Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
A halál gondolatára mozdultak meg Poeban érzelmei: lírizmusának, a zenének, amellyel lelke színig volt, a halál gondolata volt a megindítója. Minden költeményében benne rejtőzik ez a titkos inspirálója. Kép alakjába mégis ritkán jelenteti meg. A halál neki titokzatosabb és rémesebb valami, semhogy ember vagy állat, élő vagy holt lény alakjába bújtathatná; csak lekicsinyítené, jelentőségétől megfosztaná vele. Már legkorábbi költeményei mind vele vannak tele. A The Lake (A tó) címűt tizennyolc éves korában írta, s a halál képzetét - mint utóbb is annyiszor - tájkép víziójába foglalja benne: egy vadon tó kísértette már egészen ifjú korában, egy zordon tó, amelyet fekete sziklák szegtek be s amely körül sugár fenyőszálak emelkedtek tornyok módjára. Szerette ezt a tavat, mert olyan elhagyott, magányos volt. Mégis, ha eljött az éjszaka s titokzatos szél kerekedett, rémületet keltett benne a magányos tó. De rémülése nem félelem volt, hanem remegő gyönyörűség, aminőhöz foghatót soha semmi se tudott felidézni benne, még a szerelem se. Mert a mérges vízben a halál tanyázott s mélyében jól megvetett sír várt arra, aki képzelete számára vigaszt keresett ott. - A halál gyönyörűség, amely fölszabadítja a rab képzeletet: ez a gondolat gyakran megismétlődik Poe költészetében. Ennek a költeményének is ez a gondolatmenete. A halált itt is csak mint valami rémesnek a hatását érezteti, mint elvontságot. Mint konkrétum voltaképpen csak két költeményében jelenik meg, a City in the Seaben (Város a tengerben) s a Conqueror Worm-ban (A győzedelmes féreg). Jóval későbbi műve ez az utóbbi a The Lake-nél, 1838-ban írta, huszonkilenc éves korában s legelevenebb, leghatározottabb körvonalú víziói közé tartozik. A menete drámai s megrendítő erő van benne: ünnepi előadás a színházban; a nézőtéren könnyező angyalok ülnek, hogy tanúi legyenek a reménység és a félelem színjátékának. A zenekar rázendít a sphaerák zenéjére. Isten képére teremtett színészek járnak-kelnek a színpadon és halkan zúgnak, súgnak; nyomorult bábok ők, akik rengeteg alaktalan teremtmények parancsára jönnek-mennek; ezek váltogatják a díszleteket s kondor-szárnyukról láthatatlan balsorsot ráznak szét. De ím egy kúszó alak fúródik a színészek serege közé, egy vérvörös valami kígyózik a szín üres része felől. A színészek halálos rettegéssel lesznek táplálékává, s az angyalok sírva fakadnak az embervéres karmok láttára. Egyszerre elalszik minden világ s a reszkető alakokra sebesen, mint a vihar, rágördül a függöny, a halotti lepel. Az angyalok sápadtan emelkednek föl s fátyolukat lerántva, magyarázzák egymásnak, hogy a színjáték az "Ember" című tragédia volt s hogy hőse a győzedelmes féreg. - Öt versszakban drámai gyorsasággal játszódik le ez a cselekmény, amely fantasztikus alakjaival, színeivel és szimbólumával Poenak bizonyos prózai elbeszéléseire emlékeztet, leginkább arra a híresre, amelynek címe A vörös halál álarca. Legborzalmasabb alakjában szerepel benne a halál, mint romlást árasztó alaktalan rém. A haláltól megborzadásnak, a haláltól undorodásnak minden fokozata benne van ebben a költeményben.
