Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · TÓTH WANDA: BORBÁLA

TÓTH WANDA: BORBÁLA
IV.

Végre hazamentek. Mama és Klára várták őket a vonaton, de a kivilágított, virágillatos lakásba már magának kellett lépnie. Nos, itt volt az új élet. Jobb is hétköznapjaival, mint örökké szemben állni egymással dologtalanul az úton, várni emóciókra, és előre remegni, hogy no most vége, nem tudnak tovább, jön az unalom és az üresség. Lehet beszélni a napi munkáról, a berendezésekről; az elkényeztetett asszony kicsit ügyetlen volt és fejét a háztartás komplikált gépezete meglehetősen igénybe is vette. Igen, jobb volt így... meg is pihenhetett volna, ha be nem következik az állandó, fizikai rosszullét, amilyet az ő kipihent, ápolt teste még csak el sem képzelt azelőtt. Mindenki azt várta tőle, hogy boldog és hálás legyen, míg ő örült, ha csak valahogy fenntarthatta a fejét a sok izgalom és fáradság közt, hogy még bír élni. Lehetséges volt-e hogy egy asszony többször is végigcsinálhatja mindezt, anélkül, hogy egészen mássá ne legyen? Megadással látta sorvadni szelíd szépségét, agyát, mintha köd fogta volna be; alig volt képes másra, mint máról-holnapra elvergődni, türelmesen várva a felszabadulást, mi tán visszaadja régi énjét. A férje után irányitotta egész napját, szégyellte volna előtte mutatni fájdalmait, gyengeségét az asszonyi feladatra, terhére lenni állapotával. Nem lehetett panasza rá; olyan maradt, mit az első napon, jólelkű udvarias, idegen...

Hogyan is lehetne kívánni tőle, hogy ily állapotban nagyon érdeklődjék iránta... ő, aki sohasem kívánt még maga felé fordítani férfiszemet, alig várta a napot, mikor a nő benne újra kicsit felkeltheti a figyelmét... Gondolt persze a kicsire is, magányos vágyódással, míg végre borzasztó szenvedés után megjött... nagy, édes nyugalom a mennyezetes ágya körül, cél, szeretet, néhány heti igaz boldogság.

Ahogy felkelt, megtartották Klára esküvőjét is. Most ők kísérték ki őket és a húga kicsit sápadtan, de nyugodt boldogsággal nézett rá. Alig indult a vonat, a fiatal férfi az összetartozóság természetes mozdulatával fogta át a derekát s együtt integettek kifelé. Mégis csak könnyebb volt elereszteni most, hogy már neki is megvan az otthona. Hazamentek... most leveti a díszes ruháját és hármasban lesznek, Kázmér, ő és a baba... mégis csak jó az élet. Szépnek és üdének érezte magát. Örült és sietett a készülődéssel, mikor az ura bejött hozzá, más ruhában.

- Isten vele, Borbála, - mondta, - ma este nem jövök haza. Az évi társas vacsora van a kaszinóban. - Nem vette észre az új pongyolát és a virágokat. Az asszony elhalványodott.

- Miért, - dadogta.

- Minden évben részt szoktam venni s mivel maga ma jól érzi magát, - vagy nem?

Az ajkához vonta a kezét és könnyedén megcsókolta. Borbála beleakaszkodott.

- Ne menjen el, - mondta hisztérikusan. Mire való? azt akarom, hogy ma itt maradjon babánál.

Érezte, hogy kellemetlen, akadozni kezdett és sírva fakadt. A férj hidegen nézett rá.

- Most már könnyek? ha volt valami különös oka, miért nem mondja meg? mert csak szeszély végett nem maradok.

Szeszély, óh Istenem! tovább zokogott, mint egy megvert gyerek.

- Jó éjt - mondta a férfi. Nos, ne sírjon, ez nem hasonlít magához.

Végigsimította nedves arcát és az asszony, nem is tudta hogyan, megcsókolta ezt a kezet. Kázmér meghökkent egy pillanatra, de aztán elmosolyodott és kiment.

Reggel kissé boros fővel, de óvatosan lépett a hálószobába; hogy a felesége nem mozdult, kicsit röstelkedve hajolt fölé.

- Alszol? - kérdezte alig hallhatóan.

- Nem - susogta az asszony könnyein keresztül. Még nem is vártalak, úgy-e jól mulattál?

Remegve fordult a fal felé... egész éjjel szomorú meglepetéssel érezte, hogy szenved és hogy már meg is szokta, hogy egyedül és szó nélkül viselje.

Kora tavasszal megjött Klára is. Ragyogó volt és ahogy először meglátogatta, mintha más levegőt hozott volna az egész lakásba. Kimelegedve és jókedvűen húzta le a kesztyűjét, karcsú termetét naiv büszkeséggel nyújtóztatva. Borbála nézte; mint mindig csodálva a bronzos hullámokat vető haját, piros ajkait és egész asszonyisodó szépségét, most először valami fájó kívánó irigységgel.

A babáról beszéltek, aztán az útról. Velencéről. Klára melegen, élénken csevegett, majd belezavarodva elhallgatott és mosolyogva kezdte újra.

- És hogy kiszálltunk, a gondoliere azt mondta utánam: "la bella, la superba"... Gábor úgy örült neki.

Abbahagyta és félénken tekintett nénjére.

- Egyre magamról beszélek; pedig te még mindig rossz színben vagy; csak nincs valami bajod?

Borbála hallgatott.

- Nem kell azt hinned, hogy mert férjünk van, nem lehetünk őszinték egymáshoz. Gábor mindig haragszik az igaz, ha otthonról beszélve azt mondom: "mi" szeretné ha leszoknám, de én oda akarok tartozni ahova nekem tetszik.

- És meg is teszed? - kérdezte Borbála ellenségesen.

Klári elmosolyodott. Fényes fogacskái nedvesen csillogtak a félhomályban.

- Nagyon boldog vagyok... - mondta aztán. - Nem bánt semmi... boldog és biztos...

- És nem félsz hogy ez nem lesz mindig így? Hogy még is az övé vagy, hozzá tartozol, a férjed, akkor is, ha ő...

- Még nem tudom mit tennék ha elhanyagolna; nem gondoltam el, hiszen még csak most kezdem... De visszavenném magam... ha te is úgy, én is úgy...

Halkan és gőgösen kacagott. A nénje babráló kezei reszketni kezdtek, megmagyarázhatatlan, keserű irigységgel nézett rá.

- Ez nem igaz - mondta hirtelen - ...az ember sohasem lesz többé az aki volt, ...sohasem szabad... soha...

Klára megijedt. - Nem szereted? - kérdezte végre.

- Nem... nem szerettem... azt hittem akkor hogy nem fogom, de... miért kérdezed, miért veszed ki belőlem, miért kérkedsz a boldogságoddal? Azt hiszed annyival különb és szebb vagy, mint én?

A fiatal asszony elsápadt.

- Te nem tudod mit mondasz. Én most megyek.

Borbála nem felelt. E pillanatban gyűlölte az üde fiatal test illatát, ezt a biztos és gőgös szájat és a le nem igázható életörömet.

Klára már felállt és várt. Az arca égett a méltatlankodástól; meg nem értéssel csak a váratlan sérelmet látta. Hogy nem szóltak hozzá, fölemelte a fejét és nyugodtságot mutatva, kiment. Borbála egyedül maradt...