Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám

LENGYEL GÉZA: MAGYAROK KÜLFÖLDÖN

Néhány magyar kép került az idén külföldre. Velencébe, állami támogatással, kormány-protekció védőszárnyai alatt, Münchenbe a nagy nyári kiállításra és ugyancsak Münchenbe, szinte véletlenségből, egy előkelő műkereskedő kollekciójába. A képekről ezúttal beszélnek is. Legalább írnak róluk. A lehető legkellemetlenebb megjegyzésekhez jutunk a velencei tárlat jóvoltából. A hatósági védnökség terhére nem akarjuk írni az olaszországi balsikert. Egyrészt, mert nagyon olcsó és nagyon banális mentség volna. Másrészt, mert úgy tudjuk, a müncheni nemzetközi kiállításhoz is köze volt a művészi felsőbbségnek és ezen a versenyen mégis díjhoz jutott Perlmutter Izsák, akiben egészen helyesen látták meg a németek a nem erőszakosan, minden áron forradalmár, de azért originális és tudással felfegyverkezett talentumot. A művész, a művészet általában független a mecénástól. A legértelmetlenebb pártfogóknak is akadnak megbecsülendő kegyeltjeik. Hogy a kormányoknak a legritkább esetben akadnak, annak nyilvánvaló oka, hogy semmiféle igazi kapocs, sem szeretet, sem megértés, de még csak hiúság, nagyzolási vágy sem köti őket a képekhez. Mindenképpen szerencsés az a festő, aki a bírók helyett egy jó kezű kereskedő nagyrabecsülését és üzleti érdeklődését szerzi meg. Munkácsy Mihály híre, neve, érvényesülése össze van forrva a Sedelmeyer céggel. A magyar kormány bőkezűségének csupán hanyatlása dokumentumait köszönheti. Egy idegen művészeti hatóság udvariasságánál, egy külföldi tárlaton elért még annyira megérdemelt dicsőségnél is többet jelent hát nekünk, hogy egy müncheni műkereskedőnél megjelenik egy magyar kép, egy magyar művész, a képet lelkesedéssel üdvözlik és felfedezik a festőjét, akinek már évek óta fehér a haja.

Szinnyei-Merse Pál az a magyar ember, aki most friss talentum gyanánt szerepel a külföld krónikáiban. A müncheni Heinemann cég kiállítja a fényes, rangos, híres régi Piloty-iskola egykori tanítványainak műveit. Amolyan érettségi utáni néhány évtizedes találkozó. A néző ifjúság már sok és nem jogosulatlan leereszkedéssel vizsgálja a merev és patetikus, hideg külsőségek iránt érdeklődő és művészi aranyszabályokat hirdető mester követőit. Figyelme azok felé fordul, akik eltávolodtak tőle. A klasszikus gyanánt ünnepelt Leibl mellett így bukkannak rá Szinnyei-Merse Pálra, aki bizony ott, a mester keze alatt, körülbelül megbukott. És megállapítják színeinek csudálatos erejét. Az ismert - talán harminc esztendős - kis műterem-kép friss báját, ifjúságát. Elzengik a régi dalt, hogy az impresszionistákat előzte meg ott, az eldugott magyar fák között, Szinnyei-Merse Pál, ki talán egy-két évvel ezelőtt járt legelőször Párizsban. Bizony megelőzte őket, megelőzte a szenvedésben is, mert ha Manet képei előtt kacagva állt meg a burzsoá, hát Szinnyei képeit egyszerűen lebunkózták, visszaverték, nem tűrték, alkotójukat évtizedes hallgatásra kényszeríttették. Nem lehet meghatottság nélkül gondolni erre a történetre, akármilyen ismert is, akármilyen banális, mikor újra, meg újra felelevenítik. Nem puszta anekdota ez, hanem példázat, parabola. Azt jelenti, hogy amikor új emberek jönnek, akik mást és másképp produkálnak, mint amit mi szépnek tudni megszoktunk: ne vessük meg szertelenségüket; ne támadjunk rájuk, mert vakmerőek, még ha bátorságuk fölöslegesnek és érthetetlennek tetszik is. Nem lehet új nyelven dadogó művész olyan misztikus, mint amilyen megfoghatatlan előttünk: mi az, ami úgy felbőszítette Szinnyei-Merse kortársait. Miért rontottak neki ököllel, holott a természetben való elmélyedés és a színek szeretete a klasszikusok gyanánt elkönyvelt régieknél nem volt olyan szokatlan.

Az államilag rendezett kirándulások balsikerén semmi okunk sincs örvendeni. Amikor külföldiek elé kerül egy idegen kollekció, nem szokás kutatni, honnan szedték össze, kik szedték össze. A bonyolult bürokrata szempontok szerint válogatott gyűjtemény kint minket, magyarokat képvisel. Ha sikertelen, teljes joggal bélyegezhetik meg egész művészi termésünket. És ez ítélettel szemben hiába hivatkozunk a hivatalos copfra, mely mindenütt a világon egyforma, rejtve növő talentumainkra is hiába hivatkozunk. Az egyetlen, amit egy balsiker ellen vethetünk, egy ugyancsak kint szerzett siker. Egy egész velencei kollekcióval szemben egyetlen Szinnyei-Merse kép. Ez helyre billenti a mérleget. És ehhez a magunk okulására fűzhetjük csupán hozzá, hogy a Piloty-iskola emberei közül nálunk, idehaza, Benczúrt ünneplik, aki az elmúlt intézmény feledésbe ment elveit annyi évtizeden át híven megőrizte. Odakinn, az iskola szülőföldjén ellenben a csaknem kicsapott diákot, a rakoncátlan, a tiszteletlen, az egykor reménytelen sorsú ifjút övezik babérral.