Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 15. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
Poe költeményei, ha csak mennyiségük szerint vesszük számba őket, elvesznek élete munkásságában. Tudjuk, hogy kevés költeményt írt, azt is szabálytalan és nagy időközönként.
Ilyen tanulmányok előzték meg a Holló-t is, ezt a talán legsajátosabban Poei költeményt, amely nem egyéb, mit Poe állandó lelkiállapotának, s filozófiájának szimbólumban megjelenése. A hozzávaló első tanulmány (amennyiben az ilyesmi kimutatható és igazolható) 1835-ben készült. Ekkor írta meg Poe To one in Paradise (Valakihez a paradicsomban) című költeményét. A kifejezésben alig fokozható kétségbeesésnek költeménye ez. Érzelmi alapja a teljes reménytelenség, hangja az elégiai sírva sóhajtozás, tárgya egy szeretett nő, aki mindene volt a költőnek, zöld szigete a tengerben, forrásvize és szentélye, álma és reménye, s akit el kellett veszítenie. Azóta remény nélkül való az élete, a jövőnek semmi jelentősége rá nézve, a lelke megnémult, bénává lett.
For, alas! alas! with me
The light of Life is o'er!
"No more - no more - no more" -
(Such language holds the solemn sea
To the sands upon the shore)
Shall bloom the thunder-blasted tree.
Or the stricken eagle soar!
Az élet világossága neki kialudt. Soha, soha, soha nem hajt többé virágot, - úgymond a tenger a parti fövénynek - a villámsújtotta fa, s nem kap szárnyra többé a sebesült sas. - A költemény nem tartozik a jelentősebbek közé. Egyetlenegy versszaka van csak, amely rímeinek zenéjével és képeivel megkapja az olvasót; a többiben nincsen eléggé megképesítve a költő érzése, vagy pedig laza a képeknek egymással való kapcsolata. Az idézett versszak nem a legsikerültebb. Ami benne fontos, az a no more - no more - no more felkiáltás, Poe formakincsében a vigasztalanság motívuma. Ebben a költeményben bukkan föl először, s megjelenésének módja egy kép: a tenger víz mormolja a parti fövénynek. A kép erőltetett, nem függ össze az előző képekkel, nem tudjuk, honnan veszi Poe a tengert s a fövenyt. Ő maga is megérezte ezt, mert más foglalatot keresett motívuma számára. Valami olyan képet, amelyben vigasztalan ellentét érezzék a volt és a meglevő között, valami olyan kétségbeejtő ellentéte a múltnak és a jelennek, hogy a no more kiáltás természetesnek hasson. Így született meg két évvel utóbb a To Zante című költemény. Klasszikai tanulmányai emlékeinek megjelenése ez a kép, a görög Zante szigetének képe. A költő rámereszti szemét a napfényben, emlékekben, kék és zöld színben fénylő látomásra, és ajkán megjelenik a reménytelenség szava, a sohasem. És ez a varázslatos szomorú szó egyszerre mindent megváltoztat. a sziget szépségében nem telik már kedve, még csak az emlékében sem, megátkozott földnek látja ezután a "jácint színű szigetnek virággal zománcos partjait."
No more! alas, that magical sad sound
Transforming all! Thy charms shali please no more -
Thy memory no more! Accursed ground
Henceforward I hold thy flower-enamelled shore,
O hyacinthine isle! O purple Zante!
"Isola d'oro! Fior di Levante!"