Poe többi költeményében azután a halálfélelem alig jelenik meg. A halált mindinkább átmeneti állapotnak érzi, az életből az álmokba való átmenetnek, bár nem éppen rendszeres evolúció során alakul benne ez az érzelmi folyamat. Vannak ifjúkori költeményei, amelyekben sokkal erősebb hangon szólal meg az élet vágya, mint némely későbbi versében. Az utóbbiak közül való a Dream within a dream (Álom az álomban) című. Csodálatosképpen halála esztendejében írta ezt a költeményét, ugyanabban, melyikben az életet megtagadó legszebb verseit. A hullámgyötörte parton áll a költő, egy maroknyi aranyos fövény a tenyerén: "milyen kevés, és hogy pereg ujjaim közül a mélybe, és én nézem árván, nézem sírván! Óh, Isten! de hát nem markolhatnám meg erősebben? Óh, Isten! nem menthetem-e meg egyetlen szemét bár a könyörtelen hullámtól? Hát mindaz, amit látunk és aminek látszunk, csak álom az álomban?" Az élet utószor kísértette meg Poet. Egy pillanatra az álmainál is kívánatosabbnak látta; és egész kötészetében nincsen még egy ilyen életszagú versszaka, amelyben elmélkedéstől, művészi megfontolástól megtisztultan, oly meztelenül emberi hangon szólalna meg a földnek fájdalma, mint ebben.
Mindenhol egyebütt a valóságnak elébe teszi az álmot, az életnek az álmodozást, amely nem egyéb, mint vágyainknak kibontása és fejleményeiken át végigkísérése. Az álmodozás csak olyan természete volt Poe-nak, mint egészen éber, egészen hideg lelkiállapotában a következtetés. Meglepő, hogy már mint gyermek is milyen határozott tudata volt erről a természetéről. Legkorábbi költeményeinek egyike, a Dreams (Álmok) című, minden valószínűség szerint azok közé tartozik, amelyeket gyermekkorában írt meg először. "Óh, bár volna ifjú életem hosszú álom s lelkem föl ne ébredne addig, amíg az öröklét sugara meg nem hozza rá a reggelt", - ezzel a felkiáltással kezdődik a költemény s ennyi az egész tartalma. Az álomba vágyódás az élettől, mert "még ha reménytelen szenvedés lenne is az a hosszú álom, akkor is jobb volna a hideg valóságnál, az éber életnél."
I have been happy, though in a dream.
I have been happy - and I love the theme:
Dreams! in their vivid colouring of life
As in that fleeting, shadowy, misty strife
Of semblance with reality which brings
To the delirious eye, more lovely things
Of Paradise and Love - and all my own! -
Than young Hope in his sunniest hour hath known.
Álmai Poe-t nemcsak az életből vitték kifelé, hanem a halálból is. A halál csak azért volt kívánatos neki, mert úgy érezte, hogy utána egy új lét következik, vágyainak teljesülése, álmainak léte. Ez a gondolatsora is egész megfoghatóan kiérzik már ifjúkori költeményeiből. A Spirits of the Dead (A halál szellemei) úgy szólva a sírban játszik. A halál után való állapot megsejtése ez a költemény. A lélek egymaga van a szürke sírkő sötét gondolatai között; de még sem elhagyatott, mert a halál szellemei, amelyeket életében maga előtt látott, most körötte vannak; és olyan gondolatok járnak benne, amelyeket nem vágyik elhessegetni s olyan látomások, amelyektől sohase kíván megválni. - De ez a költemény csak dadogás annak a sajátságos párbeszédes jelenetnek világos beszédéhez képest, amelynek címe: "The Colloquy of Monos and Una. Poenak azok közé az írásai közé tartozik ez, amelyek alak dolgában a próza és a vers, hang tekintetében az értekezés és költemény között ingadoznak. Azt a gondolatot, amelyet ifjúkori költeményében csak megpedzett, ebben minden következésén keresztül végig fejleszti Poe. A halálon túl való létben játszódik le a jelenet. Monos és Una, akik fenn a földön szerették egymást, meghalnak s a síron túl egymásra találnak. A szellemeknek indulattól megtisztult hangján beszélik el egymásnak meghalásuk részleteit s a halálból az öröklétbe költözésüknek tapasztalatait. "A halálban megtanultuk az embernek azt a tulajdonságát, hogy