Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám
A húgomat a bánat eljegyezte
És most csak ül, szelíden, csendben ül
Virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.
Az ablakunk mellett csak vár szegény
A szenvedés hajol szíve fölé
S ha rózsa nyílik ki, nem az övé.
Csendes, komoly hajfürtje a fején
Szegényesen búsong - fakulva s árván -
Mint holt leányé a koporsópárnán.
És néz. Szelíden, békült tiszta szemmel
Zokogni nem tud és nevetni nem mer.
De hogyha nem lát a szobába senkit
És elmotoz, vagy ó szekrényeket nyit,
Siratja bús, koszorútlan fejét
És hogyha rája ömlik a setét
A könnye vén csipkék közt hulldogál
S a szíve jaj, mint megrepedt pohár -
Gyémántpohár - babonásan csilingel,
Mert valaki játszott e tiszta szívvel,
Széttörte s most olyan a sóhaja,
Hogy néha, ha az én szobámba téved,
Rémült imákat suttogok az éjnek
S nem alszom el az éjszaka.
Ő meg csak nézi, hogy a kert alatt
Hogy éled újra szüntelen a nap, -
Bús, sárga nap - s hogy száll a lomha este
És vár.
Mivel a bánat eljegyezte.