Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám
Amióta megszültek engem, nyavalyást
és hogy sírva, a bölcsőmbe tettek,
Voltak-e oly fehér-holló-percek,
Amikor a bánatnál láttam volna mást?
Alighogy elfeledtem a gyereksirást,
Hideg, meleg, jég és eső vertek,
S - szegény nyomorultat - majd megvettek
Szerelem, szerencse, nagyurak szeszélyi.
Világcsúfja lettem. És a szél vetéli
Ide-oda a sok verses irást,
Mi tenger kinjaim mulását beszéli...
- Te szabadító! Ki a levegőt adod!
Én Uram! Teremtőm! oltalmazó Palást -
Micrájim földjéről vezesd ki lovagod.