a meghatározhatatlant határozza meg", - mondja Una, s Monos válaszul elbeszéli neki mindazt, amit meghalása közben és után érzett. Néhány napi szenvedés és sok hagymázas álom után megölte a forró láz, - valami lélegzet nélkül való, mozdulatlan zsibbadtság fogta el, az érverése megállott, szíve dobogása elhallgatott. Akarata nem hagyta el, csak erejét vesztette. Érzékei munkásabbak voltak mint valaha, csak összecserélődtek, a tapintása összezavarodott a szaglásával s egyetlen érzéssé egyesült. Bár szeme nem forgott, még is mindent látott, csakhogy a meglátott jelenségeket hangoknak észlelete, ugyanakkor a hallása fokozott pontossággal működött; tapintása elkésve fogta föl a benyomásokat, de el sem bocsátotta őket, s a legnagyobb érzéki gyönyörűséget szerezte neki. Általában érzetei mind tisztára érzéki természetűek voltak. Az anyagot, melyet az érzékek a tétlen agynak szállítottak, a halott elme egyáltalán nem dolgozta föl. Fájdalmat alig érzett, gyönyörűséget annál inkább, de se fájdalma, se gyönyörűsége nem volt erkölcsi természetű, hanem tisztára érzéki. Kedvesének, Unának zokogását jól hallotta, de csak a hangzása iránt volt fogékony, a jelentősége iránt érzéketlen volt; a szeretett nőnek hangja gyönyörűség volt fülének: hogy azokat a hangokat fájdalom csalta ki kedveséből, azt nem érezte. Három vagy négy sötét alak ráadta a halottas ruhát. Aztán elhomályosodott a nap világa, valami határozatlan rossz érzés fogta el, olyanféle szorongás, aminőt az alvó érez, amikor szomorú valóságos hangok ütik meg minduntalan a fülét. És ekkor az ismert érzékek zűrzavarából kivált egy hatodik érzék. Működése vad gyönyörűséget okozott a halottnak, de pusztán fizikai gyönyörűséget, az értelemnek abban nem volt része. Testében teljesen elállt a mozgás, de agyában ugyanakkor feltámadt az a valami, aminek határozatlan képzetét se lehet puszta szóval fölidézni, valami, amit talán "az elme himbáló lüktetésének" lehetne nevezni. az időről való elvont fogalmunknak erkölcsi értelemben való érzékelhetősége volt az a valami. Segítségével a halott össze mérte egymással a fali óra s a virrasztók zsebórájának szabálytalanságait. "A helyes aránytól való legcsekélyebb eltérést is az elvont igazság megsértésnek éreztem, ugyan azénak amelyet a földön az erkölcsi érzéknek szoktunk érezni. Bár a szobabeli órák között kettő nem akadt, amely pontosan egyszerre ütötte volna el a másodperceket, még sem okozott nehézséget az, hogy állandóan eszemben tartsam minden órának a hangját és megfelelő pillanatnyi tévedését. És ez - ez a határozott, tökéletesen önmagában való érzete az idő huzamosságának - ez az érzés, amely az események egymásutánjától függetlenül létezett - ez az eszme - ez a hatodik érzék, amely a nyugalom hamvaiból kelt föl, volt az időtlen léleknek első rálépése az időbeli örökkévalóság küszöbére". Éjfél lett az idő, a halott keble megkönnyebbült a sötétség nyomásától, valami villamos lökés rázta meg a testét, amitől teljesen kiveszett belőle az összefüggés érzete; mindaz, amit az emberek értelemnek neveznek, a létnek tudatával s a tartósságnak érzetével merült ki. A halottat eltemették, de a koporsóban s a sírban is megmaradt a tudata s az érzése, ha működésüket mindjárt az eszméletlen intuíció helyettesítette is. Egy esztendő múlt el így. A lét tudata mindinkább enyészett s helyét elfoglalta a hely tudata. A létezés tudata belemerült a tér tudatába. A szűk hely, amely a tetemet körülfogta, maga a tetem lett. Végre világosság támadt odalent, mert lehatolt hozzá az örök szerelem világossága; odafenn meghalt Una és koporsóját az emberek lebocsátották régen nyugvó kedveséhez. És ekkor megint ürességgé vált minden. Lustrumok múltak el, a por porrá lett megint, a férgek tápláléka elfogyott, végül a létel érzése is elmúlt s helyét a két zsarnok: a tér és az idő foglalta el.
