Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI

ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
I.

Poe Edgar művei közül borzongatós történetei a legismertebbek. Költeményei közül csak egynéhány került bele az antológiákba, talán nem is véletlenül épp azok, amelyek egy-egy szemlélődési és érzelmi folyamatnak végső fejleményei, például a Holló, a Harangok, az Annabel Lee. Kevesen veszik észre, hogy Poe a lírai költő, még úgy is, ahogy csak ezekben a költeményeiben megmutatkozik, mennyire más természetű egyéniség mint az elbeszélő. Szinte ellentéte egyik a másiknak. Az elbeszélő mindig nyugodt, világos észjárású, fagyasztóan hideg vérmérsékletű; képzelete nyújtózkodásának sem idő, se tér nem szab határt, és még is, bármi szertelen helyzetet valószerűvé tud tenni következtető tehetségével, amely sohase téved. A költőben a logikai tehetsége érzik legkevésbé, azért látomásai összefolyók, tájai és emberei ködbe mosódó, párázatban gomolygó képek. Az érzelmi potencia, amelyet oly hideg elszántsággal fojt el prózájában, forró lehelet alakjában tódul ki belőle, ha költeményt ír s beködösíti a hideg ablakot, amelyből égig nyúló hegyeken, zúgó vad tengereken, forgó világokon át, életen és halálon túlra lát el: a képzeletét. Történeteivel, logikai alkotó erejének a csodás építményeivel eltorlaszolta magát Poe. Megépítette őket, hogy senki hozzá ne férhessen. Aki csak ezeket ismeri, sohase sejtené, hogy egészen más lénye is van Poenak. A költeményeibe rejtette el a másikat. A költeményei befelé visznek Poeba. Olyanok, mint azok a bujkáló karszti vizek, amelyek rejtelmes barlangokban vesznek el. Aki rájuk bízza magát, belejut a hegynek titkába. Poe költeményei az életén folynak keresztül, s mint ahogy a vizeket megfestik a hegynek savai, ércei, az ércek rozsdája, - az ő költeményei is legtitkosabb belső élményeitől színesek. Poe egyéniségének titkára, vagyis az életét, gondolkodását, érzelmeit irányító psychikai motívumra és lelkének legtitkosabb élményeire talál rá az, aki költeményeinek mentén visszafelé indul beléje.

Ami legbelül van benne, az a halál képzete. A halál a poe-edgari princípium. Ezt örökölte szüleitől, ez volt az első élménye s a halál látomásai lettek tartalma életének. Miért, hogyan? A szülei degenerált emberek voltak, az apja alkoholista, ő maga nyomorúságban született, bőségben nevelkedett, ismét nyomorúságba süllyedt, alkohollal, ópiummal rontotta magát, végignézte felesége hosszú haldoklását, majd eltemette a szeretett nőt, maga is betegségekbe esett s végre meghalt delírium tremensben. Életének ezek a bennünket érdeklő eseménycsoportjai; de az életrajz nem mond itt semmit, sem a tudománynak csúfolt pszichológiai módszer. Poe ilyen volt mindig, már mint gyermek is. Az élet legragyogóbb jelenségei is fekete háttéren jelentek meg neki, gondolatai, álmai a halál képzetét kerülgették. Végül összeszokott, megbarátkozott vele, még meg-megborzadt, de már nem félt tőle. Neki köszönhette képzelete a legerősebb ingereket. Az olyan fajta képzeletet mint Poe-é volt, csak zsilippel kell föltartóztatni, hogy megduzzadjon, hogy kitörjön medréből s elárassza azt a világot, amelyből ki akarták zárni. Ahogy álmait szőve, elfogyott kezében a színes fonál, s a tarka szőnyeg, a gyönyörű, a ragyogó, félbe maradt reménytelenül, tehetetlenül, - mint a gyermek oly kíváncsian és oly dacosan kérdezte: mi van hát ott, a tehetetlenségen és a reménytelenségen túl? folytatódnak-e ott az élet megszakadt álmai, tovább szövődik-e ott a költők színes szőnyege? S egész élete nem egyéb mint ennek a kérdésnek feszegetése. Egész költészetének ez a tartalma s minden műve szimbólumos megjelenítése ennek a gondolatmenetének. Nem puszta kíváncsiság vitte a metafizika nagy problémái felé, hanem az életharmóniára vágyódása. Fáradtnak, szomorúnak, reménytelennek jött a világra. A megfogható jelenségek e világában ő mindenkivel és az élet minden körülményével szemben vesztes fél volt. Úgy érezte, lehetetlen, hogy ezen a furcsa, rikító, szabálytalan világon túl, ne volna valahol egy nemesebb, derengőbb fényű, halkabb világ, amelynek minden fordulásán, minden alakulásán megismerszik a szabályozó ész akarata; amelyen az események egymásutánja nem önkényes, hanem törvényeiben mint passzív érzelem, mint vágyódás, mint álmodás jelentkezik metafizikai természete. Történeteiben mint akarat: megkísérli bennük álmai világának megszerkesztését.