Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: BIRÓ LAJOS: FÉRFIAK
A Holnap új kötetében foglalt versek elolvasása után elsősorban egy általános impresszióról akarok számot adni. Túlontúl sok ebben a kötetben az olyan vers, amit irodalmi nippnek neveznék. Kedves, nem nagy értékű dolgok, egy-egy pointe-re, egy-egy hasonlatra épített költemények, egy-egy ötlet, egy-egy artisztikus téma megírásai, melyeknek a lírához nem sok közük van s melyek mögött nem igen látom a költőt. Ez az impresszióm azért kívánkozik mindjárt a mondanivalóim elejére, mert úgy gondolom, jó mértéke a Holnap egyik-másik költőjének. Vannak köztük néhányan, akik alig szolgáltatnak egyebet effajta csecsebecsénél, vagy legalább is legsikerültebb dolgaik ebbe a genre-be tartoznak s verseiknek egyéni ízt mindössze az ad, hogy melyik minő mesterségbeli fogással alakítja a maga témácskáját. Másik impresszióm egy jóleső szenzáció. Ezt a szenzációt Balázs Béla versei okozták, melyekkel egyszeriben meghódított ez a mély és finom poéta.
Ady Endre és Babits Mihály ciklusa mindkettőjüket ugyanannak az erős és elsőrangú poétának mutatja, aminőnek régebbi dolgaikból ismertük őket. Ady "Hágár oltára" megrendítő lírájú férfi-vers: "Szeretek én mindenkit, ki asszony: igaz, bús férfi vagyok"... Az első strófa áldozati képe: "Gyermekded kost, fehér gerléket, első-fű-bárányt, vért és velőt áldoztam..." pogány pompájú s gyönyörűek azok a sorok, melyekben párisi emlékéről beszél, mikor ezerszer elnézte a kicsi, bérmáló szüzeket, akik hosszú ruhában, fehéren, maflán mentek, mint a betegek... kútfői a Jövőnek. A "Két szent vitorlás" komor egyszerűséggel tükröztet egy tört s szent és keserű vággyal továbbvergődő lelket: "Törött hajókkal is csak bátran, bal éjszakákban..." "Catullus költő halálá"-t meg A szivárvány halálát teljes szövegükkel idéznem kellene, Ady legjobb dolgai közül valók: friss fordulataik, helyükön álló színes jelzőik s mély szomorúságuk miatt. Babits bámulatos détail-látását, groteszk és mégis nemes hasonlatait, nagy formaügyességét legtöbb verséből látjuk, akár az udvar "naptól aszúlt" bokrát írja le, mely "földnek ejti fáradt levelét," akár a Wolfram madonnájáról mondja: "Tekintetének gyenge gyémántkarca üveglelkemet csengve metszi át; komoly nyakától halkan lefelé dől lankára lágyan omlékony vonal..." Adynak is, Babitsnak is vannak itt versei, melyek új tulajdonságát mutatják poézisüknek: az Ady szocialista-ízű verseit gondolom s Babitsnak azokat a dolgait, melyek rácáfolnak kritikusaira, kik nem akarják őt lírikusnak tudni. Adynak "Küldöm a frigyládát" c. versében azt becsülöm nagyra, hogy nem száraz program-poézist nyújt, hanem egy sokat szenvedett embernek mély ellágyulását, aki testvérül akar állni a helóta néphez: "Tagadjatok meg, mégis-mégis én a tietek vagyok..." Nem nagyképűen komoly elveket érzek itt ki, hanem elérzékenyítő megindulást, mely talán csak pillanatig tartó, de mélyen lírai. Babits Mihály sok dolgából pedig egy furcsa, szomorkodó ember néz reám, aki mélyen megdöbben arra gondolatra, hogy a nagy, zajos bérház mellett sötéten, szennyesen, szem nem látva árváskodik a szűk világitó-udvar s akinek az a búfeledtető Léte, ha régi, lomha, déli napos fürdőzésekre gondol s maga elé idéz minden kis détail-t, melyek oly művészivé tudnak formálódni az ő furcsa látású, intelligens agyvelejében. Látja a kényes úrleányt és az álmos léptű bonnet lanyha lánykacsóikkal, melyek egy finom teniszverőt is lusták nyugton tartani s látja a csenevész parkban az ormótlan, csupasz talpak s könnyű kis cipők nyomát.
Balázs Bélának mindjárt első verse megállít. Nagy, szent őstengernek látja az asszony asszonyiságát, mely világot, életet ringat titokzatosan s meg se csobban "ha fejem lehajtom rövid életű férfi én a parton és belészórom véres kincsemet." Nála az érzéseket szomorú, problémákkal nehezülő gondolatok kísérik és vonják alá magukkal nagy mélységekbe. Túl sokat nézett a távolba, várva egy nőt s most, bár karjai közt tartja, érzi, tudja, hogy nincs hozzá közelebb. Ölelt, mert fázott s jaj, a köd multán majd meg kell fizetni az első napsugárnak. Ritka példája a filozofáló lírikusnak, akinek a filozófia nem elunalmasítja, nem bántóan okos és logikus szerkezetűvé teszi a verseit, hanem súlyosabb bánatúvá, mélyebb sejtésűvé nemesíti őket.