A harmadik költemény, amelyben a no more motívuma megjelenik, a Silence (Csönd) című szonett. Azok közé a poei versek közé tartozik, amelyekben nehéz a költő gondolatának menetét követni. Némely tulajdonságnak - úgy mond - némely testet öltött dolognak kettős az élete, mint ahogy két egy valami az anyag s a fény, amely a szilárdság és az árnyék alakjában jelenik meg. Kétrétű valami a csöndesség is, valamint a tenger és partja, a test s a lélek. Az egyik fajta csönd magányos helyeken lakozik, amiket friss fű nőtt be; bizonyos ünnepélyes bájak, bizonyos emberi emlékek és némely könnyes tudományok megfosztották félelmetességétől; ennek a csöndnek neve: "soha". A testet öltött csöndesség ez; nem kell félni tőle, mert semmi ártó sincs benne. De akit végzete időnek előtte árnyékával vinne szembe, az ajánlja lelkét Istennek. - "Silence a címe Poe egy prózában írt költeményének is. Míg a vers fejtegető természetű, ez leíró. A szimbólumot nevén nevezi benne Poe s a neve nem "soha", mint a szonettben, hanem: "Kétségbeesés". Rémesen fantasztikus tájkép a színtér, éjjel az idő s eső esik, amely "amíg esik eső, amikor leesett, vér". Magas szikla emelkedik a folyó partján s a sziklába ez a szó van belevésve: "Desolation". Vad vihart idéz a tájra a démon, majd azonban a csöndesség átkával veri meg a folyót, a liliomokat, a szelet, az erdőt, az eget, a mennydörgést és a vízililiomok sóhajtásait. Minden elcsöndesedik, minden mozgás megáll s a sziklába vésett fölírás egyszerre megváltozik; ez a szó foglalja el a réginek helyét: "csönd". - A közös témának ez a prózába átírt változata se sokkal világosabb. Talán a cselekvő és a tétlen kétségbeesést érti Poe a csönd kettős egységén. Abban még földereng a reménység, még van benne vágyódás, némi akarat, ez maga a vigasztalanság, a halál.
Ezen a három költeményen készült Poe a Holló-ra. Ismerjük életének azt a szakaszát, amelyben ez a műve keletkezett. 1844-ben írta, három évvel felesége halála előtt. Virginia élt még, de a halál már karjába öltötte karját és topogva várta az indulás percét. Poe lélekben már elbúcsúzott tőle, már fönn látta a mennyben, az angyalok között, akik Lenóra néven hívják. A szeretett nő elhagyta, magára hagyta, nincs már reménye semmiben, nincsen nyugvása, nincsen vigasztalása. Akárhova veti föl reményt kereső szemét, mindenünnen a síri szó vigyorog felé: soha már. A költemény alapérzése, látnivaló, ugyanaz, ami a hozzá készült tanulmányoké. Csakhogy míg azok elképzelt, vagy megsejtett, de még végig nem érzett fájdalmak nyilvánulásai, a Holló hangulata a konkrétumból fejlődött, friss élményekből. Ismét megjelenik a vigasztalanság motívuma, de most már nem mint sóhajtás, nem mint motívum, hanem mint az egész költeménynek tárgya. Eddig is kereste Poe azt a formát, amellyel a "soha" felkiáltást egész jelentősége szerint érzékeltethesse. Most rá talált; megtalálta a hozzávaló víziót. A dolog természeténél fogva drámainak kellett lennie a képnek, mert hiszen felkiáltásról volt szó, amely valakinek a szájába való. Ki legyen az a személy, akinek hangja egész vérfagyasztó mivoltát meg tudja éreztetni a tagadás szavának? Egy hang-asszociáció útba igazította a kereső Poet. A no more-t megváltoztatta nevermore-ra, a "sohát" "sohamár"-ra s ennek a szónak száraz, károgó hangzására magától jelent meg neki a hangnak, a szónak, alapérzésének, egész költeményének szimbóluma: a hollómadár képe.
A költemény szerkezete most már szinte magától alakult ki: egy ki ha virraszt szobájában, álmatlanul keres választ nagy kétségeire régi titkos könyvekben. A hosszú téli éjszakán elfárad, gyöngeség fogja el, bóbiskolni kezd töprengése közben. Ekkor gyöngén megkoppan kívülről az ajtaja. A költő felfigyel, de nem siet ajtót nyitni. Úgy véli, valami látogató kopog, valaki - és mit érdekli őt akárki is! Az ő kérdésére választ, az ő fájdalmának enyhülést úgy se hoz senki. Az ő fájdalma egy "ritka és sugárzó szűz", aki meghalt, idelenn névtelen lett, mert nevét felvitte magával a mennybe. Most már csak az angyalok szólítják Lenorának. Erre a fájdalmára keres enyhülést könyveiben.
