Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI

ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
(FOLYTATÁS)
V.

Az angol preraffaelita festők női alakjai jelennek meg az embernek, amikor Poe költeményeit olvassa. Az ő szerelmesei is olyan átszellemülten nyúlánk, hajlékony termetű nők lehettek, aminőket Burne-Jones idézett vásznaira s olyan hullámos hajú és kerek szemű Beatricék, aminőkkel Dante Gabriel Rosssetti örökítette meg női ideálját. Ezek a művészek lélekben rokonai voltak Poenak, ismerték műveit s lelkesedtek értük; a költő Dante Gabriel Rossetti tanult is belőlük. Gyöngéd és törékeny női alakjaikba mintha csak Poe képzelete sugallt volna kifejezést. Szürke szemükben nincsen titok, egyenest a lélekbe látni rajtuk keresztül. A kristály nem átlátszóbb mint ezek a nők. aki számára lelkük kinyílik - olyan önkénytelenül s oly természetesen mint a bimbó ha eljön ideje - az mindent megláthat bennük; zugok, sötét helyek, meglepetések nincsenek ott, legföljebb optikai csalódásai annak, aki azt hitte, hogy érzelmi tartalmuknak lejutott a mélyére, holott nap-nap után mélyebben jár s évek multán is csodálkozva tapasztalja, hogy még sincsen a fenekükön. Érzelemben. gyöngédségben, ragaszkodásban, hitben, megbocsátásban kifogyhatatlan nők ezek. Annak a férfinak, aki számára rendeltettek, egyben a szeretőjük, az anyjuk és barátjuk; gondolatainak és vágyainak osztályosai, akik mindenhova követni tudják, az elme legtitkosabb utjain is. Elisabeth Barrett Browning lehetett ezeknek a nőknek legtökéletesebb példája. Poe Edgar ismerte ennek a páratlan költőnek a lelkét a művein keresztül. Tisztelte és szerette a távolból, kora legkiválóbbjai fölé helyezte s neki ajánlotta utolsó verseskötetét: "To the noblest of her sex", neme legnemesebbjének. Ilyen lehetett volna az a nő, akit Poe sóvárogva keresett ezen a földön, hogy majdan elvigye magával álmainak országába: olyan szűzies, olyan szemérmes mint a halhatatlan portugál sonnet-ek költője, akinek légies alakja, átlátszó lénye elveszne szemünk számára, ha meg nem festené emberszínűre egy csöppnyi érzékiség, egy csöppje annak a parfümnek, amely a földnek megnemesedett illatát leheli lényéből.

