Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI

ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
(FOLYTATÁS)
IV.

Virginia iránt való szerelme Poe egész költészetét belülről világítja meg; csak ebben a világosságban mérhetjük meg költészetének érzelmi tartalmát. De nem minden költeményének vonatkozásait magyarázza meg ez a szerelme. Költeményeiben más nők is szerepelnek, nemcsak Virginia. És egyáltalán nem közömbös nők, különben nem vette volna nevüket ajkára a leghalkabb gyónás óráiban.

Poe költeményei között van négy olyan, [*] amelynek címében vagy sorai közé fűzve, ez a név szerepel: Frances S. Osgood. Mrs. Osgood egy Lewis nevű gazdag New York-i kereskedőnek volt a leánya, s akkoriban, amikor Poe megismerkedett vele, már Osgood festőművész felesége. Az irodalom és művészet iránt fogékony, költői lelkű nő volt, aki maga is több kötetnyi szép verset irt. Poe 1845-ben ismerkedett meg vele, azután, hogy Holló-jának nagy sikere felébresztette iránta az irodalmi körök figyelmét. Egész Amerikát bejárta néhány hónap alatt a költemény, mindenütt szavalták és nagy dicsérettel emlegették költőjét. Különösen erős érdeklődés támadt Poe iránt New-York női költőinek körében. Költőnő már akkor is tetemes számú élt New-Yorkban. Afféle bel esprit-k voltak, pontosabban: blue-stocking-ok, kékharisnyások, mint ahogy az irodalomtörténeti könyvek nevezik őket, akik nagyon tudtak lelkesedni a költészetért s maguk is belekontárkodtak ebbe a művészetbe. Különböző szalonokban szoktak találkozni irodalmi trécselésre. A leglátogatottabb szalon Miss Anna Lynché volt. Poe is csakhamar állandó vendége lett a heti összejöveteleknek; a költőnők hódolattal fogadták, hízelgéssel vették körül s mindenképp a kedvében igyekeztek járni. Poe hálából jóindulatú bírálatokat irt költeményeikről. Egyik bírálata Osgoodnéval foglalkozott, akit még nem ismert személyesen. Rendkívül melegen irt róla, szinte áradozva dicsérte tehetségét. Egy barátja azután bemutatta a bájos fiatal nőnek. Így kezdődött az ismeretségük. Csakhamar meghittjei lettek egymásnak; Poe bejáratos lett Osgoodékhoz, Osgoodné pedig Poékhoz látogatott el sürün s összebarátkozott Virginiával is. Ismeretségük úgy szólva Virginia szeme láttára fejlődött meghittséggé, majd egyoldalú szerelemmé. A szenvedélyes, örökké izgatott Poera megnyugtatóan hatott barátnője. Virginia ezt annyira tudta s annyira megértette, hogy ő maga hívta Eddie-jéhez csillapítónak. Maga Poe is vigasztalóját látta benne. "Szerelmesem! - dalolja hozzá [*] - a gyötrő fájdalmak között, amik földi ösvényem köré gyűlnek (szomorú ösvény! egy árva rózsaszál se nő rajta) lelkem legalább rólad való álmaiban vigasztalódik és szelíd édenkertre lel bennük." Poe költeményeire Osgoodné is költeménnyel felelt; de míg Poe a nőt dalolja meg benne, Osgoodné csak a költőt látja Poeban. A költő rendkívül hatással volt rá, megrázta, megindította és fölzaklatta képzeletét. "Ennek a költeménynek (a Holló-nak) hatása ám - beszélte el utóbb Griswoldn-nak - olyan sajátságos volt s olyan hasonlatos "valami különös zenéhez, amelyben semmi földi sincs," hogy szinte a rémület érzésével értesültem arról, hogy szerzője be akar mutatkozni nekem." Ez a rémület utóbb is el-elfogta Poe közelében, kivált olyankor, ha a költő kifordította előtte vergődő lelkét s megéreztette vele a diszharmóniát, amivel tele volt. Azért mindig érdeklődött Poe iránt s a költő halála után is szeretettel emlékezett rá. Poe szélsőséges természete nem érte be azzal a tisztelettel, amely a költőnek szól benne. Szenvedélye vadul fellobogott, szerelmével valósággal ostromolni kezdte a nőt. Osgoodné menekült, egyik városból a másikba utazott előle. Ennek a szerelemnek ez lett a csúnya vége.

