Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám
Ha tudnák az én éjszakámat,
Ha tudnák éjféli nyomoruságom,
Mikor a lámpámat megfojtom
És egyedül maradtam a világon.
Sóhajt-e más is a sötétben,
Fekszik igy lecsüngő karral az ágyán?
Az ajtótól igy fél-e más is,
A halál kopogását lesve gyáván?
Egy hang rebbent el most fölöttem,
Kié, kié is? Ó sohase tudni.
S reszketek, mint egy beteg gyermek,
Hogy soha többé nem tudok aludni.
Ilyenkor kél a végtelen, bús,
Bágyadt csodálkozás azon hogy élek.
Uj, különös, ijesztő minden...
Kinn az égen most kis csillagok égnek.
Gyermekkorom, halvány ministráns
Ágyam körül jár, lassan hí magával,
Édesen és kinzóan csenget,
S füstöl a búbánat fojtó szagával.