Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 15. szám · / · FIGYELŐ
A tagbaszakadt betegszállító ember a hóna alá markolta, úgy vitte fel könnyedén a berlin-budapesti gyorsvonat lépcsőjén vézna, sokszögletű, testetlen testét - a tavaszi nap keresztül tűzött a charlottenburgi pályaudvar üvegtetőjén és embermozgalomból, ajtócsapkodásból, mozdony zakatolásból: a túlfűtött, mindig elinduló élet harsogott körül - s tudtam, hogy meghalni viszik haza a kis Tátray Lajost. Tudtam és most; itthon, mégis oly nehéz egészen tudnom, hogy a régi tanyáim egy forró és teljes lélek sugárzásával, egy teljes és kiváltságos harmóniával szegényebbek. Egy szelíd, szürke szem - talán mindössze csak ennyi az érzékelhető hiány ebben a nagy kietlenségben, hamarjában nem tudok mást a Tátray Lajos testiségéből magam elé idézni... a többi egy Carriére-kép anyagtalan ködébe folyik össze előttem. Olyan anyagtalan, olyan földi igények nélkül való volt egész lénye, hogy igazában, csodálkoznunk sem lehet a csendes, igénytelen eltávozásán. A testi szenvedése sem michelangelói torzók rángó emberfájdalma volt, hanem ama Beato Angelico szelíd szentjeié, akihez valami titkos atavizmus szálai vonzották. Ő is, mintha csak meghalni született volna e világra.
És mégis. Azon az estén, melyen az orvosok nekem, az idegenben egyetlen társának, kimondták róla a halálos ítéletet, az eljövendő életéről beszélt, művészi céljairól, melyeket - úgymond - mind leszűrődöttebben, mind tisztultabban lát maga előtt. Berlin, ahová azért ment, hogy erőszakot vegyen kontemplatív hajlamain, hogy közelről hallgatván, fülét szoktassa a mai nagyváros polifon zajlásához, Berlin, csak az intim, megvonult élet szeretetét erősítette meg benne. Az áruházak és bérpaloták forró levegőjében akarta magát a kor szükségleteinek megértésére, praktikus és monumentális építészetre nevelni (henye álommezőkön hasalók, mindannyian kinyújtjuk egy-kétszer karunkat a rothadó vasszörnyeteg felé...) és az áruházak és bérpaloták forró levegőjében tornyos, bohókás magyar falukról szőtte álmait. Haza, haza vágyott; nem akart többé házakat építeni, legföljebb ha egyet, kicsit és meghittet a maga álmainak; és fúrni-faragni és festeni akart, egy istenadta vésővel, egy kalapáccsal, egy ecsettel. Most már tudatosan tudta, hogy hajlamai őt minél kisebb, minél intimebb területre utalják, hogy annak aztán minden rejtett zugát élje, beszője finom zeg-zugos pótháló-szálakkal...
Tragédiák kórusát zengte bennem néhány kegyetlen kurta orvosi szó és mégis, mintha hittem volna Tátray Lajos halk suttogó szavaiban, halk, suttogó álmok teljesülésében. Hittem, mindig is hittem az ő nem e világra való világában, piros tetejű falusi házaiban, emberkézzel faragott sokszínű mestergerendáiban, apró, mégis tömör magyar bútoraiban, derült, napsütötte csendéleteiben, színes színeiben, búbos, ékes, lelkes formáiban. És a magyar népi stílus erejében, művészivé fogalmazhatóságában is, a politika és egyéb üzletek kürtjével hirdetett magyar stílusában, csakis, kizárólag, a Tátray Lajos hitén keresztül tudtam hinni magam is.
Nekem teljes és talán már nem is tragikus a Tátray Lajos csonka pályája. Merthogy hittem benne és együtt tudom meglátni a vágyait, a reménységeit az eredményeivel, melyek, persze, nem lehetnek, csupán egy nagyon fiatal élet eredményei. De az ő hűséges művészi hite valóságokká érlelt az én tudatomban is imaginárius alkotásokat... Az olvasónak azonban el kell mondanom róla, hogy ezen a zord berlini télen lett huszonnégy éves. Építő, festő és iparművész volt. Valami csodálatos könnyűséggel, magától értődéssel buzogtak belőle sokféle és erővel teljes, - ó, biztos! - talentumok. Semmihez sem teóriák útján jutott el. Azok közül való volt, akik vésőt vesznek a kezükbe és faragnak, követ: és építenek, ecsetet: és festenek. Minden invenciója a matériából nőtt ki, szerelmesen tudott a matériák nyelvén... Csupa egyensúly volt és csupa harmónia.
Az eredményei? Talán mindössze néhány bútordarab, apró tárgy, tarka vászon, néhány sírkő a temetőben (Kallós Ede plasztikájával) és ház - ház úgy tudom, egy sem. És mégis, talán ezek a föl nem épített házak jellemzik leggyökeresebben az ő talentumának lehetőségeit és irányát. olyan építész volt ez, aki nem tudott bérházat építeni. És így, így még harmonikusabb...
Huszonnégy éves volt. Talán nagyobb spáciumon át nem is lehet egy emberi élet ilyen önmagába zártan harmonikus, ilyen teljes, szép és megható.