Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · FIGYELŐ
Marczali Erzsi lefordította magyarra a Goethe Tassóját, s aki tudja, hogy a fordító fiatal lány, beleolvashatja e fordításba az imádat, az odasimulás, a maradék nélkül való átolvadás minden csodatételét. De most nem erről akarok szólni: nem arról, hogy e fordítás azért természetesen nem az utolsó s a végleges, mellyel a magyar irodalom magához akarja váltani a legegyénibb német legszemélyesebb költeményét. Hanem arról, hogy Marczali Erzsi az ötös és hatodfeles jambusban irt drámát ötös troheusokban fordította, Miért? Félek, hogy azért, mert ezt a mértéket magyarosabbnak érzi a jambusnál. Ha igen, akkor sokszorosan téved - nem szólva arról, hogy az ötös jambus évszázadok óta hagyományos formája a drámai dikciónak, s hogy különben se kilátásos dolog eltérni az eredeti mértékétől, ha a magam nyelve ezt valami mód meg tudja közelíteni. De a troheus nem is magyarosabb, semmivel sem, a jambusnál, az ötös troheus meg éppen nemcsak hogy nem magyar zamatú, hanem asszociációs emlékeknél fogva, elválhatatlan hozzája kötődött a délszláv népballadák hangulata. Vagyis: nemcsak hogy nem magyar, hanem még ezenfelül barbár hangulat is, megölője annak az artisztikus sőt egy kicsit preciózus és concettis reneszánsz hangulatnak, melynek oly tökéletes remeke a Tasso dráma. S viszont, ha valahol helyénvaló drámában az ötös jambus, úgy éppen ennél az olasz drámánál, amely visszaigézi eredendő olasz származásának lágy folyamatosságába.