Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BOSZORKÁNYOS ESTÉK

Ez igazán a boszorkányok szombatja, az író tágra nyitott ijedt szeme, minden neszre rezdülő érzékenysége ezer rémet lát benne, nemcsak az alakok gomolyognak előtte árnyszerűen, hanem az élettelen tárgyak is jelentősek lesznek, misztikus rémek alakját veszik fel. Lépten nyomon őszi esték vagy hideg tavaszi reggelek borzongását érezzük. A fiatal cselédleány, akinek fejében a farsang sötét mendemondái kavarognak, ijedős és reszkető lesz - ki tudja, talán valami visszafojtott vágytól - egyszer lebotorkál a pincébe s ott a boszorkány utálatosan lágy, illatos keze fonja körül; - beledöfi a konyhakést - (a pince fekete és meleg, mintha híg vér öntötte volna el.) Egy szerelemre vágyó gyerek volt az áldozat. A szelíd Benedek, az újságíró, aki éjfél után maga maradt a szerkesztőségben s valami különös vízióban harcra kel a telefonnal, melynek oktalan éles csilingelése egy percre sem hagyja békében. (A telefon pedig mint egy levegőben járó harang bőszen tört feléje, megragadta a torkát és fojtogatni kezdte. Elsápadt. Védekeznie kellett. Megfeszítette minden izomerejét és egy könnyű ugrással az asztalon termett és birkózni kezdett a telefonnal. Vasmarkaival megragadta. A csengők őrülten sivítottak. Rátaposott a sarkaival. A bomlott gépezet hörögve, ájuldozva vergődött, mint egy élő állat.) Az öreg cseh trombitás, aki egy őszi este elmegy a hangversenyterembe s ott, a tikkadt embertömeg közt, (ahol a zene és a melegség együtt muzsikál) egyszerre ijedten egy ismerős arcot lát meg - a Beethoven csontos, felséges arcát, nagy szomorú szemeit. A szobrász, aki alkoholista apját rászoktatja a biciklire, s odáig viszi, hogy egyszer az öreg önkívületi állapotban vad rohanással zuhan a halálba. (A gép kavargott s egyszerre egy arcot látott a levegőben magasan, hihetetlenül magasan. Az apja volt. Szétterpesztett lábakkal a rózsaszínű égre forgó véres szemekkel esett a medernek kék, reggeli ködben fürdő vízébe.) És így tovább, néhol gyengén, néhol erősen konstruált elbeszéléseken keresztül a kötet legszebb darabjáig (Ősz felé) amelyikben csodálatos finomsággal rajzol egy öregembert, akire rátör az enyészet. (Az országúton ezalatt bolyhos fellegek között kel a hold és az őszi beteges holdfény, mint mozdulatlan tűz, ég a háztetőkön s a nyaralók fehér falain. A nyárfák a távolban néha megmozdulnak, de csak halk selyemsusogással, mintha meglapulnának és félnének. A törpe bokrok az árnyékban guggolnak. Halálos csend. Vak, mozdulatlan éj. A levegőben csak az avar hűvös és fanyar illata reszket.)

Különös sejtések, rendkívüli ideges érzékenység, pontos visszaadása sok érzésnek, amire alig bírunk rátapintani. Csupa előkelő s ritka tulajdonság, amelynek a kedvéért a kötet sok minden gyengeségét elnéztük: a kevés gondot a kötet anyagánál, összeválogatásában, néhány egészen elnagyolt s elsietett elbeszélését, s azt, hogy néha az író épen csak rápillant a témára, sem gondja, sem türelme hozzá, hogy különös fantáziájával egészen áthevítse. S még hozzá az írót az a baleset érte, hogy egészen idétlen kiállításban adták ki - egy lehetetlen könyvformában, amelynek ormótlansága az ízléses és kedves néhány új magyar könyv között különösen szembe ötlik.