Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: BIRÓ LAJOS: FÉRFIAK

LENGYEL MENYHÉRT: A SZOMORUSÁG TARLÓJÁN

Méltánytalan s igaztalan dolognak tartom a dühös s gúnyos kitöréseket, melyekkel a tehetségtelen költőket illetik. Hogy nem tudnak jó verseket írni? - tehetnek ők erről? Hogy akkor meg miért írnak egyáltalán s miért adnak ki könyveket? - mindenesetre azért, mert muszáj nekik ezt cselekedniük, belső ösztön - igen belső ösztön hajtja őket erre, olyanfajta, mint a heréltekben lappangó nemi ösztön, amely a teremtés minden kilátástalansága dacára is nyugtalanítóan jelentkezik.

Tragikus emberek. Sokat ismerek közülük, - a vidék különösen bőven termi az effajta konok költőket. Egynek az alakja most hirtelen tisztán áll előttem, számfejtő volt valami állami hivatalban s a számok e józan s logikus emberét annyira megzavarta a költészet jelzett ösztöne, hogy két-három évenként szükségét érezte annak, hogy a helyi lapokban közölt verseit, ódáit s alkalmi dalait barátai unszolására vaskos kötetekben adja ki. Minek szépítsük a dolgot, a könyvek nem kellettek, a főispán, talán az alispán is vett egy példányt és még ezenkívül úgy 5-6 könyvet ha el lehetett adni, a többi a költő nyakán maradt, aki csekély fizetéséből kínosan fizette a részleteket a nyomdásznak, később egyre újabb kötetek megjelentetésének érezvén szükségét, váltóadósságokat vállalt, egyre búsabban fejtette a számokat, míg végre a költészet végképp tönkre tette.

Szent emberek. Senkinek a világon a költészet nem jelent annyit, mint nekik. Ez náluk igazán eszményi érzés, igazán a dalaik által élnek s az egész ügyet oly magasztos, oly szent s szép dolgoknak tartják s annyira érzik a megtiszteltetést, hogy a társaságban lehetnek, melynek a többek közt Arany János, Byron s Göthe a tagjai, hogy ez a felmagasztosulás egyenesen megható. S ha szerény családi körben téli estéken pipára gyújtanak s kézirataikat olvasgatják, vagy bizonyos mélabús, de tagadhatatlanul költői borongással keresik rímeiket, melyek csak az ő füleiknek csengenek olyan tisztán össze, sírni lehet rajtuk, olyan meghatóak. Szent és tiszta emberek. De tehetségtelenek. Főképpen tehetségtelenek, egészen reménytelenül s minden kétséget kizárólag azok. Ha ítéletünk nem csal, Vértessy Gyula, ki most "A szomorúság tarlóján" címmel egy vaskos kötet verset adott ki, szintén a költői nemzedék e tiszteletreméltó gárdájának egyik szerény katonája. Könyvére tehát csupán irodalomtörténeti szempontból lehet megjegyzésünk: - érdekes, hogy erre a költői táborra is, - mely pedig a legkonzervatívabb, mennyire hatott az új költészet. Magukról írnak. "Turáni vagyok" mondja költőnk némi büszkeséggel. Vagy ilyeneket jelent ki: "Hogy is ne menne az tönkre, - s hogyne lenne álmok rabja, - kinek lengyel volt az őse s magyar volt az édesanyja." Vagy, "A szív beszél" című ciklusból:

Az én verseim nem kerülnek
Iskola könyvekbe soha
Mivelhogy nem valók oda.

Tanító bácsi nem tanitja
Nem elemezi a gyerek
Tankönyv poéta nem leszek.

Az irodalomtörténetbe
A nevem tudom, nem kerül
A hirnév messze elkerül.

De talán elég lesz. nem a könyvet akartuk kritizálni, csak a könyv ötletéből a költők e tiszteletreméltó fajtáját védelmünkbe venni s rámutatni a végzetes hatásra, melyet a tehetséges költők gyakorolnak rájuk.