Ez az első két versszaknak tartalma. Ami ezután következik, az a készülő látogatás beállítása. Éjfél az idő, odakinn fagyos december hava, benn a szobában alvóban a tűz, minden haló zsarátnok külön veti árnyékát a padlóra. A bíbor függönyök mintha selymesen, szomorúan, bizonytalanul suhognának. A költő megborzad, félni kezd. Megsejti, hogy a kopogás nem a véletlen műve, hogy csakugyan látogató készül hozzá, de nem közönséges vendég, hanem valami végzetes, valami titokzatos és rémes látogató. Valaki, akinek megjelenésétől fél; azért azt igyekszik elhitetni magával, hogy téved, hogy közönséges látogató az, aki ajtaja küszöbén vár. Mint a gyermek, ha szorongás fogja el a sötétben, ő is hangos lesz, úgy mutatja, mintha semmi rosszra se gondolna, vidámságot erőltet magára, hírtelen elhatározással felrántja az ajtót és tréfásan befelé invitálja a látogatót. De az ajtó előtt nincsen senki, semmi, csak sötétség és csönd. Azért érzi, hogy még se csalódott s a lelke egy tűz, amint visszatér szobájába. Ekkor ismét kopogást hall, az előbbinél hangosabbat s most már az ablaktábla felől. A szíve nyugtalanul ver, el akarja csitítani s azért ráfogja a kopogásra, hogy a szél okozza. Az ablakhoz megy, hogy fölnyissa s titkon abban reménykedik, hátha mint az előbb, most is rémlátásnak bizonyul majd nyugtalansága. De megcsalódik, mert a titokzatos látogató az egyszer csakugyan jelen van: egy fekete madár, egy méltóságos holló, "a hajdan szent napjainak madara" repül be a szobába.
A cselekménynek első része itt végződik. A nevermore szózatnak előkészítése ez a rész, borzalmas tartalmának megéreztetése a költő félelmében, reménykedésében, amelyeknél még is erősebb benne a végzetes kíváncsiság, az az ellenállhatatlan vágya, hogy megkísértse a bizonyos rosszat (egyebütt ezt a romlást felidéző ösztönt a "perversitas daemoná"-nak nevezi Poe). Bámulatos művészettel szövődnek a nevermore szó részei a verssorokba, mintha a csonka szótagjai volnának, úgy zárják le a sorokat a more, az evermore, amelyekre tompa visszhanggal mondja rá a rímet a Lenore, before, yore, shore szó, amíg nem, mikor már tele vagyunk a közelgő ismeretlennek borzalmával, egész rémes mivoltában megjelenik rájuk válaszként a nevermore.
Megkezdődik a cselekmény második része. A holló köszöntés nélkül ide-oda lebeg, végre nagyúri mozdulattal leereszkedik a Pallas-szoborra, amely az ajtó felett áll. A jelenet fonák: a kopott bóbitájú fekete madár, amint komolyan és szigorúan ül mozdulatlanul a fehér szobron. A költő nem állhatja meg mosoly nélkül. Már a jókedves is megjött. Nyugtalansága elmúlt, amikor meggyőződött róla, hogy a titokzatos látogató csak egy fura, kopott madár. Nagy megkönnyebbültében tréfálkozni kezd a madárra. Megkérdi tőle, honnan jött s mi a neve otthon, az éjszaka plútói partján. A holló megfelel a kérdésre, rákrákogja a kérdezőre a nevermore-t. Mintha azt mondaná: a nevem sohamár. Beszélő holló ritkaság. Ha szavának kevés is az értelme s válasznak sem igen illik a kérdéshez, a költő mégis elcsodálkozva nézi a madarat. Egy pillanatra kiragadta álmából a holló megszólalása. De ahogy a madár ül mozdulatlanul, érzéketlenül, eszmélete lassanként megfeledkezik róla s visszasüllyed álmai közé. Arra gondol, hogy barátai mind elhagyták s holnap az utolsó is elkészül tőle, mint ahogy elszálltak reményei. Elkészült tőle - vajon elhagyja-e? ...Ekkor váratlanul belerecseg gondolati közé a holló szava: "sohamár". Borzasztó a hatása ennek a vigasztalan szónak, rettenetes sejtelmekkel telik meg hallatára a szív... Szerencse, hogy nem a végzet adhatta a madár szájába, mert sehogy se függ össze az ő gondolataival. Nyilván egyebet se tud ennél az egy szónál, és szajkó módra mondja rá mindenre. Ez