Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA

HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA
I.

Este fél hat után, amikor Annus hazaért a hivatalból, egy picike, piros vérfoltot vett észre a zsebkendőjében.

- Jézus, - kiáltotta hirtelen elsápadva és emlékezett reá, hogy az úton, amikor hazafelé tartott, köhögött és a szája elé tartotta a zsebkendőjét. Néhány napja köhögött már, néha egy-egy pillanatig tartó fájó szúrást is érzett a mellében; most már tudta, hogy ez több a múló meghűlésnél.

- Jézuskám, Jézuskám, - nyöszörögte és a díványra ült, a fejét hátravetette a támlájára, a lábát elnyújtotta; sírni akart, de sehogy sem jöttek elő a könnyei. A fejét érezte fájni, a keze reszketett és nagy félelem fogta el, mintha a napsugárban csillogó ablakon egyszerre hatalmas fekete árnyak szállottak volna be a szobába.

- Meg fogok halni, - suttogta és összerezzent, mintha éppen akkor állott volna meg előtte a halál. Behunyta a szemét, de nem bírta ki a sötétséget és az apjára gondolt, aki tüdővészben halt meg, fiatal korában, amikor ő csak másfél esztendős volt. Sokszor elnézte a fényképét - szép ember volt, égő fekete szemmel és a homlokába omló fekete hajjal - s ha nem tudta volna, hogy az apja ez az idegen, szerelmes tudott volna bele lenni és más, forróbb csókkal csókolná a képét. Az apja is így halt meg, ő is így fog elpusztulni fiatalon, - ó, micsoda rettenetes végzet köti össze ezzel a feketeszemű idegennel, aki akkor hívja maga után a halálba, amikor meglátta az élet első sugarát. Az első könny már odaszökött a szemébe, a fejét már odahajtotta a tenyerébe, hogy jobban sírhasson, amikor a másik szobából az anyja hangját hallotta:

- Öltözködjél, Annus. Elmegyünk egy kicsit sétálni; mindjárt itt lesz a János.

Fölkelt. A tükörhöz sietett és megnézte, nem vörös-e a szeme.

Egy könny még ott csillogott a szempilláján, azt letörülte; az arcát nézte azután hosszan s félig öntudatlanul suttogta:

- Szép vagyok...

Úgy látta most magát, mintha idegen arc nézett volna feléje a tükörből: egy idegen lányarc, amelyre éles, kutató szemmel pillant. Szépnek látta magát: gyönyörködött arca halvány rózsaszínűségében, szeme sötét fényében, hajának aranyló csillogásában és megnedvesítette az ajkát, hogy még pirosabbnak lássa. Egy pillanatra elfelejtett mindent, - azt gondolta, hogy rózsaszínű blúzt fog viselni vékony csipkebetéttel, - amikor belenyilallt lelkébe a tudat, hogy nem tudhatja már, mennyi ideje van hátra. A tükörből most az arca eltorzulását látta, mintha egy láthatatlan kéz hirtelen összekuszálta volna gyöngéd, finom vonásait és reszketni érezte a térdét.

Öltözködni kezdett. Olyan zavart volt, annyira máson jártak a gondolatai, hogy percekig keresett valamit, ami előtte volt és valósággal kínlódott, míg be tudott gombolni egy gombot. A szeme odameredt egy tárgyra, az ajtóra, a lámpára vagy az egyik kép szögletére s nem tudott máshová nézni: meg kellett feszíteni az erejét, hogy elhúzza onnét a tekintetét. Már nem voltak tiszta, éles gondolatai és érzései, majdnem öntudatlanul, gépiesen járt ide és oda s ami betöltötte lelkét, az ideges félelem volt és szorongató szomorúság. Nagy nehezen elkészült s újra odaállt a tükör elé, hogy megnyugtassa magát, nem látszik-e meg rajta, micsoda titkot rejteget magában.

- Készen vagy Annus? - hallatszott az anyja hangja. - Csöngettek.