Ez a csodálatos síri vízió Poe metafizikai képzeletét egész mélységében s minden tágulásában megmutatja. Metafizikája nem spekulatív volt, hanem - ha paradoxul nem hangzanék - tapasztalati metafizika. Óriási erőfeszítéssel igyekezte megfogni a megfoghatatlant s láthatóvá tenni a megismerhetetlent. Újra és újra megpróbálkozott vele. Monos és Una síri beszélgetésének mása a Conversation of Eiros and Charmion című párbeszéd. Ennek színhelye is a sír, sőt a síron túli lét, az örökkévalóság üressége. Charmion az, aki előbb halt meg; kedvese, Eiros, szemtanúja volt az ítélet napjának, a földgolyó megsemmisülésének, s az egész élő világgal együtt pusztult el ő is. Most elbeszéli Charmionnak, hogy jelent meg az égen egy soha nem látott nagyságú üstökös, s Isten amelyben a földgolyó úszott. Így pusztult el a világ. - Az égi testek világa mindig is legkedvesebb tartózkodási helye volt Poe képzeletének. Képeiért, hasonlataiért oda járt föl, s törvényei már mint gyermeket problémákként izgatták. Utóbb, élete vége felé, képzeletének és következtető tehetségének egy utolsó rettenetes megfeszítésével megírta Euréká-ját, amellyel, úgy vélte, örök időre megvetette az egyetlen lehetséges cosmogónia alapját. Bár ez a munkája jobbára logikai művelet volt (Poe azon a postulatumon indult el benne, hogy a metafizikának egyetlenegy axiómán kell sarkalnia s hogy az ő rendszere ilyen sarkigazságon épült: az ősanyag abszolút egyszerű voltának elvén), eredetét, igazi természetét maga Poe árulja el a könyv előszavában: annak az egynéhány embernek ajánlja művét, aki szereti s akiket ő szeret, "azoknak, akik inkább éreznek, semmint gondolkodnak - az álmodóknak és azoknak, akik mint egyedüli valóságban hisznek az álomban..."
Poe legnagyszerűbb gondolatsorai is álmaiból fejlődtek. Álmait, amikor még kezdetleges alakjukban voltak meg, amikor még megérzettek bennük a költő személyéhez, életéhez, szenvedéseihez, vágyaihoz való vonatkozások, a költeményeibe zárta be. Ezért lettek költeményei egész művészetének kulcsává. Metafizikájának, amelyet egyebütt rendszerbe foglalni is megkísérelt, itt mind együtt vannak az elemei, de nem gondolatok, hanem érzelmek: vágyak, álmok alakjában. A földet sohasem tekintette igazi otthonának. "J heed not that my earthly lot Hath - little of Earth in it (mit bánom én, hogy földi sorsomban oly kevés a földi) - dalolja már egész fiatalon To-című költeményében. Az Israfel-ben pedig megálmodta azt a mennybéli alakot, aki legolthatatlanabb sóvárgását személyesítette meg: fölvágyódását a mennybe, a csillagok, az illatok, a sápadt fényességek közé, ahol a sphaerák zenéje szól. Israfelről dalol a költeményben. Allah angyaláról, akinek a Korán szavai szerint, szíve volt a lantja s akinek Isten minden teremtménye között legédesebb a szava. Ennek az égi dalosnak csodás művészetét magasztalja költeményén végig s egy mély sóhajtásba gyűjti bele minden fájó vágyódását: "Ha én lakhatnám ott, ahol Israfel akik, s ő ott ahol én, nem énekelné akkor oly csoda szépen halandó dalát, s az én dalom is bátrabban áradna lantomról az ég felé, mint így".
