Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · BALÁZS BÉLA: MŰVÉSZETFILOZÓFIAI TÖREDÉKEK

BALÁZS BÉLA: MŰVÉSZETFILOZÓFIAI TÖREDÉKEK
(FOLYTATÁS)
IX.

Egy előadás töredéke.

Lehet tehát beszélni művészetről, mint élet formáról, művészetről alkotások nélkül. Mert ha mi nem a különböző mesterségek és művek oldaláról nézzük, hanem azok közös forrása, az életprocessus oldaláról, akkor a művészet az öntudatnak egy állapota, melyben a minden dolgokban közös és egységes létezést, életcsudát érzi. Ennek az öntudatállapotnak a művészi alkotások dokumentumai és létrehozói is másfelől, de ez az öntudat állapot nem csak festmény, szobor vagy könyv előtt lehetséges, hanem a "valóságos" természettel és a mi "valóságos" mindennapi életünkkel szemben is. A transztendencia megérzéséről van szó, a minden tapasztalhatónak tapasztalhatatlan titokzatos egységéről van szó, arról, amit filozófiák szubsztanciának és vallások Istennek neveznek. De az igazán vallásos valaki nemcsak templomban és imádságos könyvvel a kezében érzi istenét, hanem mindenütt, odakint, erdőben, mezőben, élete minden eseményében.

Goethe azt mondotta egyszer Eckermannak: "Ich glaube einen Gott". Das ist ein schönes und löbliches Wort. Aber gott anerkennen wie und wo ersich offenbare, das ist eigentlich die Seeligkeit auf Erden". - Íme erről van szó. Ha valami nagy múzeumban jártok, érzitek színekben és formákban a nevezhetetlen és gondolhatatlan minden múlandó mögött örökké való élettitkot - "das ist ein schönes und löbliches Wort". - Vagy pedig egy könyvet olvasván, azt mondjátok: partjára léptem az életszigetnek és megcsapott a percbe belevillanó örökkévalóság, - "das ist ein schönes und löbliches Wort". - De kilépve a múzeumból a valóságos utcára, kilépve a könyv világából a mi valóságos életünkbe, körülnézni és legalább azt mondani, hogy: "csakugyan!" - legalább azt mondani: csakugyan színek és formák és jelenet és szó kinyilatkoztatásai, hieroglifái, hasonlatai az Egésznek, valaminek, ami örök egy múlandó változásuk mögött, - "das ist eigentlich die Seeligkeit auf Erden!" -

Lám, gyakran tapasztalható filisztereknél is, hogy a pihenő órájukban elővett könyv megrendíti őket, esetleg könnyeiket sem szégyellik, sőt gondolkodni sem átallnak életproblémákon és átadják magukat hangulataiknak, mint ahogy az újságot olvasván, lelkesednek egy másik világrészben vívott csatáért. De nagyon megzavarná őket, aki figyelmeztetné, hogy nem lehet más világról szó, mint az övéről, ő róla, saját valóságos magáról, arról, ami tegnap történt, meg egy félórával ezelőtt, hogy ugyanarról az életcsodáról van szó, melynek ő is részese, mert az a minden különbségek mögött örök egy élet. - Önök százszor hallották és biztosan maguk is mondták ezt a mindennapi védekezést az életáhítat komolysága ellen: "Hiszen ez nagyon szép, ahogy így a regényben van, de a valóság - - hja, az egészen más." - Volt már szó erről a "másról. "Most már csak egy hasonlatot mondok. A prizma felbontja a napsugarat a hét szivárványszínre és az "más" mint fehér napsugár. De azért "nem igaz"? Sőt. Ez az igazi, a felboncolt, megértett igazság. (Valóság és igazság tulajdonképpen sohasem fedik egymást!) És a költők, a prizmaszemű emberek. Ők azt a hét tündöklő szivárványszint látják, melyből az életfelület szürkesége keveredik a filiszterek szemében.

Önök most azt gondolják, hogy nehéz volna élni, ha mindenütt szivárványszíneket látnánk. Kétségtelen. A költők nem is élnek könnyen. De nem erről van szó. Hiszen a legvallásosabb ember sem extatikus mindig s az állandó istennel teltség próféták dolga. De majd minden emberben megvan a lehetőség arra, hogy mint állandó háttér, mint egységes világérzés eleven legyen benne a minden életjelenség örökegy, titokzatos hátterének tudata.

