Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám
Mint magányos veréb a szürke porban,
Szürke betűkben élek én magam,
A napot nem nézem, csak áldozóban,
Áldozó napnak szép bánata van.
Mint Terézia szerelmed nyilától
Tested sebét viselte boldogan,
A vágy nyilát úgy hordom én s a távol
Honvágya fáj örökké, ó Uram!
S az ó irások és az új sirások
Fölött álmom szinek tömjéne ég,
Ez élet minden bája veszve rég.
Már várnak a nem ismert tartományok,
Az új egek, az új dimenziók.
Hol e holt sziv ismét vérezni fog!