Ezek azok a költemények, amelyekben Poe metafizikai világnézetének elemei legjellemzőbben vannak meg. Lelke megismerésére pontosak, s értékesek mint később készült költemények tanulmányai is. Önmagukban való értékük csekélyebb. Mindegyikben vannak nagyon szép helyek s elragadó versszakok (például az Israfel első strófája), de majd mindegyik töredéknek hat: nincsen bennük végigfejlesztve az alapgondolat, vagy az alapérzés s formailag se készek, mert se vízióba nincsenek belerögzítve, vagy pedig ha egyszerű lírai nyilatkozások, nem eléggé önkéntelenek, nem eléggé frissek ahhoz, hogy rögtönzötteknek hassanak. Amint hogy nem is rögtönzések. (Az allegória alakját is rájuk próbálja Poe. A Conqueror Worm-mal ez sikerült is; megkapó, megrázó erejű költemény ez. Kevésbé sikerült azonban a Haunted Palac-szel - A kísértetjárta palota, - pedig alapérzése azonos amazzal s a tartalma is körülbelül, de mennyivel halványabb és erőtlenebb a víziója.) Metrum és ritmus s a költés egyéb technikai szükségességeinek tekintetében is tanulmányok ezek a költemények. Leginkább költeményeknek tekinthetők azonban tartalmi értékük dolgában. Belsőleg is alaktalan hangulatok, álmok a tartalmuk. A levegőben, az ürességben lebegő fájdalmak; sóhajtások, vágyódások, amelyek még följebb emelkedni, se lebocsátkozni a földre nem tudnak. Az érdeklődésünk a részvétünk alig fér hozzájuk, mert híjával vannak annak a bár még oly csekély konkrétumnak, amit emberinek nevezünk a költészetben. Ezekben a költeményeiben a képzelet eleme a legerősebb: a sóhajtásai, a vágyai, a fájdalmai mind benne fogantak. De amikor elkövetkezett rá nézve a tapasztalatok korszaka, amikor metafizikai gondolatai élmények alakját öltötték, amikor nem elképzelt női arcot kellett elsiratnia, hanem a lelkéhez nőtt feleséget és nem homályos eredetű, vele született vagy úgy örökölt sejtelmeken kétségbeesnie, hanem valóságos veszteségeken és összeomlott valóságos reményeken, akkor dala egyszeriben megtelt konkrétummal, emberi hangzásúvá, földi ízűvé lett. Hosszú évek tanulmányaiból így született meg szinte rögtönzötten az Annabel Lee s a For Annie.
Virginiáját énekli meg az Annabel Lee-ben. Ezt a költeményét halála esztendejében írta, élete leglázasabb és legzűrzavarosabb korszakában. A költemény hangja mégis a legtisztább, szinte gyermekiesen mesélő hang. A népballadákban szokta a szerető elhalt kedvesét ily naiv hangon elsiratni. Az angol népballadából vette kölcsön Poe költeménye zenéjét is, a gondolatritmus formáit, a sors ismétléseket, amiknek első pillantásra mintha semmi különösebb rendeltetésük sem volna, pedig vissza-visszatérésükkel ők adják meg a gondolat melódiáját. Szinte együgyűen boldog rajongással beszél a költő Annabelről, akit gyerekkora óta ismert, a kivel annyira szerették egymást, hogy szerelmüket megirigyelték az angyalok s felragadták Annabelt magukhoz az égbe. de az ő földi szerelmük erősebb az angyalok égi szerelménél, s bár Annabel fönn a mennyben, ő lenn a földön, kettejük lelkét semmi hatalom sem szakíthatja el egymástól. Ha felkel a hold, Annabelről álmodik s ha kibújnak a csillagok, Annabel szemeit látja ragyogni bennük. Így tölti minden éjjelét kedvese mellett, aki koporsójában fekszik sírjában. - Az érzés mélysége s a kifejezés egyszerűsége a főértéke ennek a költeménynek. Semmi pompa, metafora, hasonlat, rímek zengése benne. Csak meg-megismétlése látszólag jelentéktelen soroknak: "In this kingdom by the sea;" "I and my Annabel Lee;" de vissza-visszatérésük a menny fényességétől, az önnön fájdalmától és boldogságától zavarodott szerelmes extázisát érezteti meg.