a gondolat ismét megnyugtatja, félelme elül, a mosolya megjön, letelepszik egy zsöllyébe a hollóval szemközt és neki eresztve képzeletét, keresi, vajon mit akart mondani a holló az ő emberi szó formájú károgásával. De akármerre irányítja is figyelmét, a babonás szó láthatatlanul belevájja magát. Hangzásával, értelmi tartalmával fölébreszti legfájóbb képzeteit: fölidézi a szeretett nőnek képét, akit elvesztett - a holló károgása értelmében örökre elvesztett. De ezt a gondolatát nem fűzheti tovább, mert kedvvesének látomása működésnek indította képzeletét: a szoba levegője megsűrűsödik, illatos lesz láthatatlan tömjéntől, amelynek tartóját angyalok lóbálják. Az angyal a vigasznak jelképe: a költőben láttukra föléled a reménység, azt hiszi, Isten küldte őket hozzá, hogy elhunyt kedvesének, Lenorának emlékével megnyugvást és fájdaloműző italt vigyenek neki. De közepén szakítja el reménykedését a hollómadár nevermore-ja. Ez egyszer logikás volt a válasz, a kérdéshez illő a felelet. A költő nem áltathatja most már magát, sejtelme, amelyet meg akart fojtani, helyesnek bizonyult: a vándor, aki megzörgette ajtaját, nem volt közönséges vándor, a holló, aki beröpült ablakán, nem volt közönséges madár s az örökké egyazon szó, amellyel éledő hitét megannyiszor megdermesztette, nem szajkó módra betanult ige. Ez a madár küldetéssel jött hozzá. De ha nem buta madár, akkor próféta, vagy pokol fajzatja, akit a Megkísértő küldött rá, ám beszéljen hát érthetően s feleljen meg kétségeire: mondja meg, lehet-e még reménye az életben, bízhat-e abban, hogy a vallás megvigasztalja idelenn. - "Sohamár" recsegi a holló. Fokozódó indulattal kérdi a költő: és ha már itt lenn nincsen vigasz, remélheti-e, hogy majd a mennyben találkozik Lenorájával? - "Sohamár", mondja megint a holló. A költő felpattan, ki akarja kergetni a madarat, még mindig nem bír megnyugodni az ítéletben. De hiába a kétségbeesése, rimánkodása csak az egy nevermore-ral felel örökké. Meg se mozdul Pallas szobrán, szemének nézése olyan, mint egy álmodó daemoné s a lámpa, amely fölötte függ, árnyékát rávetíti a padlóra. És ekkor végre megtörik a költő: a könyörtelen madárban megismeri a végzetet, károgó szavában az ítéletet, amely örök reménytelenségre és vigasztalanságra kárhoztatja.
A Holló leghíresebb és legértékesebb elemzését maga Poe írta meg Philosophy of composition című értekezésében. A dolgozat a nagyközönség számára készült, Poe maga többször felolvasta, mind annyiszor nagy sikerrel. A dolgozatnak rendeltetése magyarázza meg Poe fejtegetésének több furcsaságát s különösen a paradox helyeit. Ezek miatt sokat vitáztak életírói és kommentátorai; akadtak köztük olyanok, akik az egész fejtegetést misztifikációnak nyilvánították. Poe ugyanis merőben logikai művelet eredményének mutatja be költeményét; kereken tagadja, hogy az intuíciónak, belső élménynek, emlékeknek is részük lett volna keletkezésében. Hogy a költemény olyan lett, amilyen - és nem csak a külső alakja, de a tartalma szerint is olyan - azt formai okokkal magyarázza. Ha fejtegetését szó szerint értjük, el kell hinnünk, hogy mikor a Holló koncepcióját forgatta elméjében, voltaképpen nem érzett semmit, nem is emlékezett semmi elmúlt érzésére, csakis a hatást fontolgatta. A célszerűség tekintetéből választotta meg mindjárt a költemény tárgyát is. Abból indult el, hogy valami egyetemesen élvezhetőt kell alkotnia. Minden embernek gyönyörűséget szerez a szép, tehát költeményének a szép területén kell mozognia. Már most melyik a szépség legfelsőbb nyilvánulásának hangneme? Minden tapasztalat azt bizonyítja, hogy a szomorúság. A megalkotandó mű tonalitása tehát a melankólia lesz. Ezek az általános föltételei a hatásos költeménynek.
