Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · TÓTH WANDA: BORBÁLA

TÓTH WANDA: BORBÁLA
III.

Mátkaságuk nem volt hosszú és eltelt a fészekrakás nevetségesen apró, de nem kellemetlen gondjaival. A vőlegénye mindennap eljött és bárhogy iparkodott vele szemben régi hűvös függetlenségét megtartani és minden intim közeledést elhárítani, szokatlanul és bántóan érezte, hogy az bizonyos dolgokat elvár tőle, hogy nemcsak kötöttség és kötelességek elébe megy, de az a más is, amire gondolni nem akar, következményekkel terhesen állt előtte.

Az esküvő csendes volt. A két tanú, mama, Klára, néhány rokon és ők, útiruhában sietve ültek egy fényűző reggelihez, amihez persze alig nyúlt valaki. Nem tartott soká, de azalatt is keservesen megbánta, hogy nem takarta fehér fátyolok, búgó orgonaszó és sokadalom zűrzavarába magát, hanem egyszerű ruhájában fedetlenül áll a pár ember borzasztó kíváncsisága előtt. Ahogy a kocsihoz kisérték őket, elhagyta a bátorsága, megfogta Klára kezét és semmivel se törődve, behúzta magához a kocsiba... csak még egy pár percet akart, mielőtt szemben állnának egymással, üres fejjel, készületlenül, hisz semmi érzés sem diktálja viselkedését. Dénes bosszankodva nézett rá; a kocsiban nem is volt hely, a kislány végre a térdére ült és könnyektől forró fejét odaszorította hozzá. Ahogy a vagonba szálltak, mindjárt az ablakhoz állt és amíg csak lehetett, nézte a kipirult, elfogódott arcát. A férje a szakasz közepén állt, dühösen rágva a bajuszát; ő nem mert visszafordulni: nem tudott mit kezdeni, mit szólni, képtelennek érezte az egész viszonyukat egymáshoz. Kell hogy a másik is érezze, milyen hidegség árad belőle; nem nyúl hozzá, nem beszél... pedig meg kell lennie... meddig tart még, míg minden percben várja a brutális átmenetet, amit semmi ő benne elő nem készített. Most kezdte érteni mire való a sok együttlét, csókolózás, hisz így, hogy semmi kötelék nem fűzi ahhoz az emberhez, aki a férje lett, szörnyű, lehetetlen... még rémesebb rá várni, kényszerítve lenni rágondolni, amit a hosszú éveken át fél mosollyal, titkolózva emlegettek... most itt volt... azt hitte tud mindent és mégse tudott, nem értett semmit. Most gyöngéden fognak szólni hozzá, felelnie kell, mosolyogni... hát van szó, amit ki lehet mondani ilyenkor? vagy halasztani valamivel az elkerülhetetlent? Hisz lehetetlen,hogy addig, még egyszer oly nyugodtan álljon előtte, mint tegnap? ...Mióta hallgatnak így? ...mindenre gondolt, de ezt a percet ilyennek nem képzelte... lábai meginogtak, hirtelen leült és behunyta a szemét.

Dénest már egészen kihozta a sodrából ez a lehetetlen helyzet; érezte, hogy nevetségessé válik s nem tudta mihez kezdjen... megsértődjék-e? Megkönnyebbülve látta most, hogy elfehéredik. Hamar mellé ült és megfogta a kezét.

"Maga kimerült édes barátnőm... ne féljen, türelmes leszek, pihenje ki magát, ne szóljon... Láttam jól, hogy idegei nem bírják... ne törődjön velem, aludjék... Kissé messzebb ült tőle; megnyugodva, hogy eltalálta a helyes hangot, ő is hátradűlt és a mennyezetet nézte. Most tehát van idő... feszültsége engedett, csak sajnálta, hogy most nem lehet szivarozni, sem újságot olvasni - még el talál aludni. Az új élet nem ígérkezett valami vidámnak, de nem is nagyon várta és talán szívesen is odázta el a bizony minden férfinak kellemetlen nagy vizsgát, ahol elvárják, hogy megmutassa, mit tud, gyöngédségben, tapintatban, meleg ügyességben.

Borbála nem mert felé nézni; a szíve táján hidegséget érzett, mintha minden ki akart volna szakadni onnan. Hát most békében hagyják... ilyen könnyen, ilyen hamar... Tehát nem volt szép, nem tetszett, e percben érezte is, hogy nem.Tehát még csak nem is sikerült, nem is kell amire készült... A könnyek égették a szemét és a torkát. Örökkévalóság után a vonat megállt. Dénes gyűrött arccal felkelt és egy csésze teát hozott, leguggolt eléje és mint egy kis gyereket etetni kezdte. Ezen mind a ketten elmosolyodtak egy kicsit és a férje búgón kezdte magyarázni, hogy most már mindjárt megérkeznek. Ez természetesebbé tette a helyzetüket, Borbála arcába a forró italtól lassanként visszatért a szín és végre magától csúsztatta a kezét a férjébe, ki halkan kezdett beszélni hozzá. A tenyere nagy volt, erős, meleg, lassan megnyugtatta és a feje végre fáradtan hanyatlott a vállára. Dénes megcsókolta a haját... s a vonat hirtelen, nagy lökéssel megállt, csaknem összeütve a fejüket. A férfi riadtan ugrott fel, megérkeztek...