Ebbe és csak ebbe az ideálba volt szerelmes Poe Edgar. Szerelmeseinek száma azért voltaképp csupán egy. Osgoodné, Mrs. Whitman s a többi nő nem pótlója, nem is felejttetője a meghalt Virginiának, hanem emlékének megelevenítője. Ezekben a nőkben ő még mindig Virginiát szerette, csak úgy, mint ahogy Virginiában első szerelme, gyermekkori barátja édesanyjának, a felejthetetlen Helénnek alakja reinkarnálódott neki. Valami misztikus hittel hitte, hogy halottaink nem vesznek el számunkra a halálukkal, hanem visszatérnek hozzánk más alakban. "Abban a pillanatban így írja meg Whitmannéval való első találkozásának történetét [*] - amelyikben sápadtan, tétovázva, szemmel láthatóan elszorult szívvel belépett a szobába, abban a pillanatban, hogy szeme egy rövid pillantásra találkozott az enyémmel, életemben először éreztem, először tapasztaltam olyan lelki befolyások létezését, amelyek elmémre nézve teljesen hozzáférhetetlenek. Láttam, hogy ön Helén, az én Helénem, ezer álmomnak Helénje, az a nő, akit a minden javak nagy Ajándékozója nekem szánt, énnekem, csupán csak nekem... Ön zavartan fejezte ki magát, mintha alig tudná, mit beszél. De én nem hallottam a szókat, én csak az édes hangot hallottam, amely ismerősebb volt a magam hangjánál... Keze kezembe merült, és egész lelkem remegő elragadtatástól borzongott meg." Emberi képeknek és élményeknek ilyen egybeolvasztására csak az olyan sajátságos képzelet képes mint Poe-é volt. Ő maga is ismerte és helyesen értékelte elméjének ezt a sajátosságát. "Lényemnek sajátos anomáliájánál fogva - írja egyik lírai novellájában [*] - érzelmeim, szenvedélyeim sohasem a szívemből, hanem mindig a képzeletemből keltek." Ez a mondat sokat megmagyaráz. megmutatja, mennyire nem érzéki, mennyire intellektuális volt Poe szerelmének természete. A kiválasztott nő neki a földi lét megszépülését, az élet nyomasztó voltának megenyhülését is jelentette; ezt is, de sokallta inkább jelentette a másik, a halálon túl való élet gyönyörségét és boldogsását. Ezért azokban a nőkben, akiket szeretett, mintegy csak a szimbólumát látta az elkövetkezendő nőnek, a tökéletesnek, az ideálnak, aki neki rendeltetett s aki a halálon túl várakozik reá. Ez az oka annak, hogy Poe nem egyéníti szerelmeinek tárgyait sem a költeményeiben, sem a prózai műveiben. Azokban a nőkben, akiket szeretett, csak egyező tulajdonságaikat látja meg; ami megkülönböztetné őket egymástól, azt nem veszi észre rajtuk. Szinte nem is a nőt szereti bennük, hanem a maga eszméit, s a kedves képzeteit. Talán ezért van az is, hogy oly sajátságos módon vonzódik a beteg fizikumú nőkhöz. Stanard Helén, Virginia, Mrs.Osgood halálos betegségek csirájával születtek, életük rövid volt, fiatalon haltak meg mind. Leplezett vallomásként hangzik az, amit Poe képzeletbeli unokahúgáról Berenice-ről ír, a sugárzó, a fantasztikus szépségű leányról, akivel együtt nevelkedett, együtt játszotta gyermekjátékait, s akibe csak azután lett szerelmes, hogy "valami végzetes baj rohanta meg számum módjára," s hogy szeme láttára "lett teste, kedélye, lényének egész egysége a szörnyű Romboló áldozatává, aki mint Pusztító jött és ment." "Határozottan tudtam - emlékezik róla - hogy páratlan szépségének sugárzó napjaiban nem szerettem őt... Korai szürke hajnali kerengéskor - délben, az erdőnek remegő árnyékában - éjszaka, könyvtárszobám csendjében jelent meg szemem előtt: nem elevenen, nem lélegző Berenice-ként, hanem mint egy álomnak a Berenice-je; nem mint húsból és vérből való földi lény, hanem annak absztrakciójaként; nem mint a csodálatnak, hanem mint az elemzésnek tárgya, nem szerelemre termett lényként, hanem mint az ész nélkül való és tervtelen elmélkedésnek tárgya. És ekkor-ekkor megremegtem jelenlétében, elsápadtam, ha felém közeledett és egyszerre tudatára jutottam annak, hogy régóta szeret engem, és egy gonosz órában egyszer, noha láttam pusztuló, vigasztalan állapotát, házasságról beszéltem neki." [*] Az élettől búcsúzó lelküket szerette Poe ezekben a nőkben; szerette fátyolos, vagy csillogó szemüket, amikért nem földi mohóság csillogott bennük, mert nem gyönyörűségre, kéjre vágyódtak azok a megtörő szemek, hanem oda, ahova ő. A betegség neki a megtisztulás állapota volt, a csöndes felkészülés időszaka az ígéret földje felé.

Poe szerelmi érzése tisztára spirituális természetű volt; gondolataival, képzeletével szeretett, nem az érzékeivel. A leghevesebb vágyódás idejében se jelentek meg neki érzéki képzetek. Szerelmi paroxismusa az extázis állapotában nyilvánul; szerelmi rajongásában azt akit szeret fantasztikus színekben látja, de sohasem érzékelhető emberi teremtménynek. Az angyal az ő legkedvesebb költői képe, amellyel szerelmesét szemléltetni szokta. Költeményei csak illatai már a valóságnak, s fölötte lebegnek szerelmeinek. A realitásuk idelenn van néhány levelében, amelyekben Poe az ő csodálatos önelemző tehetségével mélyen belemegy magába és szavakká alakítva hozza ki onnan a megfoghatatlant. Amikor Mrs. Whitmanért küzd, a szeretett nő egyik barátnőjéhez fordul segítségért. Érzelmeit így jellemzi neki: "A szent szenvedély amely keblemben iránta ég, a mennyből jő, égi szenvedély az, földi szenny nincsen benne. Azért az ő tiszta szívének redőiben is a kölcsönös szerelemnek legalább a csirája kell, hogy meglegyen; és ha megvan, akkor nem lesz szüksége földi útbaigazításra, ösztönszerűleg meg fogja érezni azt, ami bennem megfelel neki". [*] Még többet mond szerelmi érzésének természetéről egy Mrs. Whitman-nek irt levelében: "...Nem érzi-e szíve szívének fenekén, hogy a lelki szerelem, amelyről az emberek oly gyakran és oly haszontalanul beszélnek, a valóságok legigazabbja, legföltétlenebbje? nem érzi-e - az eszétől kérdezem, drágám, nem csupán a szívétől - nem érzi-e, hogy ami lényemben a legistenibb, a szellemi természetem, az ami ég és szenved arra vágyakoztában, hogy az önével egyesüljön?"

(Folytatása következik.)

 

[*] Poe levele Mrs. Whitman-nek.

[*] Berenice.

[*] Berenice.

[*] Miss Anna Blackwell-nek 1848. jun. 10.