Poe viselkedése ettől fogva egyre sajátságosabbá válik. Mennél inkább közeledik felesége a halál felé, annál nyugtalanabbul keres a zaklatott lelkű költő az elhalványuló kép helyébe új képet. Csalódhatatlan bizonyossággal érzi, hogy őt csak nő mentheti meg, olyan mint az ő holta pillanatáig imádott Virginiája, olyan szűzies, olyan kifogyhatatlan jóságú és olyan angyali szépségű. Osgoodnéban is ezt az ideálját kereste. De viszonzásra nem lelt itt, s folytatta a keresést.

Arra a felhívásra, amelyet Poe barátai a közönséghez intéztek, elsőnek egy nő jelentkezett: Mrs. Shew. Előbb csak küldeményeivel enyhített a nyomorult család sorsán, azután maga is ellátogatott Poe-ékhoz Fordhambe s hova-tovább valóságos ápolója lett Virginiának is, a férjének is. A halála előtt való napon Virginia előhúzta párnája alól férje arcképét s egy ékszeres dobozt, amely valaha Poe édesanyjáé volt. Szótlanul, könnyes szemmel Mrs. Shew-nénak adta ezeket a tárgyakat emlékül és talán zálogául annak, hogy holta után se hagyja cserben az ő Eddie-jét. Az örökséget Mrs. Shew áhítatosan megőrizte, a szótlan fogadalmat, amit a haldokló ágya fejénél tett, kegyeletesen megtartotta. Orvosságot, csillapítószereket, virágot küldött Poenak, akit feleségének halála ágyba döntött. S valahányszor vigasztaló szóra megéhezett, simogató kezét megáhította a beteg költő, kisietett hozzá Fordhambe. Mrs. Shew emberszerető lélek volt, a szíve tele részvéttel minden emberi szenvedés iránt, Poet szánta és becézgette inkább anyai gyöngédséggel, ahogy egy könnyelmű gyermeket szokás, akire vigyázni kell s akit szeretni kell. Poe azonban álmainak és vágyainak női alakját látta benne. Szenvedélye hevét megítélhetni abból a két költeményéből, amit hozzája irt. [*] Poenál szokatlan pathos szólal meg az egyikben. Az egész költemény mintha egy lélegzetre íródott volna, s annyira egyetlenegy hosszú lélegzet az időtartama, hogy az ember megérzi az utolsó sorokban az elfogyó levegőjű embernek sietését a vég, a gondolat befejezése felé: "Mindazok közül, akik úgy köszöntik jelenlétedet mint a reggelt, mindazok közül, akiknek a te távolléted az éjszaka, a szent napfénynek teljes elalvása a magas égen; mindazok közül, akik sírván, minden órában áldanak téged az életükért, ah! s leginkább azért, hogy feltámasztottad az igazságban, az erényben, az emberségben való hitüket, amely mélyen el volt temetve már; mindazok közül, akik a kétségbeesés szentségtelen ágyába feküdtek le meghalni, s hirtelen fölébredtek halk susogású szavaidra, hogy: "Legyen világosság!", halk susogású szavaidra, amelyekkel tele volt szemednek seraphi ragyogása; mindazok közül, akik legtöbbel tartoznak neked, akiknek hálája leginkább hasonlít az imádáshoz: - óh, emlékezzél közülük a legigazabbra, aki legforróbban híved, és gondolj arra, hogy e hitvány sorokat ő írta, ő aki megremeg arra a gondolatra, hogy lelke egy angyal lelkével érintkezzék."