Ki kellett szállni. Dénes lovagiasan buzgólkodott a poggyász, kényelmes kocsi körül. A hotelben szolgálatkészen nyitották fel az előre megrendelt szobákat. Míg ő az egyikben letette a kalapját és a hideg vízbe mártotta az arcát, a másikban mozgolódás volt; az ura bejött érte és egy gyönyörűen felterített kis asztalhoz vezette. Látta, hogy most neki örömet kellene mutatnia, de nem volt képes egy természetes mozdulatra sem, éppen nem hogy kedvesnek mutatkozzék, folyton úgy érezte, mintha felkínálná magát. Mindenféle könyvekben olvasott helyzetek tényleges teljes járatlanságával végleg megzavarták. A homloka nyirkos lett az idegességtől.

Dénes az ételeket dicsérte és töltött neki. A kezei fehérek voltak, izmosak és kifejezésteljesek. Megfogta a poharat és az ő vékony, vértelen ujjai közé nyomta; az asszony ivott pár cseppet s aztán összerázkódva csaknem leejtette az egészet.

- Nos, kicsikém, mi az? - mondta a férfi.

Hamar átfogta a karjaival és az ölébe vette. Borbála szédülő fejét odadugta a nyakába és keservesen zokogni kezdett a biztos és kiszámított csókok alatt...

Másnap délelőttre Dénes automobilt rendelt. Meg akarta vele lepni a feleségét, beültette és szinte repülve hagyták maguk mögött a nagyváros banális zűrzavarát, mentek egyenesen neki a széles utaknak, oda se nézve a tájék szerény kedvességeinek.

Borbála kicsit felüdülve húzódott meg mellette. A nagy gyorsaságban nem kellett beszélnie és jól esett tudni, hogy itt van és vigyáz rá!

- A nagyságos asszony félni fog, ha ilyen gyorsan megyünk, - mondta a chauffeur.

- Óh, dehogy - tiltakozott Borbála, - nem is veszem észre.

Alighogy kimondta, elvörösödőt, úgy rémlett neki, hogy az ember elmosolyodik. Ki akarta húzni a karját a férjeéből, de az megfogta és nyugodt mosollyal nézett rá. Az asszony elfordult tőle, hogy ne lássa ezt az öntelt, magában biztos kifejezést; megpróbált emlékezni a tegnapelőtti énre, aki még nem gondolt arra, hogy így idebújjon egy férfi mellé. Szinte fájt látni, hogy ezek a férfiak egy gondolatban mily rettenetesen boldognak hiszik, hogy végre elérte, amire ki tudja mióta vágyott...

A kocsi még gyorsabban rebbent előre, a szél szinte elvette a lélegzetét, eltompította a gondolatait. És ahogy késő délután a levegőtől kifáradva haza értek, megadással, ernyedten és remegve várta a csókjait...

Vagy három hétig voltak oda. Kirándulásaik, napi életük lassan természetesebb szint öltöttek. Most már bátran végigment a karján a kivilágított nagy üzletek előtt, csevegve és asszony módra megkívánta ezt vagy amazt. Ebéd után olvasgattak, vagy leveleket írtak a hallban; az idegei nem remegtek már minden órában úgy, mintha meg akarnának szakadni, de azért mégis fáradt és rémült maradt. Fájón és megalázva látta a férjét már két-három nap múlva visszanyerni egész nyugodtságát és egyensúlyát. Elrendezte dolgaikat, utazásukat, hazulról küldött postáját, egészen kellemesen mulattatta és néha nyugodt magától értetődéssel, szinte barátságosan ölelte magához... míg ő...

Egyszer felült éjjel az ágyban, már nem bírta az alvó mély, egyforma lélegzetét hallgatni. A félhomályban alig vehette ki az arcát, de mindegy, aludt, nyugodt volt, neki az semmi...

Meg kellene tagadnia magát tőle; nem érthette, miért oly kevéssé ura akaratának, ő, aki nyugodt érdekházasságot akart, hogy megőrizze lányos függetlenségét. Mi történt hát vele...? Klárára gondolt és a meleg, soha el nem múló örömre és jóérzésre együttélésükben; gondolkodás nélkül bármikor odaadta volna az életét érte. Ez szeretet, - szerette-e ő így a férjét? Fontos és tetszetős volt-e előtte az akarata, beszéde? Hiszen egy évvel ezelőtt még sehol se volt és most alig más ő előtte mint egy csomó fájó, remegő ideg...

Dénes kicsit hortyogni kezdett mellette. Érezte, hogy egész testét mint üti ki valami nyirkos forróság; felugrott és kiszaladt a másik szobába, ott felcsavarta a lámpást, mint egy gyerek, aki fél a sötétben. Szinte megijedt, amikor a nagy tükörben megpillantotta magát hosszú fehérségben, mint valami kísértetet. Mennyire megfogyott már. A nyaka és karjai beteges fehérségben világítottak ki a csipkék közül, kínzott arcát sokkal öregebbnek, sajátságosan bájtalannak látta karikás, vörös szemhéjaival. Megrázta a fejét, hogy nehéz fonatai hátra hulljanak, minden nyomta, izgatta, fárasztotta. A két kezét a mellére szorította, mintha el akarna nyomni valami tikos szót... nem, sohasem lesz már semmi úgy, ahogy volt...

Valami megrendült a padlón. A nehéz gyűrű csúszott le lesoványodott kezéről. Dénes fölriadva és álmosan jelent meg az ajtóban.

- Valami bajod van, kérdezte, odajött és átfogta a derekét. - Megfázol... gyerekség -

Borbála meghajlottan követte. Ahogy lefektette, a férfi fölemelte a fejét és a szemébe próbált nézni.

- Mi baj? kérdezte még egyszer kicsit unottan.

- Szeretlek - suttogta az asszony alázatosan. Belesimult a nagy, simogató tenyérébe és reggelig visszafojtotta lélegzetét is, hogy valahogy fel ne riassza gyors és mély álmából a férfit, kinek súlyos keze rajta felejtődve nyomta a homlokát.