De mért legyen ez így, Kérdezik önök. Mire való ez? - A felelet erre nagyon egyszerű, de nagyon kevéssé kényszerítő. Tudniillik ugyanaz a kérdés ez, mint: mért gondolkodjam egyeben is, mint ami életem biztosítására szolgál? - Hát csak azért, mert vannak titkok és problémák a megélhetésem problémáin kívül is és emberméltóság dolga nem lehunyt szemmel, közömbösen menni el mellettük, hanem a titkot legalább titoknak érezni.

Emberméltóság dolga tudni, hogy nagy misztérium esett meg velem avval, hogy élek! A létezés misztériumának ez az öntudata pedig nem magától értetődő és nem is számos tapasztalat eredményeképpen szűrődik le, hanem egyes jelenségekből csap meg hirtelen. Hogy ez az érzés csodálatos szép és nagy érzés, minden emberi lehetőségek csúcsa, azt csak annak mondhatom, aki már érezte és úgy is tudja. De azoknak megmondhatom, hogy ez az érzés komolyan véve és tudatossá téve egy egész élet stílusának forrása lehet! -

Életstílus! - Fogjuk meg ezt a szót, illetve fogjon meg bennünket ez a szó. Én azt hiszem t. uraim és hölgyeim, hogy minden életstílus, már fogalma szerint is transzcendens vonatkozású vagyis vallásos. Hiszen a stílus az anyagnak kívülről kapott bélyege, stilizálni annyi, mint formálni oly szempont szerint, mely nincs adva a témával. Ha már most az élet a téma, mi lehet a rajta kívül eső principium stilisationis? - Ugye, a transzcendencia megérzéséről van szó, a minden tapasztalhatónak tapasztalhatatlan egységéről van szó, arról, amit filozófiának szubsztanciának és vallások istennek neveznek. Erről van szó a művészet életprocesszusában is. Nem "pusztán gazdasági körülményekre vezethető vissza", hogy a művészet mindenütt a vallások melegágyában nőtt fel! - A vallások mítoszai és dogmái nem táplálják bennük többet azt transzcendens világérzést, melyből fakadt. Ellentmondanak pozitív ismereteinknek és hitelüket vesztve, hitelét veszik szülő érzésüknek is. Pedig az nagy veszteség volna, mert anélkül legfeljebb technikai, animális életfenntartást célzó kultúra lehetséges, de az emberi öntudat abban a ködben, mely körülveszi, egy lépést sem tehet előre. De lám a művészet érzés és nézés módja kultuszából támadhat bennük egy művészet vallás felé, melynek tartalma az Istennek, szubsztanciának vagy akárminek nevezett létezés csodát benne érezni mindenben, de úgy, hogy még driadok és nimfák alakjaira nincs szükségünk. És ez a művészetvallás nem is ellenkezhetik soha semmi pozitív ismeretünkkel. Hiszen a művészet mindennél pozitívabb, mert minden analízis nélkül ábrázolja, amit lát és érez. És a művészetnek, mint életformának, az alkotás nélkül való művészetnek kultuszából támadhat a modern emberben vallásnak megfelelő világérzés, mely nem spekulálva és mítoszok segítségével, hanem a jelenségek közvetlen érzékiségében érzi és ábrázolja az életmisztériumot. Ez az életáhítat!

Én azt hiszem t. uraim és hölgyeim, hogy minden mély vallásosság stilizálja az életet, de azt is, hogy minden stilizált életforma forrása vallásosság. Az életáhítat következménye az életművészet. Mikor az ember hétköznapi, gyakorlati élete jelenségeit többnek érzi futó epizódnál és ezt láthatóvá szeretné tenni avval, hogy körülkeretezi, kiemeli a jelenségek öntudatlan áradatából, hogy ne legyen a sok közül egy, hanem benne legyen az Egész hangulata, melyet benne érez, akkor stilizálja az életét. Mert ez az izolálása az egyes jelenségnek csak a stilizáció révén lehetséges. A forma az, ami keretet vet és külön szakít. A művészet-élet eredménye az "életművészet."

Minden nagy kultúra idején, az annak nívóján álló emberek életében tükröződik ez a stilizáló hajlam. Megnyilvánult a mozgásban, akár a beszédmodorban, akár az érintkezés és az etikett formáiban. Megnyilvánult a lakásdíszítéstől és öltözködéstől a hajporig és kendőzésig minden maguk alakításában. Hogy pedig ez a stilizálás a művészi érzés legmagasabb fokán mennyire tudatos, annak klasszikus példája Baldassare Castiglione, II. cortigianoja, az Urbinói udvar "nemes úrfiának" és "nemes asszonyának" életművészet ideáljai.

