Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám
A Szepi, ez a kilencesztendős kis piszokfészek, lassan, nézelődve bandukolt a külváros egy poros utcáján. A nyári délután forró levegője lomha súllyal feküdt a kis, kopott földszintes házakon, a gyommal, gazzal benőtt rendetlen udvarokon, ahol itt ott egy fonnyadt, fakóra sült kugli akác pergette le csöndes libegéssel a levelit. A kis ablakok, mint valami félénk sunyi szemek, csillogtak, hunyorogtak az éles napfényben. Mögöttük a kimerültség mély álmában pihegtek a munka rabszolgái, egy csomó embergép akiket egy időre megállított a vasárnapi munkaszünet és akik most tobzódnak a nagy emberi gyönyörűségben, az álomban. A gyerek értelmetlen, monoton kis dalokat motyogva, szórakozottan mendegél a nyomorúság gettójában s közben mindenféle alkalmi szórakozásokkal mulat: ha talál egy pocsolyát, jól belétoccsan a meztelen lábával, hogy minél messzebbre fröccsenjen, aztán leguggol és komoly figyelő arccal nézegeti a porban szivárványosan csillogó vízcsöppeket; ha megunja tovább megy, az ujját végig húzza a rozzant léckerítéseken, a palánkon lévő lyukakon bekukucskál és ha lőtávolban megpillant egy egy ványadt, sziesztázó macskát vagy más jámbor házi állatot, óvatosan kő után néz és ügyetlen de kitartó bombázással megriasztja a kiszemelt áldozatot. A vasárnapi, ünnepi hangulat sehogy sem látszik meg rajta. Éppen olyan maszatos mint más közönséges hétköznapon. Egy rongyos kis nadrág van rajta, amelynek a pozícióját nadrágtartó helyett egy szál cukorspárga biztosítja, meg egy trikóing amelyik valaha kék és fehér csíkos volt. A csupasz testrészein a barna színnek az alkatrészeit csak vegyi úton lehetne megállapítani; annyi bizonyos, hogy nem kizárólag a napsütésnek az eredménye. Az egész maszatos kis jószágból csak a szép kék gyerek szemek világítanak ki tisztán, ragyogóan. Igazi gyerek szemek, amikben még nem vibrál a fáradtság nedves fénye, még nem villogtatta meg a gyűlölet, a bűn és semmiféle indulat, ami felkavarja a lelket. Közömbös, a kifejezéstelenségig naiv, olyan mint egy csöndes kis tónak a tükre. Tanulmányútja közben oda ér egy léchíjas kerítéshez, neki támaszkodik, és bámul be a kis gyepes udvarra. A szomszéd palánk mellett csenevész bokrok árnyékában ott fehérlik a csoda, azt nézi a gyerek. Egy pokrócra dobott valódi tollas vánkos. A gazdája nem régen kelhetett fel róla, még ott van a fejének a nyoma, az a puha álomhozó gödör, amelyikbe az ember eltemeti a gondját egy éjszakára, kialussza mindenféle mámorát, bele sírja a könnyét, amit nappal le kellett nyelni, szóval az a puha, simogató bizalmas kis gödör, amelyikben sok ember az életének a kellemesebb részét szokta eltölteni.
Ahogy nézi a gyerek, lassanként valami nagy vágyakozás szállja meg, olyan makacs, szinte fájdalmas kívánás, amilyent talán csak gyerekek és asszonyok tudnak érezni. Eszébe jut az ő mindenféle ronggyal leteregetett feje alja, amelyik az első pár percben olyan, mintha puha volna, de még ideje sincs elszenderedni és kisül, hogy biz az mégis csak kemény. Öntudatlanul méregetni kezdi a távolságot. Élénk, kék szeme nyugtalanul jár ide s tova. Hol a házat nézi, hol az utcát, hol a vánkost. Közben eszébe jut egy és más, amit a lopásról hallott. Sokat ugyan nem hallhatott róla, mert ebben a városrészben az emberek nem igen prédikálnak még a gyerekeiknek sem. Nem engedhetik meg azt a fényűzést, hogy moralisták legyenek és az éles tolvaj szó rendesen csak olyankor süvit valakinek a fülébe, ha valami olyat lopott, ami, hivatalos kifejezéssel élve: kizárólag magánhasználatra szolgál. Ellenben a más bora, a mitől többen berúghatnak, vagy a más fája, amely többeknek adhat meleget, már abba a csoportba tartozik, ami ha suttyomban gazdát cserél, nagyon bölcsen és tapintatosan azt mondják rá, hogy: került... Így hát a gyereket sem annyira a lelkiismeret kérdése foglalkoztatja, mint inkább a személyes biztonságé, mert az megint nagyon természetes, hogy akik keveset prédikálnak, azok alkalomadtán nagyokat ütnek, mert nevelni csak kell az embernek a gyerekét. No meg ez a sűrített oktatási mód jobban belé is ragad az emlékező tehetségbe, mint az elméleti.
