Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám
A szomorúság, a sadness volt Poe Edgár természetének alapérzése. Ha metafizikai kíváncsisága nem oly egyirányú, élete fonala mentén bizonyára visszahatolt volna abba a múltba, mely az ő létezését megelőzte, s a megszületése előtt való időben és térben kereste volna élete titkának nyitját. Poe kíváncsisága azonban nem volt oknyomozó természetű. A múlt s a jelen őt nem érdekelte, minden vágyával és minden érzékével a jövő felé fordult. "Az én életem - írja barátjának, Lowellnek - csupa szeszély volt, impulsió, szenvedély, a magányosság kedvelése s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek megvetése." A jövőn, semmi kétség, a halálon túl következő létet értette. Azt remélte, hogy ott majd rátalál arra, amit ebben az életben hiába keresett: a szorongó érzések, a fájdalom, a szenvedés nélkül való nyugalomra. Idelenn nem volt benne része. Legelső verseit gyermekkorában írta s már ezeken is ugyanaz a fájdalmas hangulat ömlik el, mint a férfikorabelieken. 1827-ben, tizennyolc éves korában kelt a "Legboldogabb nap"
A vigasztalan szomorúságnak ebből a hangulatából oldództak ki Poe költeményei. Korán kezdte a verselést; ő maga azt állítja, hogy tizenhárom éves korában írta első költeményeit, de később újra s újra megírta őket. Gyermekkori vers-témái egész életén át kísértették, s megismétlődésükkel Poe érzésvilága evolúciójának egyenes irányát mutatják. Azt mondhatni szinte, hogy már gyermekkorában azt érezte és úgy érezte, mint férfi korában. Alaphang és világnézet dolgában alig van fejlődés költészetében. Költeményeinek száma igen kevés, össze-vissza negyven egynéhány. Ritkán irt verset, csak élete ünnepi pillanataiban, amikor egy-egy lélegzetnyi időre csöndesség támadt körülötte, s amikor a fájdalom, meg a vágyakozás már kicsordulni készült belőle. Élete körülményei is úgy alakultak, hogy versírásra kevés ideje jutott. A közönséget jobban izgatták véres polémiái, azért kenyéradó szerkesztői örökké vad irodalmi harcokba zavarták. "Elháríthatatlan események akadályoztak meg abban - panaszolja fel utolsó verseskötetének előszavában - hogy valaha is komolyan nekifeszítsem erőmet annak, ami szerencsésebb körülmények között magam választotta hivatásom lett volna. Nekem a költés nem cél volt, hanem szenvedély; és a szenvedélyeknek adassék tisztelet: nem szabad - nem is lehet őket az embereknek silány jutalma, vagy még silányabb dicsérete kedvéért fölszítani." Akinek a költés a pozitívumtól szabadulás, az csak ihletett ritka órákban képes verset írni. De akármilyen kevés költeményt írt is, abban a negyven egynéhányban, ami hiteles módon az övé, benne foglaltatik egész élete, mint ahogy Beethoven szimfóniáiban földi vonatkozásaitól megtisztultan benne dalol a mester egész lelke minden nagyra törő vágyastul, csalódásostól, bánatostul, reményestül. Poe költészete is nem kísérő zenéje életének, hanem maga az élete, életének esetlegességtől, végzetességtől megszabadult lényege. Minthogy világnézete a mi földi életünknek negatívja volt, azért képzelete, amely mégis csak ennek a világnak anyagából táplálkozott, a leggyászosabb képeket jelenítette meg s képeit a legsötétebb színekkel festette ki. Minthogy ez az élet reá nézve egyértelmű volt a szenvedéssel, azért végtelen szomorúsággal vannak tele költeményei. A szomorúság, azt mondhatni szinte, a priori tulajdonsága volt Poe lelkének. A szomorúságát fizikai okokkal magyarázni, nevetséges vállalkozás. A poei sadness az öröklét problémáin való szomorúság volt. Az élet megfejthetetlenségén, az emberi tehetetlenségen, az akarat gyöngeségén való szomorúság. A metafizikai szomorúság.
A korban, a levegőben is volt ebből valami. Az irodalomban a világfájdalom korszaka járta. A gazdag, a szép, a zseniális Byron magának is megmagyarázhatatlan fájdalommal bolyongott a világban. Az ő rettenetes életerejének kisszerű volt ez a világ. A cselekvés vágyától nem lelte helyét benne; unta aprólékos körülményeit, majd a nagyobb szabásúakat is, untatta az egész élet a maga liliputi méreteivel és apró-cseprő eseményeivel. Poe, kivált ifjú korában, nagy bámulója volt Byronnak. Csodálta képzeletét és lelkesedett heroikus lényéért. Richmondi diák-korában a tizenöt éves, arányos termetű, izmos, vonzó szép arcú ifjúnak nem akadt párja a futásban, ugrásban, ökölvívásban, s az úszásban Byronnal vetekedhetett volna. Épp oly vakmerő volt ebben, mint mintaképe, órákig elúszott ár ellen is; egyszer fogadásból, kemény hidegben ugrott a zajló jég közé, s majd hogy oda nem veszett. Még akkor tele volt nagyratörő tervvel, önbizalommal, öntudattal, és Byron dicsőségéről álmodozott. Fájó irigységgel vette hírét annak, hogy nagy példaképe elment a görög szabadságért harcolni, s odavágyódása annyira feltüzelte képzeletét, hogy fantasztikus történetet költött utóbb, amelyben elbeszélte, hogyan ment el ő is Görögországba, hogyan harcolt a török ellen s milyen viszontagságok után került végre haza. Holott soha színét se látta a hellének földjének s állítólagos görögországi útja idején szülőhazájában katonáskodott. Ifjúkori költeményeinek egynémelyikén, a Tamerlan-en, az Al Aarafon megérzik Byron hatása; és a Légyott című fantazmagóriájában egészen szokatlan erejű színekkel és fényhatásokkal jeleníti meg ezt a szenvedélyes lelket, akiben a legnagyszerűbb tulajdonságokat diszharmóniává zilálta a sors.
Byronnál is közelebb volt Poe szívéhez Shelley. Ebben a költőben mindig lelke rokonát látta s az ideálját is. Shelley világában kívánkozott mindig ő is: abba a világba "amely mindenütt a mienk fölött áll; amelyben az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva; amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok, melyeket a felhőkben látunk s melyek hó és arany-öltönyükben szeszélyesen, felváltva hullámzanak és változtatják alakjukat"
Még más kortársai és közvetlen elődei is nagyon érdekelték Poet. Szerette William Cowpert, Coleridge-ot, Keats-et. Ezek mind szomorú emberek voltak, zaklatott életű, nyugtalan lelkek. "Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan mint némely pocsolya, amely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap sugarait ragyogtatja tükrén." - írja közülük Cowper, s ugyanezt megírhatta volna magáról a többi, s meg Poe is. Szerette ezeket az elődeit Poe, mert rokonainak érezte őket. Őket olvasván ébredt önnön természetének tudatára s ismerte meg magát, találta meg vágyódásának nevét, célját s eszmélt a hivatására. Az igazi tehetségekre csak ennyi a példák hatása: magukra ismernek bennük, mert nagyjában rokonaiknak érzik magukat, ha lényegben egészen mások is. Így volt Baudelaire és Poeval, pedig az a sajátságuk is, amiben egymáshoz hasonlítanak, a szomorúságuk, mennyire ellenkező természetű: Baudelaire szomorúsága erotikus szomorúság volt, minden izében földi, materiális érzés.
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]