Az ilyen sitlizációk, formák élettelen divattá és majmolássá válnak és kellemetlenek lehetnek a mi mai érzésünkbe, de első forrásuk és lehetőségük az életáhítat művészi érzése és mint kultúrjelenségek sokkal komolyabban veendők, mint azt rendesen szokták.

És most bizonyára azt kérdezik önök, hogy az életművészek miért nem alkotó művészek is egyszersmind? Ha az élet stilizálása is ugyanabból a szubjektív, naiv, transztendenciát érző vallásos érzésből fakad, mint az alkotó művészet: miért nem? Hogy van az, hogy az életjelenségek transztendenciájának legerősebb érzése sem elég az alkotáshoz és hogy azoknak, akik életüket formálni tudják, legfájdalmasabb örök vágyuk, hogy bár műveket formálhatnának? - Én azt hiszem, hogy a dolog így van: az életművész életstilizálása megkülönböztetés, kiemelés, a stilizálásával emeli ki a jelenséget az epizódizmus sodrából. Tehát benne megvan a szubjektív és objektív a naivé és a kritikai szemlélet kettőssége. - De az alkotó művészetben, azt hiszem, nincs meg ez a kettősség; legalább is alkotása perceiben. Ő akkor csak naiv szemlélettel szemléli a világot és az öntudat állapota abszolút szubjektivitás, abszolút egység és összeforrás a dolgokkal, a természettel, amilyen egy az ember és víziója. Számára nincs különbség az egyes jelenségek transzcendens jelentőssége között, neki minden egyképpen és csupán az életcsoda misztériumának kifejlődése. Ezért nem különböztet ő, élete egyes elemeit stilizálván, hanem ábrázol. Ezért van, hogy a nagyon termékeny erős művészek rendesen kevéssé törődnek gyakorlati életük formálásával, vagy olyan az csak, mint a visszaverődött fény és nem tartják fontosnak. A művész naiv szemléletének abszolút volta, abszolút egysége a természettel teszi, hogy az életen belül nem tud különböztetni, de ezért tud viszont szembefordulni az egésszel és ábrázolni.

Lám megint csak a "művészi és tudományos" a naiv és kritikai szemlélet csodálatos és tragikus kettősségéről van szó. Azoknak, akikben megvan, égő vágya, hogy bár teljes egységes szubjektivitással forrhatnának össze a dolgokkal. És még sokkal jobban vágyódik a művész azok után az órák után, mert ő sem művész minden percében és benne is megvan a naiv és kritikai látás kettőssége.

Ez a csodálatos és tragikus kettősség emberekben és kultúrákban nemcsak egymás mellett, egyszerre lép fel, hanem egymás után is, egymást követve. Íme egy példa: Goethe 1805-ben (szóval élete delén túl) ezt írja egy alakalommal nevezetes dolgok és természeti jelenségek emlékéről: - "Da werden wir denn bemerken, dass das Objekt immer mehr hervortritt, dass, wenn wir uns frűher an den Gegenständen empfanden, Freud u. Leid, Heiterkeit und Verwirrunkg auf sie übertrugen, wir nin mehr bei gebändigter Selbstigkeit, ihnen das gebührende Recht widerfahren lassen, ihre Eigenheiten zu erkennen wissen. Jene Art des Anschauens gewährt der künstlerische Blick, diese eignet sich dem Naturforscher - und ich musste mich zwar anfangs nicht ohne Schmerzen, zu letzt doch glücklich preisen, dass, in dem mich jener Sinn nach und nach zu verlassen drohte, dieser sich in Aug und Geist desto kräftiger entwickelte." - Ugye Goethe ugyanarról a két szemléletmódról beszél, melyről mi és azt mondja, hogy a naiv szubjektív szemléletet idővel felváltja a kritikai, objektív látás, hogy azok a dolgok, melyek énjétől elborítva, "antropomorfizálva" jelentek meg előtte, idővel kibontakoznak független, objektív realitásukban. Ezt konstatálja - "nicht ohne Schmerz". De nem csak egyes ember fejlődésében, hanem kultúrákéban is megvan ez az egymásutániság. Kétségtelen, hogy a görög, aki minden fában, forrásban lelkes lényt sejtett, más érzéssel járt az erdőben, mint mi ma. De ebből az egymásutániságból nem az következik, amit önök t. uraim és hölgyeim bizonyára rögtön következtettek. Ez az egymásutániság nem bizonysága annak, hogy a naiv, szubjektív szemlélet tulajdonképpen egy tökéletlenebb szemlélet, mely a kultúra és fejlődés magasabb fokán kritikaivá, objektívvá lesz, amint tökéletesedik. Ez éppenséggel nem bizonyság! - A tudományban persze hiba és tökéletlenség, ha tapasztalataink szubjektivitással vannak keverve, mert a tudománynak feltett szándéka a jelenségek objektív valóságát konstatálni és tapasztalatait objektív valóságoknak állítja. - De hát ezek a feltételezett objektív valóságok az egyedüli valóságok a világon?! A mi szubjektív szemléleteink és megérzéseink kevésbé valóságok, kevésbé létezők, kevésbé elemei öntudatunknak. kevésbé dokumentumai az élet és világ komplexumnak?! - És lehet az élet és világ megismerésében kevésbé fontos vagy tökéletlenebb az egyik létező észrevevése a másik létező észrevevésénél?! Goethe, akitől a tudományos érzékét igazán nem lehet letagadni, aligha mondott volna le fájdalommal arról a másik, a művészi, naiv tapasztalásról. Sőt a tudományos tapasztalás objektív valósága örökké hipotetikus - és a szubjektivitás kiküszöbölésében sosem mondhatjuk: most célnál vagyunk. A művészi szemlélet azonban teljesen egzakt, mert analízis nélkül közvetlenül ábrázolja tapasztalatát. Ezért van, hogy művészi alkotásokból megcsaphat néha a bejezettségnek, a nincs tovább tökéletességének megrendítő érzése. - Tudományból soha!

