Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 15. szám · / · FIGYELŐ
"Az utca fia vagyok" című vers, amelyik ebben a kötetben is bennfoglaltatik, úgy tudom, népszerűvé lett: több helyen hallottam előadni, megzenésítették, szeretik, az Akadémia is megdicsérte. Úgy tekintik, kvázi, mint a csavargó élet sikerült és megható ábrázolását.
S pedig ez a vers nem műdal, nem valami téma megrajzolása, hanem lírai költemény: Peterdi Andor saját magáról írta.
Első és legfőbb vonzereje ennek a költészetnek az, hogy feltétlenül és mindenek felett becsületes. Igazi líra, melynek nincs célja és nincsenek pretenciói. Ál-érzésekkel, zavaros misztifikációval itt nem csapják be az olvasót, e versek sóhajos, szomorú hangulatába gyanakvás nélkül, nyugodtan követhetjük a költőt. Egyszerű és mély szomorúságok felé visz s megadással tárja fel szívét: Íme, nincs egyebem. Nyomasztó ködökben járom a vigasztalan utcák sorait, szeretnék élni, szeretnék álmodni, hűs bérceket, szökőkutas parkok boldog nyugalmát sóvárgom; - és dohos, bűzös szelek csapnak felém a sikátorokból. Végigcsavargom a füstös, zajos utcákat - lehúz a nyomor - gyárak és munkások - szomorú, elcsigázott emberek, vigasztalan jövő, mindenütt baj, szomorúság, nyomor, elnyomottság: - ez hát az élet? De a boulevárdok sugárvonalában büszke, pompás paloták húzódnak: - megállok, s nézem a brokátfüggönyös ablakokat. Ott boldog és büszke emberek laknak, minden az övék, ők ismerik és élvezik az életet, szépséget, örömöket: - hűs bérceket, szökőkutas parkok boldog nyugalmát. Pénzük van, sok pénzük van s még csak költeniük sem kell: övék a vagyon, s abból élnek, hogy az övék. Félmillió forint évi kamatja húszezer - a pénz fekszik a bankban, nyúlni se kell hozzá s a verejtékező, nyomorult proletár elviszi garasait a gazdaghoz, hogy abból éljen, ne kelljen hozzányúlni a félmillióhoz. A félmillió magába szívja a garasokat s hízik, terpeszkedik, s pazar fényt s pompát áraszt a gazdagra. A tőke magába szívja a dolgozó emberiség vérét és velejét s minél kövérebb, annál éhesebb. Ökölbe szorul a kéz; görcsösen, vadul elszorul a szív.
Peterdi Andort egészen természetesen és ösztönszerűen vitte költészete a szocializmus felé: effajta verseit nem szabad programköltészetnek tekinteni: mert líra, őszinte és becsületes líra ez is. Csakhogy persze nem művészet: aminthogy Peterdi Andor poézisének kevés köze is van a művészethez, legalább abban a sajátos értelemben, ahogy mostanában érezni kezdik már, s mely szerint a művészet csakis arisztokratikus megnyilatkozása a léleknek, elfinomult és differenciált. Ezt az érzést Peterdi Andor maga előszavában fejezi ki:
A dalok nagy, fönséges erdejében
A színek, illatok nyugatiak.
Kerülő úton én is belopóztam
Szerény muskátlinak.
És meghúzódom egy bokor tövében,
Mint igénytelen útszéli virág,
Hogy meg ne szégyenítsenek a büszke
Kevély magnóliák.
De az arisztokrata, elfinomult és differenciált művészetért kárpótlást nyújt az a becsületes, igaz őszinteség és megalázkodás, mely egyik versében, az "Aki elém jött..." címűben szinte fenségessé mélyül, megkap, megállít. Nem volt senkim soha, mondja a költő, a föld és az isten is mostoha volt hozzám, de egyszer egy kóbor eb jött felém az utcán, jóság, hűség és béketűrés remegett a szemén, amint hozzám simult - s én "lehajoltam s szívemhez szorítottam lelkem rokonát, az ebet". (A kötetben "szívemhez szorítottam" helyett "megindulva simogattam" áll; - de úgy emlékszem, először az általam citált formában jelent meg ez a vers - s közvetlenségével megkapott akkor. Kár volt költői szeméremből letompítani és enyhíteni ezt a merész, de megdöbbentően szép gondolatot.)
*
Stolzer Jenő figurális rajzaiban vannak kvalitások: kár, hogy ezeknek a túl-szimbolizált, inkább dekoratív vonalaknak kevés közük van Peterdi Andor mély és egyszerű költészetéhez.