Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · FIGYELŐ

BRESZTOVSZKY ERNŐ: PROUDHON

Marx írta Proudhonról halála alkalmával ezt a jellemzést: "kihívó dac, amellyel a közgazdasági "szentséget" ostorozza, szellemes paradoxia, amely megdöbbenti a közönséges polgári észt, lesújtó ítélkezés, keserű irónia, itt-ott felcsillámló mély és igaz érzése a fönnálló viszonyok ellen való lázadásnak"... Ennyi jót látott meg Marx Proudhonban, többet alig. Az ő vaslogikájú óriási koponyája amolyan ugrifüles kapkodónak érezhette hajdan barátját, később tudományos és személyes ellenfelét. Marx, aki mindent rendszerbe foglalt, aki nyílegyenesen követte végig gondolatsorait, mindenki másnál jobban megláthatta ellenfelének következetlenségét, önmagának-ellenmondásait, agyveleje össze-vissza cikázó, szinte szójátékszerűen gondolkodó voltát. Proudhon maga is érezhette Marx fölényét a logikában, kertelt is előtte. Jelszavak, szellemes megjegyzések, csipkelődő oldaltámadások, érzelmi kitörések rakétáinak tűzijátékával akarta vitájuk olvasóit elvakítani. Párbajukat, mintha bronzszínű óriás vívta volna hajlékony, fürge, karcsú ellenféllel, akinek damaszkuszi kardja hol itt, hol amott villan meg, míg a gazdája folyton kitér, elugrik a nehéz pallos csapásai elől. S a párbaj vége: a pallos leszeli a fürge emberke kézfejét kardostól, mindenestől. Proudhon alapos kudarcot vall a Marx-szal való vitában és elkeseredetten szidja a kommunistákat, akiknek fölfogásához egy időben nagyon közel állott, Marx pedig a kommunista kiáltványban a polgári jótékonykodók, állatvédők sorában intézi el Proudhont.

A győzelmes logika fájó szatírával bünteti a legyőzött rendszertelenséget s Marx "A filozófia nyomorúságá"-ban - amely Proudhon könyvére: "A nyomorúság filozófiájá"-ra volt válasz, - az előszóban így végzi ki a francia szocialistát: "Proudhon úrnak az a szerencsétlensége, hogy sajátságos módon félreértik. Franciaországban szabad rossz közgazdásznak lennie, mert szorgalmas német filozófusnak hiszik: Németországban ellenben lehet rossz filozófus, minthogy így egyik legerősebb francia közgazdásznak tartják. A kettős tulajdonságom, hogy közgazdász is vagyok, német is, ad okot arra, hogy e kettős tévedés ellen protestáljak."

Ezt a gyilkos protestációt el is fogadta az utókor ítélőszéke: Proudhon alakja mindig messzebb tűnik az idő ködébe, befolyása szinte semmire csökkent hazájában is, könyveit - pedig mennyit és mennyifélét irt! - mindig kevésbé olvassák, gondolkodásmódja, teóriái helyett néhány tömör jelszava él már csak a szocialista nemzetköziségben s a szocialista gondolatvilág birodalmának trónusába beleült a marxista logika.

*

Pedig Proudhon nem érdemli meg egészen azt a sorsot: emlékének gyorsan halványabbá válását. Nem volt senki-ember, ha gyönge lábon is állott a logikával. Még így messziről is, sok idő múltán is rendkívüli ember benyomását teszi azokra is, akiket ellenfelének tudománya: marxizmus tanított meg történelemről és történelmi alakokról gondolkozni. Sok nagy sejtelem élt benne s ha nem is kutatott át alaposan, bokorról-bokorra egyetlen területet sem, néha úgy rávilágít egy-egy földcsíkra, mint a reflektor, éles, mindent mutató fénnyel. Nem tudományalapító teoretikus, hanem pompás agitátora eszméinek. Rábeszél, meghat, elkápráztat, ötleteket ad és támaszt, meg-megindít bennünk hosszú gondolatsorokat, magához köt, vonzóvá teszi a mondanivalóit. Könnyű megszeretni.

De éppen ezért könnyű kiábrándulni is belőle. Az elkáprázott szem kipiheni a tarka fényt és annál jobban meglátja az árnyékot. A jelszó megtetszik, de hamar kaptaszerűvé üressé válik. A szellemesség érdekel, tetszik, de utóhatása az érvelést még a valóságnál is gyöngébbnek mutatja. Egy-egy korszak embereit proudhoni tulajdonságokkal meg lehet nyerni, rétorkodó tudományossággal, ékesszóló lelkességgel le lehet fegyverezni, de a következő nemzedék már csalódottan vonja ki magát a befolyás alól, amely apáira még varázslatos volt.

Proudhon már életében is tapasztalhatta, hogy zsenialitását kár volt inkább nagy, csillogó külsőségek bíbor köntösébe öltöztetni, mint az alaposság szürke ruhájába. A "Mi a tulajdon?!" írója csúcsról völgybe bukottnak érezhette magát. A nagy munkaképesség, erős energiájú emberre nézve tragikus volt, hogy annyi ideig élt, míg túl nem élete önmagát.