Mrs. Shew tőle telhetően védekezett a költő szenvedélye ellen. Érvekkel igyekezett rá hatni; kijelentette, hogy sohase olvasta sem a költeményeit, sem egyéb művét, hogy az irodalom iránt semmi fogékonysága, hogy az elképzelt fájdalmak meg nem indítják, mert eléggé el van foglalva szíve a valóságos fájdalmakkal. Poe csak azt hajtogatta minderre, hogy éppen ezért, ezekért a fogyatékosságaiért szereti. A szorongatott nő végre is erélyes cselekvésre szánta el magát. Levelet irt Poenak és értésére adta benne, hogy nem kíván többé se találkozni, se levelet váltani vele. Azt akarja, hogy kettejük között mindennek vége legyen. Poe följajdult erre a csapásra s azt hitte, soha ki nem heveri. Ránk maradt az a hosszú, megindító levele, amelyben elbúcsúzik Mrs. Shew-tól. "Az olyan értékes, az olyan ritka lelkek, mint az öné, - írja benne - megszépítik a földet, s annyira enyhítik mindazt, ami visszataszító és szennyes rajta, annyira átderengik fényességükkel a földi fáradalmakat és gondokat, hogy szenvedés szem elől veszteni őket, bár csak egy rövid pillanatra is."... Poe Edgar költészetében nevezetes szerepe jutott ennek a nőnek: ő inspirálta és serkentette a költőt a Harangok megírására. Nélküle ez a költemény, amely oly fontos és jellemző része Poe költészetének, aligha születik meg.