A For Annie-ben búcsúzott el Poe a földtől, az élettől, s búcsúzásul beleöntötte mindazt, ami legsajátosabb volt mivoltában. A költeményt annak a női arcnak ajánlotta, amelynek mosolyára utoljára töltötte el a boldogság reménye: a gyermeki Heywood Annie-nek. (Az ember Heinére gondol s arra a fiatal leányalakra, akit Mouche néven tett halhatatlanná, s "Für die Mouche" című költeményére, amely szintén az élettől való búcsú-számba megy s amelyben oly nagyon benne van Heine mindenestül: a hívő s a kételkedő, a költő és a cinikus gúnyolódó). A For Annie egy boldog ujjongás; a halál dithyrambusa. Ilyen száguldó örömmel még nem búcsúzott költő az élettől. Ami vágyódás, ami halál után epekedés Poe-ban volt, mind kielégül ebben a búcsúdalában: A válság, a veszedelem elmúlt, a sorvasztó betegség, a láz, amelynek neve élet, legyőzetett. Egy izma nem mozdul; oly nyugodtan, oly mozdulatlanul fekszik ágyában, hogy halottnak gondolná, aki ránéz. A sírás és nyögés, a sóhajtozás és zokogás mind elcsitult attól a pillanattól fogva, hogy megállt benne a "rettenetes szívverés". Minden szenvedésnek, minden nyomorúságnak vége most már, és vége a kínok legszörnyűbbjének, a szomjúságnak is. Ivott a vízből, amely minden szomjúságot elolt. Milyen balgák azok, akik azt hiszik, hogy szobája sötét, ágya szűk. "Aludni" csak az olyan ágyban lehet mint az övé. Lelke, amely Tantalus kínjait szenvedte el, most nyugodtan pihen, szép emlékeit elfeledte és nem sajnálja őket; boldogan álmodik Annieről, aki fölébe hajol, megcsókolja, betakarja melegen, azután az angyalokhoz könyörög, hogy óvják majd meg minden bajtól. Így fekszik ágyában oly nyugodtan, hogy mindenki halottnak nézné. Pedig szíve fényesebb az égbolt minden csillagánál, mert Annieje szerelme szikrázik belőle. - Monos és Una csodálatos találkozásának hangulata tölti meg ezt a költeményt. A halál állapotát érzékíti meg itt is Poe, de módja nem az elemzés mint ott, hangja nem az elmélkedésé, hanem a szelíd rajongásé. Oly tiszta, oly szelíd, vágytól, indulattól annyira megkönnyebbült, oly éteri s még is oly földi ennek a költeménynek hangja. Az üdvözültek nyugalma szólal meg a halott ember ajkán. És nyugodt boldogsága mégis csupa lüktetés és ujjongás; a költemény menete a vágtatás, a lázas, a szaggatott rohanás. A hangnak és az időmértéknek különbözősége okozza ezt a sajátságos ellentétet. A patetikus daktilus a költemény versmértéke. A rövid sorok, és a verslábak dktylusi mértéke meg-megszakítják a csöndesen rajongó halott beszédét és zihálóvá teszik lélegzetét. A szavak értékét megfokozza ez a belső sebességük s a költemény menetét dithyrambusivá teszi. Különös bája ez a For Annie-nek. Milyen megható és egyben megrázó ez a versszaka:
The moaning and groaning,
The sighing and sobbing,
Are quieted now,
With that horrible throbbin
At heart: - ah, that horrible,
Horrible throbbing!
(Vége következik.)