*

Dolgozott szünet nélkül. Élete második felében nem igen akadt két-három esztendei időköz, amelyben könyve ne jelent volna meg. Összeirt egy kis könyvtárt és foglalkozott mindenfélével, amiről azt hitte, hogy érdekli kortársait: Krisztus istenségéről, a nyomorúság filozófiájáról, a tulajdon mivoltáról, az adózás elméletéről, mindenről, amit aktuális kérdésnek látott.

Sokoldalúsága felületessé tette és bátorsága a felületességhez lehetővé tette sokoldalúságát.

Sok írásával azonban együttvéve is alig többet árul el magából, mint amennyit egy magyarban két szavas, híres mondásába önjellemzésül is tömörített: la propriété c'est le vol, a tulajdon - lopás.

Ez a mondása árulja el őszintébben egész könyveinél a régi iskola emberét, aki jogászi szemmel nézi a világot, a társadalmat, a gazdasági tényeket. A tulajdon - lopás, lopott, idegen jószág, amihez másnak van joga az "ésszerű" törvények szerint. A lopás jogtalan cselekmény, amelynek jogi következményei kellene, hogy legyenek. Jogászi lelke felháborodik a társadalom rossz jogi berendezésén, amely ezeket a következményeket elengedi.

Nemcsak a juristára, hanem a logikátlan juristára is árulkodik ez a frázis: ha a tulajdon lopott jószág és jogilag másnak a tulajdona, akkor, ha beállna a jogilag helyes állapot s az a bizonyos más visszakerítené birtokába tulajdonát, nem volna-e ez megint lopás? Hiszen minden tulajdon - lopás? A tulajdon kérdését oly felületesen és logikátlanul intézi el ez a mondás, aminő felületes és önmagával ellentmondó maga Proudhon.

De azért ez a mondás mégis pompás frázis. Paradoxiája meglepő, sok gondolatot ébreszt, szellemes, látszatra találó, emlékezetben maradó. A világ egyik legelterjedtebb szállóigéje lett és mint stílus-produktum is jellemzi íróját.

Amellett vakmerő bátorság kellett a leírásához, a tulajdonnak ilyen éles támadásához abban a korban még inkább, mint ma. Merész politikai cselekedet volt leírni ezt a pár szócskát, amely kelleténél is többet fejez ki.

Felrázó harci jelszó ez a szállóige, agitátor mondása, de - nem ad programot, nem ad célt, nem mutat irányt. Pártok jelszavának nem készülhetett és Proudhon nem is volt pártember. Mihamar egyedül maradt, hívei csak egy-egy adott esetben lelkesedtek érte. organizátori képességű ember másként mondta volna ugyanazt és - többet is mondott volna.

Végül: ez a Proudhont annyira jellemző mondás voltaképpen nem is az övé. Brisot már félszázaddal előbb, 1789-ben leírta. ha Proudhon nem is tudta ezt, még akkor is karakterizálja az a tény, hogy nem volt képes elődjénél egy fokkal sem beljebb hatolni a tulajdon-probléma lényegébe.

*

A magánélete nagyon változatos volt s nem forrott úgy össze a politikával, mint temperamentuma után gondolná az ember. Nyelvésznek készült, hajós-vállalatot igazgatott. 1809 júliusában született s csak 1848-ban, 39 éves korában lett belőle gyakorlati politikus, képviselő s e minőségben fogott hozzá egy ötletének - elméletnek nem igen lehet nevezni - megvalósításához. Népbankot (banque du peuple) akart felállítani a vagyonosok adakozásából, amelyből a munkások kamat nélküli kölcsönt kapjanak. Így akarta megkezdeni a tulajdon átruházását a vagyontalanokra. A kamatozó tőkében látta a tőke fő-formáját s a kamat eltörlésével lehetőnek hitte a tőke eltörlését. A társadalom átformálásának ez a naiv módszere nevetségessé tette. A nemzetgyűlés kinevette az indítványát, amelyet a "közerkölcsiség aljas támadásának" minősített. Marx nyárspolgári fantázia szüleményének mondja az egész tervet, amely oly csúf kudarcot hozott kovácsolójára.

Ez a kudarc azonban nem kedvetlenítette el. A nevetség nem fogott rajta. Tehát komolyabb eszközökkel kezdtek dolgozni ellene. Élete 1865-ben történt haláláig folytonos hajsza ezentúl. Lapjait betiltják háromszor egymásután. Három évi fogházat kap: elmenekül, de nemsokára önként jelentkezik. Leüli a büntetését és kezdi újra ott, ahol elhagyta. Ír egy három kötetes munkát, kap érte megint három esztendőt. Ezt már nem ülte le. Belgiumban élt, míg 1860-ban ki nem hirdették az általános amnesztiát. Öt év múlva szomorú megtörtségben halt meg: ekkorára szinte egyedül maradt eszméi nagy tömegével, amelyet nem tudott rendszerezni. Nagy energiája, sokoldalúsága, szellemessége, ötletessége, önfeláldozása élete munkája csak gyújtóanyag összehordására volt jó, csak forradalmasította a kedélyeket, fölrázta az alvókat - de összehozni, vezetni, irányítani nem volt képes őket. A munkának csak első felét tudta elvégezni.

De vajon nem óriási munka az a félmunka is? Vajon nem nagy ember ez, a most száz éve született Proudhon, aki ennyire is képes?