillogó ablakaikban, a kedves, karcsú tornyokat, a rajtuk végigfutó, százfelé kanyarodó vonalakat; - eddig csak szürke, egyhangú kőtömegek ötlöttek a szemébe. Különösen, ha Annust ment várni, olyan hangulat fogta el, hogy a világ legjobb emberének képzelte magát, aki segítene mindenkin, ha módja volna rá. Titokban arról gondolkozott, hogy feleségül fogja venni Annust és az éveket számítgatta, az ő húsz évét, a lány tizennyolc évét s az időt, amely múlva annyit kereshet, hogy megnősülhet. Az idő mindig nagyon hosszúnak látszott s ilyenkor majdnem könnyekre fakadva átkozta húsz esztendejének siralmas tehetetlenségét és irigyelte a napszámost, aki húsz esztendős korában bátran állhat egy lány elé, izmoktól kivastagodó karjával. A véletlenre számított, vakon bízott benne, hogy el kell következnie valaminek, ami egy csapásra megváltoztatja a sorsát, mert nem tudta elképzelni, hogy ekkora boldogság után ború jöjjön. Annusnak is szólni akart a terveiről, csak az alkalmas pillanatot várta, amikor sokáig maradhat vele együtt, mert előre érezte ezeknek a perceknek kéjes gyönyörűségét.
Annus, mintha megsejtette volna a János szándékát, mindenáron ki akarta kerülni, hogy János erről beszéljen s négy vagy öt nap után, amikor egyedül voltak otthon, nagyot sóhajtva mondta:
- János, én megígértem, hogy elmondok magának valamit.
Az arca szomorú volt, a szája széle megvonaglott, mintha rögtön sírásra fakadt volna. János ijedten felelte:
- Igen, mondta.
- Nem beszélek sokat, - kezdte a lány. - Én meg fogok halni. Nemsokára meg fogok halni, bizonyosan. A múltkor vért köhögtem. Tüdővészes vagyok, amint hogy az apám is az volt...
János úgy meg volt lepve, hogy pillanatokig nem tudott szóhoz jutni. Borzasztó fájdalom volt az, ami a lelkében tombolt és ha nem látja Annus, bizonyosan sir és a haját tépi. A boldogsága, az álmai egyszerre szétrebbentek s meggörnyedve, összetörve ült a székében. A lányt nézte mereven, megüvegesedett szemmel, majd hirtelen felugrott, odarohant Annushoz és kétségbeesetten mondta:
- Annus, az nem lehet...
Annus sírt.
János odakuporodott mellé, a torkát fojtogatta már a zokogás s csak azon igyekezett, hogy elfojtsa. A lány érdeklődve nézte a kínlódását s halkan szólította:
- János...
János a lányra nézett. Elkeseredett, vad erővel vetette magát rá s még mielőtt az védekezhetett volna, a szájához szorította a száját. nem csók volt már ez, hanem kétségbeesett erőfeszítés, amellyel mintha a lány lelkét akarta volna magába szívni. Annus a fogait akarta összeszorítani, de nem tudta s ekkor engedelmesen hagyta, hogy János így csókolja. A szemét behunyta, egészen átengedve magát a csóknak, nem gondolva semmire s csak a János lihegő szavaira riadt föl:
- Én is meg akarok halni...
Annus nem szólt semmit. Gyönyörködve nézte Jánost, - a szeme csillogott, az ajka reszketett - és csodálatos megkönnyebbülést érzett a lelkében. Megfogta a János kezét.
- Édes... - suttogta és megcsókolta Jánost. Most először.