A részleteket s mindenek előtt a költemény cselekményét ezzel az indukciós okoskodással állapítja meg Poe: A szokásos művészi hatásokat mérlegelve nyilvánvaló (Poe logikai okfejtései többnyire ilyen "nyilvánvaló" igazságokból fejlődnek; föntebb láttuk, ugyanily kategóriásan jelentette ki a legszebb szépnek a szomorúságot. De meg kell figyelni, hogy az önkényes alaptételből mily hibátlan logikával fejlődnek a következések), hogy legáltalánosabban a refrénnel élnek közülük. A refrén hatása attól függ, hogy mennyi a monotónia hangzásában és gondolati tartalmában. Leghatásosabba refrén, hogyha hangzása szerint monoton, de tartalma szerint folyton váltakozó. A refrénnek természeténél fogva rövidnek kell lennie, mert így könnyebb a váltogatása. Legrövidebb az egyszavas refrén. Mint versszakzárónak erő kell, hogy legyen benne, erő és hangzatosság. Minthogy a leghangzatosabb hangzó hosszú ó, a legtöbb erőt tartalmazó mássalhangzó pedig az r, e kettő nélkül a refrén el nem lehet. De melyik legyen az a szó, amely magában foglalja ezt a két hangot és lehető legteljesebb teljességében azt a melankóliát is, amelyet a költemény hangneméül választottunk? Magától kínálkozik a nevermore szó. (Már megint "magától!") Ez lesz tehát a refrén. De mivel okolható meg ennek a szónak untalan ismétlése? A nehézség a szót ismétlő lény gondolkozó voltának és a szó egyhangúságának összeegyeztetésében van. Tehát ne eszes lénynek adassék szájába a refrén, hanem valami olyan állatnak, amely beszélni tud. Önként kínálkozik erre a célra a papagáj, de alkalmasabb a hollómadár, mert vele sokkal könnyebben megüthető a megállapított hangnem, a szomorúság. Minden melankóliás tárgy között általános emberi megítélés szerint legszomorúbb téma a halál. Legköltőibbé pedig úgy lesz ez a legmelankóliásabb téma, ha minél több szépséget foglal magában. Az elképzelhető legköltőibb tárgy tehát egy szép nőnek a halála; az is bizonyos, hogy legnagyobb hatást úgy kelt ez a téma, ha a szerelmesét sirató ifjú ajkán szólal meg. Adva van tehát két elem: a szerelmesét sirató ifjú és a nevermore-t ismétlő holló. A kettőnek az a legtermészetesebb kombinálása, ha a holló az ifjú kérdéseire károgja rá válaszként a nevermore-t. Már most a kérdéseket úgy kell megválogatni, hogy a nevermore refrén, jóllehet a hangzása nem változik, mindig más-más értelmű legyen. A hatás fokozása érdekében leghelyesebb, ha a szerelmes ifjú első kérdése valami közömbös mondat; második már kevésbé, a harmadik még kevésbé az, amíg nem a refrén melankóliás jelleme, örökös megismétlődésével felrázza közömbösségéből az ifjút, a gyászos hírű madár látása pedig megtölti szívét babonasággal, úgy, hogy ezeknek hatása alatt szenvedélyesen kezdi ostromolni a madarat immár azokkal a kérdésekkel, amelyek legjobban nyomják szívét; "teszi ezt félig babonából, félig annak a kétségbeesésnek ösztönzésére, amely a maga kínzásában leli örömét; nem mintha a madár prófétai, vagy démoni természetében hinne, hanem mert őrült élvezet az neki úgy alakítania kérdéseit, hogy a várva várt nevermore a legnagyobb gyönyörűséget szerző, mert legelviselhetetlenebb fájdalmat okozza neki". Az első dolog ezután a fokozás legfelsőbb fokát, vagyis azt a kérdést megállapítani, amely után a válaszként ráhangzó nevermore refrén az elképzelhető legnagyobb fájdalmat és kétségbeesést jelenti. Ez a kérdés a költemény utolsó versszakainak egyikében van, abban, amelyikben a szerelmes ifjú azt kérdi rémes látogatójától, hogy a mennyben egyesülhet-e majd Lenórájával. Ez a versszak foglalja magában a fokozódó indulat legfelsőbb fokát, s miután ezt megállapítottuk, az alsóbb fokokat már könnyű hozzá mérni...
