Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám
Nem szeretem az un. programverset. Vagy nem talál, az utána következőkkel semmi különösebb köze - s a költőre nézve még ez a jobbik eset; vagy talál, s ez a rosszabbik, mert akkor megnyomorítja az utána következőket: mintha nagy része csak az ő kedvéért, hozzá íródtak volna. "Jöttem hozzátok - írja a költő programversében - S ti nem ismertek." Mi nem ismertük őt, valódi értékét: tomboló ifjúságát. És e valóban férfias szemrehányás után vajon mit kapunk tőle újabb kötetében? Csak keveset kell lapoznunk s a programverstől nem messzire már keserű asszonyi hiúság sir ki a sorokból: "Nem szeretem a régi dalaim: Túlságos nagy bennük az ifjúság."
Mit akar hát tőlünk, akikhez "jött"? Mi, olvasói, nem "ismertük" volna? Hiszem ő az, egy személyben kritikusa a benne lakozó költőnek, aki immár buzgón igyekszik rá nem ismerni a múltra: nem szereti a régi dalait. Nem szeretem a programverset, de az ilyen önkritikát mindennél jobban gyűlölöm. Mintha azt mondaná: nem szeretem az édes gyermekeim, mert elöregedtem s eszembe juttatják, hogy amikor megszültem őket, még fiatal voltam.
De hát igazán elöregedett-e? Van néhány megható verse arról, hogy jó járni a romok között, elcsendesült a vihar stb. De harmónia - valami olyan egész hangulat -, ami híres régi várromok előtt fogja meg a lelket, nincs ebben a kötetben. Ma még eléggé fiatal ez a "rom" s azután: máris kirívó renovált részek rontják a hatást és... vasárnapi kirándulók profán tömege mulatozik a tövében.
Bizonyos, hogy lírája itt-ott nem olya viharos többé, mint volt. Ellenben kaptunk-e helyette mást? Ha új félszáznyi verse közt több, legalább háromszor annyi akadt volna olyan, olyan nagy értékű, mint ez az öt: Éjszaka, Este, Beszélgetés, Az az erős és a Tél - akkor igazán lehetne örülni annak, hogy lírája nem oly viharos többé; mert akkor nyugodtan megkockáztathatnánk azt az ítéletet is, hogy de viszont annál mélyebb és tisztább.