Kétszeri csalódása nem csökkentette Poe vágyódását. Lázas sietséggel kereste még mindig azt a nőt, aki megmenti az életnek. Vége közeledtét érezhette már ekkor. 1848 volt az esztendő, s az idő, amely Poe számára megszabatott, mindössze egy év. A sors ide-oda hányta, nyugtát sehol se lelte, mert nem várt reá meleg tűzhely, csak egy öregasszony, Virginia édesanyja, a költő "more than mother"-je, anyjánál többje, akinek alakját egy gyönyörű szonett-ében [*] örökítette meg, s akinek számára alig bírta a mindennapi kenyeret megszerezni. Ekkor történt, hogy a Home Journal-ban megjelent egy neki címzett költemény: To Edgar A. Poe. A költeménnyel írója azt a hatást akarta megéreztetni, amit reá Poe költészete s valamennyi verse közül kivált a Holló tett; a Holló jellemző sorai és képei meg-megjelennek a költeményben: a "Night's Plutonic Shore", az éjszaka plútói partja, Leonóra alakja, a kísérteties fekete holló, a "kétségbeesés madara" föl-föl bukkan benne. A költemény nem valami eredeti, nem valami megkapó alkotás volt, inkább "utána érzése" Poe költészetének s mint ilyen hízelgő tanúsága annak, hogy íróját nagyon foglalkoztathatja Poe képzeletének világa. A költemény névtelenül jelent meg, de a szerkesztő jegyzetben megírta hozzá, hogy a szerzője Amerika egyik legkiválóbb költőnője s hogy maga a vers úgynevezett "Valentine." A New York-i irodalmi szalonokban divat volt, hogy Szent-Valentina napján, február tizennegyedikén, a társaság tagjai apró szerelmi vagy egyéb költeményeket írjanak többnyire névtelenül; a legsikerültebbeket felolvasták. A szerkesztő jegyzetéből s a költemény keltének helyéből - Providence, R. I. volt alája írva, - Poe rögtön kitalálta íróját: Mistress Whitman, leánykori nevén Sarah Helen Power, volt a szerző. Ez a nő már akkor régen foglalkoztatta Poe képzeletét. Osgoodné beszélt neki róla először évekkel azelőtt s leírása mindjárt megragadta figyelmét. 1845. juliusában Poe Bostonból New-Yorkba utaztában megállott egy napra Providence-ben, Rhode Island állam fővárosában. Osgoodné egy ízben hívta, hogy kísérje el Mrs. Whitmanhez, de Poe akkor még Osgoodné képével volt eltelve és nem érdeklődött más nő iránt. Most azonban, hogy Mrs. Whitman szülővárosában volt, meg nem állhatta, hogy el ne sétáljon a nő szülőházához. Éjfél lehetett az idő, de sütött a hold; a nyugtalan költő sokáig fel-alá járt a kert alatt, mígnem a sötét fák között megpillantotta egy fehér ruhás nő alakját. Ez a kép felejthetetlenül belerajzolódott emlékezetébe. Mrs. Whitman akkor negyvenkét éves volt, hat évvel idősebb Poenál, s tizenkét esztendeje özvegy. Az éjjeli jelenet után három esztendő múlt el közeledés nélkül. Ekkor jelent meg Mrs. Whitman-nak Poehoz intézett "valentine"-je s egyszerre fölébresztette a költőnek minden elnyugodott álmát, emlékét s fölélesztette misztikus vágyódását a nyugalmat és boldogságot jelentő nő iránt. Rögtön tollat fogott és reszkető kézzel írta meg vallomását. Azzal kezdte, hogy mikor évekkel azelőtt először hallott róla, különösségeinek leírása rendkívül megkapta figyelmét s a szenvedéseire való célzások teljesen megkötötték érdeklődését. Az a nő, aki először beszélt neki róla, a gondolatit, érzéseit, lelke állapotait olyannak írta le "amikről tudtam, hogy az enyémek, de amikről mindaddig azt hittem, hogy csak is az enyémek, senki más emberi lényéi. Ettől fogva mélységes rokonérzés kerítette hatalmába lelkemet... Azóta az óra óta szeretem. Soha azóta nem olvashattam s nem hallhattam nevét úgy, hogy a gyönyörűség s egyben a szorongás borzongása ne futott volna végig rajtam... Minthogy még férjes nőnek hittem, nem mertem önről beszélni s még kevésbé mertem meglátni önt. Éveken át soha ajkamra nem került neve, holott a lelkem hagymázas szomjúsággal itta föl mindazt, amit csak előttem önről beszéltek. Ítélje meg hát, micsoda hitetlen és ámuló örömmel olvastam el a "valentine"-t, amely elsőnek adta értésemre, hogy tud a létezésemről. Az a képzet, melyet az emberek Végzetnek neveznek, elvesztette ekkor rám nézve azt, ami jelentéktelen benne. Éreztem, hogy ezután semmiben se szabad kételkednem, és heteken át örök álomban tévedeztem, amelyben csupa boldogság volt minden"...

