Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám

IGNOTUS: LAMENTÁCIÓK
KEMÉNY SIMON VERSES KÖNYVE. KIADJA A NYUGAT.

Vajon milyen festő vált volna Kemény Simonból? Remélem: rossz. Azért hiszem így, mert abban bizonyos vagyok, hogy minden, bármily sokféle tehetségű festő vagy író vagy zenész, ha igazán az, testével, lelkével, minden porcikájával az, csakis az és csakis így lehet az. S mivel minden egyes művészetnek megvan a maga külön tárgyaló, néző és megfogó módja: lehetetlen, hogy aki a dolgokat a festő szemével nézi, meg tudja azokat látni az író szemével is, s ezért sem Wagner, sem Michel Angelo, sem Bramante, sem senki nem tudja megdönteni azt a kemény meggyőződésemet, hogy az igazi művész csak egy művészetben lehet az, aki - nem különböztetve persze el egymástól az egy tőről fakadt művészeteket.

De annál izgatóbb megfigyelni vagy észrevenni a változatokat s az átmeneti példányokat. Mint ahogy nincs férfi és nincs nő, csak ember van, akiben kevesebb vagy több a férfi vagy a nő, s az érdekes azután az, hogy férfiasságában milyen formát ölt a nőiesség s nőiességében a férfiasság: úgy nincsenek, egyfelől, festők vagy írók vagy zenészek, kik csakis és egyedül a zenész, az író vagy festő külön szubsztanciájából alakultak volna, s úgy érdekes, másfelől, nyomon követni, hogy, teszem, a festő tulajdonságai mint jelentkeznek, ha író egyéniségében vannak elvegyülve.

Ez az egyik különössége Kemény Simonnak. Remélem, rossz és hibrid festő volna, mert igazi és egész költő - de a világot vonalakban, felületekben, fényben, árnyékban s kivált színekben látja; ezek cikáznak, szikráznak és zengenek verseiben, szenvedélyes erővel, mint a régi velenceieknél, de bánatos ízléssel, mint a mai (azaz, hogy már tegnapi) franciáknál. S mint a festő, ő is hiába keni fel tónusait l'art pour l'art - hangulat válogatja ki s szerzi össze ezeket nála, s hangulat az, amit keltenek. Mondom: szenvedélyes és bánatos hangulat; néha olyan mint a lakoma a kriptában, néha mazohista mód éltető a megaláztatás gyönyörűségével.

A másik különössége - de itt megint vissza kell térnem a szikrázásra. Majd minden versében szikrázik valami; egyenesen kikeresi, hogy megírja a metszett kristályokat, gyűrűk kövének sötét tüzeit. Valami izzásról van itt szó, valami izzás van itt a levegőben, mintha a hangulat homályából, aljáról, mögüle az a jáspistál izzana ki, melyben a megváltó vére sugárzik, a szent grál. Áhítat - ez a Kemény Simon minden hangulatának legbelseje. Ez a tiszteletlen lélek s ez a keserű ajak tulajdonképp csupa hódoló kézcsók, egyáltalában miden előtt, mert minden szent, mert van, de különösen a költészet előtt, amely fel tud magába sírni mindent, ami van. Lamentálni, de férfiasan. A végletekig tisztára fürödve, fehéren tündöklő inggel-gallérral, de nem kifestve s nem felcicomázva.

Nem mondom, hogy ez a mindenképpen mai költészet mindenképpen új is volna. A különbség olyan, mintha valaki fia valakinek vagy utánoz valakit. Kemény Simon senkit sem utánoz; minden, amit ad, saját sajátja, s kivált azokhoz, akikkel most egy időben ír, csak annyiban hasonlatos, mint ahogy egy-fejlettségű társaságon belül az emberek egyformán fésülködnek s egyforma ruhában járnak. De saját sajátom a szemem is, mellyel úgy nézek, hogy megismerni róla nemzetségemet - s ilyen hasonlatossága, művészi vér szerint való, van Kemény Simonnak a versíró nemzedékkel, mely nálánál tizenöt-húsz évvel előbb kezdte. Van, nevezetesen, Heltai Jenővel; egy-egy versmozdulatának férfias bájossága, a verseiből kitekintő szemek tágra nyílt mélázása, a szeretetből való gyengeség mosolygó alázkodása s mindezekkel elvegyülve a városi ember utcagyerekes ajakrándítása meg-megérezteti az emberrel, hogy itt valami: nem megismétlődik, hanem folytatódik, fejlődik s jogot tart és egyenlő joggal tart jogot az új élethez; az a költő-família, mely megismerszik már a Reviczky Gyula halovány vonásaiban, melynek az ősei arcképcsarnokában ott van megfestve Lord Byron, Heine, Puskin és Musset. Furcsa volna, ha e szép és előkelő fajtának magva veszne; ha hozzá nem tudna elevenedni a mához, s viszont, ami amerikai durva kocsisság kezdi hatalmába fogni a mai világot, annak ugyancsak a mából még ki nem pusztultság hatalmával ne tudná ellene vetni a maga ősi úriságát. Mentől többet zsongatom magamban a Kemény Simon verseit, annál inkább úgy hatnak rám, mint valami fiatalkori Romanzero és Lazarus-dalok, s ennek próbáján válik ki előttem az, ami költőjükben minden elődjéhez képest új: a fiatal érettség, s az a mindenfajta művészetet magába ivott artisztikum, melyhez képest hatalmasabb ősei is egyoldalúan literátiusak.