Az udvar üres. A kerítés ajtója is félig nyitva, mint a legtöbb ajtó ami mögött kísértések lappanganak. A gyermek megindul, oldalogva, ravaszdi módon. Az arcán meglátszik, hogy most komoly ügybe merészkedett. Valami furcsa, nagyos kifejezés van rajta, ami elcsúfítja kissé. Mintha félig öntudatlan bűnnek a reflexe volna. Besompolyog az udvarra és a ház nyitott ablakára pislogva közeledik a párnához. Mikor oda ér a megkívánt, csalogató zsákmányhoz, elhagyja a türelme és óvatossága, lecsap rá mint egy ügyetlen, kezdő kis ragadozó és mikor kifelé rohan vele már csupa félelem és ijedtség, hogy majd neki fut a kerítésnek. Alig ér az utcára már lódul utána a jogos tulajdonos, egy hosszú, fekete, csontos sváb. Elől szaporán pattognak a meztelen kis talpak, pici kis porfelhőcskék röppennek fel a nyomában és mögötte mindég kisebb távolságban lohol a jogaiban megtámadott társadalom képviselője. És lévén a jelen esetben az igazságnak hosszabb lába be is éri lassanként a menekülő hamisságot. A gyerek dehogy is merne hátra nézni, csak fut kipirult arccal, fogyó lélegzettel. Inkább csak érzi az ösztönével, hogy a távolság mindég kisebb. Mikor aztán egy kemény, csontos kéz nyakoncsípi, elejti a párnát és a két karját a feje fölé kulcsolva úgy össze kuporodik, mint egy ijedt kis állat, amelyik fölött vesszőt suhogtatnak. Mire a nagy sváb üggyel-bajjal szembe tudja fordítani, már végigszalad két piszkos kis könnypatak a pirosra hevült arcon. Úgy megvan ijedve, hogy még bőgni se mer úgy mint más illő alkalomkor. Csillogó kis egérfogai közül szaggatottan csap ki a forró lihegés, és áll nagy szepegve és megszégyenülten. A vallatáshoz lassanként odaszállingóznak az emberek. Az ünnepi nyugalomban egész kellemesen hat egy kis szenzáció: valamit loptak... A kis bűnös lehorgasztott feje körül már röpködnek is az éles szavak: csirkés, tolvaj... Egy komoly hang nagy biztonsággal jósolja: az akasztófán fogsz megszáradni... Valami nagyon csúnya dolog készülődik. Ez a sok rongyos ember, akiket a nyomoróságban már mind megkörnyékezett a bűn, ítéletet akar mondani egy másik kis rongyos felett, meg akarja mutatni, hogy van érzéke az erkölcs iránt és ami a fő, le akarja törni egy kis embernek a nagy vágyakozását, mert joga van hozzá.
A hosszú, fekete sváb a gyerek orra alá tartja a párnát, és felteszi neki azt a bizonyos legnaivabb kérdést, amire minden rajtacsípett tolvajnak válaszolni kell:
- Minek akartad ellopni?!...
Nézi a gyerek a párnát, dacosan és szomorúan, motyog is valamit, de azt nem lehet megérteni. A sváb az álla alá teszi a kezét, fölemeli a fejét és a szemébe akar nézni, de a hosszú könnyes pillák makacsul lehunyódnak. Ketten, hárman is neki esnek: mért loptad?!... A gyerek sírásra görbülő szájjal, de most már érthetőbben mondja:
- Sohasem aludtam még párnán...
Úgy hangzik, mint egy mindenkit illető vád. Az utcai bírák szinte visszahőkölnek ettől a mentségtől. Senki nem szól, csak összenéznek, aztán a hosszú svábot nézik, aki egyszeriben olyan gyámoltalanul néz a párnára meg a gyerekre, mintha őt csípték volna rajta. Egy korán fonnyadt munkásasszony, akinek egy maszatos poronty tapad a szoknyájához, elgondolkozva ismétli: sohasem aludt még párnán... A hangja puhán, szomorúan cseng, és nézi a kis vádlottat résztvevő, kíváncsi tekintettel.
A hosszú sváb, csóválja a fejét, nem tudja, hogy mibe kezdjen. Csontos, barna kezei szórakozottan markolásszák a tollas vánkost és egyhamar nem tud okosabbat, minthogy ráförmed a gyerekre:
- Ne ríjj!...
A gyereknek sem kell több. Tud már annyit tapasztalásból, hogy ilyenkor már elmúlt az igazi veszedelem. Neki is fog alaposan a bömbölésnek, ahogy csak kifér rajta.
A sváb még nézegeti hol a gyereket, hol a párnát, mintha becsülgetné, hogy melyik ér többet, aztán oda teszi a párnát a gyerek hóna alá és keményen rászól:
- Mars!...
A csoportban valaki csak annyit mond: na!... A többiek bólintanak rá egyet. A gyerek megnézi a párnát, nyitott szájjal, kitágult szemmel; rá sandít a körülötte állókra, aztán megindul lassan vagy három lépést és mikor már nincsen kézügyben, úgy elkezd rohanni, mintha kergetnék, csak úgy porzik a nyoma. Az utcai bírák néznek utána, és a gyűrött, megviselt arcokon valami széles, elégedett mosolyba simulnak a vonások.