Annus kiment az előszobába és kinyitotta az ajtót. János volt. A kezét nyújtotta neki s János hirtelen az ajkához emelete és megcsókolta. Annus mosolygott:

- Megint bolondozik, János.

János úgy tett, mintha egy kicsit meg volna sértve.

- Ha én megcsókolom a maga kezét, az bolondság. Különben meglehet, - magának.

Annus kacérkodva tekintett Jánosra:

- Haragszik?

- Haragszom, - felelte János és gyorsan elkapva a lány kezét, újra megcsókolta.

Annus hagyta. Úgy mentek be a szobába s János csak ott engedte el a lány kezét. Az öregasszony bejött.

- Ha készen vagy, Annus, mehetünk.

- Igen, készen vagyok, csak a kalapomat teszem föl.

Néhány perc múlva már indultak kifelé. A kapuban találkoztak Árvainéval, aki ott lakott a házban, a második emeleten s az megkérdezte, hová mennek.

- Csak ide a ligetbe, egy kicsit sétálni.

- Akkor magukkal megyek. Úgy sem voltam ma sehol.

Annus előre ment Jánossal, a két asszony pedig hátramaradt vagy négy lépésnyire. Lassan mentek, egy ideig szótlanul. János a lány arcát nézte.

- Ma valami különös van a maga arcán, Annus.

A lány összerezzent. De aztán erőt vett magán és nevetni próbált:

- Különös? ugyan micsoda különös?

- Vagy nem? Talán tévedtem.

- Bizonyosan tévedett, - hagyta rá a lány.

Lopva Jánosra nézett s most hirtelen vágya támadt, hogy elmondjon neki mindent. A szavakat próbálta már, amelyekkel elkezdi s maga előtt látta már a János meglepett arcát. Gondolkozott, töprengett egy ideig, de aztán úgy határozott, hogy mégsem mond neki semmit. De mégis, azt meg nem állhatta, hogy legalább ne sejttessen valamit. Azt mondta:

- Majd fogok magának valamit mondani, János.

- Mikor?

- Majd egyszer.

- Mért nem most?

- Most nem lehet.

János kíváncsi volt. Faggatta a lányt, kérte, hogy most mondja el, de Annus mindig nemmel felelt.

- Lássa, - mondta János, - én mindig elmondtam magának mindent. Mikor gyerekek voltunk, maga volt az én bizalmasom, akinek mindent, de mindent bevallottam. Már éppen tíz esztendeje, hogy egy házban lakunk, hogy mindennap találkozunk s ezalatt magának annyi bizalma se lett hozzám, hogy mindjárt elmondjon nekem valamit. Majd egyszer, - mondja s ha eljön az a majd egyszer, addig bizonyosan meggondolja és nem szól egy szót sem.

- Nem, János, most igazán nem lehet. De ígérem, elmondom magának - egy héten belül.

Mért mondotta, hogy egy héten belül, maga sem tudta. Egy kicsit bánta, hogy az egésszel előhozakodott s talán azt hitte, hogy egy hét alatt János el is felejt mindent. Egy fordulóhoz ért éppen, János elkapta a lány kezét, megszorította s az ajkához emelte.

- Nagyon szeretem magát, Annuska...

Ezt nem először mondta most János. Esztendők alatt, míg egymáshoz szoktak, János soha sem mulasztotta el, hogy meg ne mondja a lánynak, hogy szereti, de a lány mindig tréfával ütötte el a dolgot, vagy, hogy meg ne sértse, úgy tett, mintha nem hinne az érzése komolyságában. Most azonban valami melegséget érzett a szívében János iránt, valami különös érzést, amelyet még nem tudott megmagyarázni magának. Talán még csak hála-féle volt, a halálba menő hálája az iránt, aki szereti és az a vágya támadt, hogy a János keblére borul és ott kisírja magát. A János csókját akarta, a vigasztaló szavait szerette volna hallani és erős ölelését érezni a testén.

- Várjon meg holnap, - mondta, amikor elváltak s a János kezét a sötétben egy pillanatra odaszorította a kebléhez.