Mrs. Whitman nem felelt erre a levélre s Poe egyéb közeledési kísérleteire sem. Félt a költő nagy szuggesztív erejétől s rossz hírétől. Az amerikai irodalmi körökben sok pletyka járta Poeról, s kivált rettenetes betegségéről, az iszákossági rohamairól. Poe már-már lemondott arról, hogy megközelíthesse valaha, amikor két hónapi megvárakoztatás után kezébe került Mrs. Whitmannek egy másik költeménye, amelynek csak úgy mint az elsőnek, ő volt a tárgya. Erre a jelre már nem kételkedhetett, s az események most már gyorsan érték egymást. Elutazott Providence-be s meglátogatta Mrs. Whitmant. Néhány napi ismeretség után már meg is kérte a kezét. De a szép özvegy még küzdött magával s Poe sürgetésére azt is megírta neki, hogy miért: mert nem lát eléggé beléje, mert fél tőle, akiről a hír azt tartja, hogy "ritka elmebeli tehetség, de sem elvei nincsenek, sem erkölcsi érzéke." Szerelmi küzdelmüket levelekben vívták meg s megható is, megrázó is Poe viaskodása szerelmese kétségeivel. Nehéz volt a küzdelme, mert ellene sorakozott Mrs. Whitman rokonsága is, anyja, nővére, akik azzal fenyegetőztek, hogy örökre szakítanak vele, ha férjhez megy a költőhöz. Poe személyének varázsa erősebb volt befolyásuknál, s az özvegy végre mégis igent mondott. Az esküvő napjában is megállapodtak már, a házassági szerződést is megkötötték. A menyasszony minden kétségét el akarta hallgattatni, csak azt az egyet fogadtatta meg jegyesével, hogy soha italhoz nem nyúl. De a szerencsétlen véletlen vidám társaságba sodorta a gyönge embert; s ha csak egy csöpp szesz érte ajkát, veszve volt. Másnap már teljesen józanul jelent meg menyasszonya előtt. De az hírét vette, hogy Poe kocsmában volt, és belátta, hogy vőlegénye fogadalmára s akaraterejére számítania nem lehet. Régi kétségei fölülkerekedtek benne, családja is elül kezdte az ostromot, s Mrs. Whitman visszaadta a költőnek a jegygyűrűt. Mind a kettőjükre nézve végtelenül fájdalmas volt a szakítás, de keserűség és neheztelés nélkül való. Poe halála után, mikor a költő feje fölött összecsapott a rágalom áradata, Mrs. Whitman a maga szemérvével kelt holt szerelmese védelmére. Ami reá vonatkozó adatot csak felkutathatott, mind összeszedte s utóbb könyvvé dolgozta föl, [15] amelyben ő bírálta meg Poe bírálóit. A költő leveleit kegyeletesen megőrizte s közzétételükkel nagy segítségére volt azoknak, akik Poe emlékének megtisztításán fáradoztak. A Holló költőjének szelleme utolsó percéig uralkodott ennek a nőnek lelkén. Számos költeménye közül néhány szép verse mintha Poe lehelésére kelt volna életre s telt volna meg sápadt, illatos szomorúsággal.

A vetítő-ernyő egy pillanatra elsötétült, azután megint új kép jelent meg rajta: egy bájos ifjú leánykáé, Heywood Annáé. Lázas hangú levelek az emlékei ennek a szerelemnek. A jóformán gyermekleány káprázva nézett a költő szemébe s elkábulva hallgatta kielégítetlen s egyre mohóbb vágyódásának szavait. Ez volt az a rövid néhány hét, amelyben Poenak elfogyó életereje csalóka nagy lánggal lobbant föl még egyszer. Óriási tevékenységet fejtett ki életének ebben a végső időszakában, fáradhatatlanul tervezett és alkotott. Lelke nagy izgatottságával Anninak irt levelei is telve vannak. De mint akkoriban mindenki, a kis lány is félreértette a költő sóvárgó vágyódását, szenvedélyes és a megszokottnál is paradoxabbnak tetsző lényét. Az égő szavak, a belső tűztől sustorgó vallomások megfélemlítették, és noha csodálta a rendkívüli emberi jelenséget és szánalommal telt meg iránta a szíve, öntudatlanul is húzódozott tőle. Kölcsönössé meg nem érhetett ez a szerelem, már csak azért sem, mivel Poe közben találkozott ifjúkori ideáljával, az özveggyé tett Royster Elmirával s azzal a hirtelenséggel, amelyben élete e végső részében akármire elhatározta magát, házasságra készült lépni vele. A halála akadályozta meg benne. De ahogy ő Annihoz írta legutolsó költeményét, azt amellyel az élettől elbúcsúzott, azonképp a leányka is holtig járt-kelt költője emlékével, és Poe szakadozott hangjai tovább rezegtek lelkében. Följegyzéseiből, emlékezéseiből, amelyek sok évvel utóbb megjelentek folyóiratokban szétszórva, a gyermekleány boldog álmélkodása és megindult bámulata csapja meg az olvasót.

Akármit éreztek is Poe iránt életében azok a nők, akiket ő szeretett, - emlékétől egyikük se tudott többé szabadulni.

[*] An Enigma; A Valentine; To F - ; To Frances S. Osgood.

[*] To F -

[*] To Marie-Louise

[*] To my Mother.

[15] 15 Edgar Poe and his critics, 1860.