Tehát ahol a szubjektív, naiv, művészi szemléletet a kritikai, objektív, tudományos követi, ott nem a tökéletlen és tökéletes egymásutánjáról van szó. - Hát miről? Én azt hiszem, hogy csak az első megérzést, első meglátást követő differenciálásról. - És ez nem tökéletesedés? Nem! Csak más valami. - Az emberi érzés és gondolkodás történetének közönséges tanúsága, hogy ami először lépett látókörünkbe, azt egészében láttuk. Később differenciálódva elveszítjük egysége képét és egyes izolált jelenségek objektív képei bontakoznak ki. De ez nem tökéletesedés, csak a fejlődés folyamán más valami. Mert az Egész más mint az elemei, sőt más az elemei összegénél is. Az Egész képének elvesztésével elveszítjük a hozzávaló szubjektív viszonyunkat, mert a jelenségek egyéni formáján túl való Egész az, melyhez Énünknek viszonya van, mert maga is Egésznek érzi magát! - És a dolgok első megérzése, első megjelenése az, mely mint valami hirtelen kibukkanás a sötétből a létezés szenzációját kelti, az általában való létezését, melynek a jelenség egyéni formája csak másodsorban fontos. És ez a szenzáció.

Ebben a mi vágyunkban rejlik a klasszicizmus hatásának titka is és az, hogy régi világ nézésekben mindig klasszikus stilizációt látunk. Ők kevesebbet tudtak és mégis meg kellett rajzolniuk a kört. Mi többet tudván, ugyanazt a kört akarjuk megrajzolni és ezért az övékben egyszerűsítést érzünk. Az ő kevesebb elemmel dolgozásuk (bár tudjuk, hogy csak kevesebb tudás) összevonásoknak, nagyobb síkokba stilizálásának hat és egy fölényes a miénknél érettebb, az egészre irányuló látást érzünk benne.

Önök érthetik és érezheti t. uraim és hölgyeim mindazt, amiről szó volt és azt is láthatják, hogy ezek életfeladatok és emberlehetőségek és még sem fogják észrevenni, hogy önökről éppen önökről volt szó, arról, amit már holnap lehetne tenni és még máma. Önök nem élik a gondolataikat. Pedig lehető az emberben az intellektuális lelkiismeret olyan foka, hogy egy matematikai igazságot is úgy hall mint egy felszólítást és szinte körülnéz: mi következik ebből én rám és életemre? - Önök gondolatokon gondolkodnak és gondolkodásuk processzusa nem az érveréssel és lélegzéssel kezdődik. Önöknek ezért a gondolkodás természetszerűen distanciát jelent és egy eszméért való lelkesedésük szükségképpen hasonlatos a filiszteréhez, aki újságát olvasván ebéd után idegen világrészben vívott véres csatékért lelkesedik.