Régtől szeretett, kedvenc költöm Juhász Gyula. Nemrégiben megjelent kötetének sok-sok versét szívesen olvasom újra meg újra szelíd és tiszta lírát áhítozó hangulatok idején, csendes és fáradt délutánokon. Ez a ciklusa, mely most a Holnap új kötetében megjelent, nem férkőzhetett ilyen közel hozzám. Sok ezek közt a pointees és a téma-megverselő költemény. Készséggel elismerem, hogy ebben a nemben ezek is kiváló dolgok s ezekben is látom Juhászt, aki oly szépen írta volt magáról: "Enyém egy szó, színes parázs... de nem enyémek a lángolások." "Noa Noe" c. versében pompásan izzanak ezek a Juhász-féle szóparazsak s finom artisztikumú és ízléses csiszolású sorokat nagy számmal találok minden darabjában. De a líra, a Juhász mély rezignációjú, finom lírája kevés versben szólal meg. Ezt azonban csak a helytelen összeválogatásnak tulajdoníthatom, mert így is akadt vers, mely Juhászt régi ereje teljében mutatja: a sötét borongású "Májá"-ra s a csendes tanyák közé áhítozó fáradtság szép versére, a "Napos tájak"-ra gondolok. Dutkáról, Emődről és Miklós Jutkáról kell még szólnom. Nem tehetek róla, úgy érzem, nem igen különböztethetők meg egymástól oly ismertető jegyek említésével, melyek a valóban kifejlődött lírikust jellemzik. Róluk állapítható meg elsősorban, hogy kigondolt témák meg írói.
Dutka "pasztell"-jei közt (Kollányi próbálta a "pasztell" szóval jellemezni Dutka dolgait) kedves és megkapó strófákra akadunk. Például a "Hullei partokon"-nak utolsó versszaka a Haraldról dúdoló asszonnyal. De finom és kellemetlen pointe-ek közt nem igen válogat. Amilyen mély és artisztikus a "Krisztus álmá-"ban a kereszt alakú árnyat vető ablakfa poientje, oly unalmas egy másik versében a föld fehér lovon közeledő vörös táltosa. Nyelve is, lírája is hol banalitásokat, hol valódi értékeket ad. Becsülöm a "Hajók ha találkoznak" színes sorait, de kellemetlenül érint a "Föld" bő szóhalmozása: "Várja a város, a gyár, az erőt, a kenyeret, az új vért, a tüzet, a lángot." Erősen lírai a "Kripta" setét víziója, de bánt a Reviczky-ízű "Hamu" kopott lírája. Dutka az értékes, de amellett fölényes hanyagságú lírikus impresszióját kelti bennem.
Emőd Tamás bizonytalanul keresgeti a neki való "írásirányt." Hol magyaros témát versel meg, hol a "Hotel de Dieu"-ről ír fantasztikus versezetet, hol a kokott-romantikával kacérkodik s közben egészen elejti a lírát, mely a Holnapban közzétett verseiben egyénietlen. Pedig nyelve készségét s téma-megverseléseinek sok sikerült részletét látva, nagyon szeretnők, ha mihamarébb túlesnék a fiatalos sokfelé kapkodáson s értékes lírával gyönyörködtetne.
Miklós Jutka egyénisége egészen elvész genialiskodásában. Csinált fantasztikuma kellemetlen. "Álomlátások éjén" a címe egyik versének. A sátán, ismert viseletében s millieujével megjelenik nála egy éjjel s most pontosan kigondolt leírása következik annak, mit tesz ilyenkor a sátán az ujjával, öklével, pókláb, denevér-szárny, tűzvessző stb. segítségével, míg a hosszú versben végre a sátán leleményessége is ellankad s nem tud egyebet, mint a szegény megkínzottnak "bokáit rándítani, ficamítani." Vagy: a költőnő pontos portréját írja le nekünk, külön a testi, külön a lelki portréját s kijelenti, hogy ez a két kép az ágya felett függ s "tág, bámuló szemekkel" merednek egymásra ők hárman, t.i. a két kép, meg a költőnő. Pedig vannak finom dolgai is. A "Küldenek a ciprusok" tiszta egyszerűségű és szép zenéjű vers A "Halkan" írónőjétől pedig bízvást remélhetünk nemes és művészi lírát, egyelőre még sok a darabos szó és még több a dagályos fantasztikum.
A kötet elé Kollányi Boldizsár irt bevezetőt. Tanulmánya első részében a Holnap célját és jelentőségét fejtegeti sok furcsa és nagy kijelentés közrebocsátásával. A Holnap több tagját nagyon szeretem, de a Holnap mint társaság talán mégse olyan fontos és nagy dolog. Akik közülük erősek, azokat más úton is észrevették és méltányolták volna s az új magyar irodalmi nekilendülés talán ilyen társaság nélkül is elképzelhető. A bevezető másik fele hosszú és tudós-ízű fejtegetéseket tartalmaz s különösen egy új, fejlődő műfajt akar konstatálni, melyben az "én" és "Ő"-féle viszony mellett, sőt felett szociális közösségek lírája nyilvánul. Az új műfaj érdekesnek látszik, de példát (talán Ady egy-két dolgát kivéve) nem adott rá a kötet. Vagy talán a Dutka "Föld"-je ilyen volna? Akkor, úgy hiszem, nem nagy vívmánya lesz a lírának az az új műfaj.