Aligha mutatta még meg költő ily elszántan és őszintén a műhelyét. Poe, mint maga mondja, azért is vállalkozott erre a feladatra, mivel véget akart vetni annak a szemfényvesztésnek, amit a költők űznek azzal, hogy az alkotás óráit a szent őrület s az elragadtatás időszakának szeretik feltüntetni. A polémiás szándék azután túlzásba ragadta s ez, meg a paradoxont különben is kedvelő természete vitte az intuíció szerepének teljes megtagadására. Következtető tehetségét mindig is nagyra tartotta, s a logikát az emberi tehetségek egyik leghatalmasabbjának becsülte. De a túlzásra azért is szüksége volt, hogy hallgatóságát elképessze s azután megfogja paradox okoskodásával. A Holló keletkezésének történetét ismerjük, bennünket Poe érvelése meg nem téveszthet. Könnyű benne az ellentmondó helyekre rámutatni. Amikor például a nevermore szót az o és r hangnak magától értetődőbb kombinációjának tünteti föl, akárki beláthatja, hogy ezt a szerencsés és a költeményre oly nagyjelentőségű refrént nem az okoskodás, hanem csak az ösztön, vagy ihlet vagy nevezzük akárminek, találtatja meg a költővel. Értekezését Poe a "szerkesztés filozófiájának" nevezte el. A cím megtévesztő, mert azt jelentené, hogy ami alatta elmondatott, egyetemes érvényességű. Meglehet, hogy Poe, aki az élet minden nyilvánulásában a törvényszerűséget kereste, maga is a költői komponálás kódexének szánta értekezését. Ez akkor furcsa megtévedése a gondolkozónak, de a dolgozat értékében nem tesz kárt. A költői alkotásnak azt a folyamatát, amelyet tudatunk követni képes, bizonyára senki se mutatta és magyarázta meg úgy, mint Poe.
Hogy éppen a Hollón mutathatta meg, az ennek a költeménynek talán a legnagyobb érdeme. Kevés ilyen tudatosan készült költői alkotása van a világ irodalmának. A tudatosság itt egyet jelent a művészettel. Soha nem volt anyagán: lelke legfájóbb emlékein és a legfinomabb érzésein annyira úr Poe mint amikor ezt a művét írta. De a képzelete is nevezetes fejlődést mutat benne. Először sikerült neki lelke imponderabiliáit megfogható szimbólumokká érzékítenie. Ebben különbözik leginkább Poe minden más költeményétől a Holló. Itt érzékeinek világában járunk, embereket, földi jelenségeket látunk, és mégis mire a költemény végére érünk, ami kicsi és szűk életünk mögött, az örökkévalóság méretei nyílnak meg szemünkbe. A realitásnak s álomszerűnek ilyen összekombinálására nem lett volna képes Shelley. A Holló az elvontságból a pozitívum felé törekvésnek legkészebb eredménye. Költői és művészi tehetségének ritka egyensúlya idején írta ezt a költeményét Poe. Ami költeményt ennek előtte és ennek utána irt, mind inkább lírai kitörés voltak ennél, bár a szó igazi értelme szerint való lírai kitörésekről Poenál nem igen lehet szó, mert többnyire az emlékei ihlették meg versírásra, s mert évekig is eldolgozott egy-egy költeményén.
Külön művészet kellett a hangnemeknek merész váltogatásához is. Vannak a költeménynek versszakai, amelyek egymagukban triviálisaknak hatnának. Az a hang például, amelyen az ifjú a hollóval szóba áll: de ez a realisztikus hang a költeménynek egyre finomuló, egyre átszellemültebb hangjával valami csodálatosan nyugtalanító, izgató diszharmóniává egyesül a földnek és a mennynek, a halálnak és az örökkévalóságnak emberszavú s angyallelkű zenéjévé. Ez a tulajdonsága a nagy eredetisége a Hollónak.
(Folytatása következik.)
[*]