Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám · / · FIGYELŐ
Rögtön a Miénk kidobatása után megnyitotta tavaszi-nyári kiállítását a Nemzeti Szalon. Nagyon becsületes, tisztességes kiállítás, a képek jól vannak rámázva és akasztva és némi jóindulattal sikerültnek lehetetne mondani az egészet. Ez a jóindulat persze, hogy hiányzik belőlünk. Minél jobban megközelíti a nívó a jó középszerűséget, annál fájdalmasabb a gyönyörűen hangos, merész, becses és a nem kevésbé viharosan sikertelen kísérletek hiánya. Mindené, ami elmerülésnek, kétségnek, küzdelemnek, forrongásnak az eredménye. Az egész Miénk távolléte.
Szerencsére ez a kiállítás nem olyan veszedelmesen sikerült próbája a tisztes szürkeségnek. Közepes, az igaz. Álmosító, az való. Viszont való, hogy a szokványos magyar festőművészekből ennél különb kollekciót lehetne összegyűjteni. Ami nem jelenti azt, hogy ne tűnne fel csaknem minden teremben egy-egy, az átlagon erősen felül emelkedő, megállító kép. Mert kitessékelhettek egy művészi testületet, kedvüket szeghették egyeseknek, embereknek, nem tudtak azonban - becsületükre legyen mondva nem is nagyon akartak - gátat emelni eszmék, tanulságok, lelki közösségek ellen. A földszinten ott van ugyan a jó öreg Madarász bácsi, negyvennyolcból itt maradt furcsa Petőfije, de ki haragudnék ilyen apró szeszélyért, mikor egy emelettel feljebb kibékíti - például - Góth Móricz. Még látszanak rajta idegen hatások, emlékek, de öt falról is együvé kívánkoznak már a képei. Igen finom ködökön átszűrt színek, csendes, nyugalmas órák hangulatai. A Breton halászbárkák ezüstös változatai épp oly elegánsak, mint amilyen friss, színes összehangolt a Brüggei kanális. A tipikus impresszionistáknál nyugalmasabb, beszédesebb, részletezőbb Góth, de nem téved apróságok útvesztőjébe, egységes minden képe. Talentumos ember és nem is szertelen, noha tud. Igaz, a szertelenség olyan hiba, mely nélkül gyönyörűen megvan, melyet azonban nyugodtan elbír a valódi tehetség. Góth Móricnál nem érezni a hiányát. Hanem hogy az egész tárlat csaknem egészen ment tőle, abban van valami nyomasztó, valami leverő. Hát még, ahol jelentkezik, ahol megvan, mint mű-szertelenség, mint derék nyárspolgárok két ballábas kiruccanása. Ilyen komikus bakugrás néhány gyönyörű példája után hogyne volna kedves a némiképp lányos, de egészen jogos merészség Somló Lili képein. Az Erika című arckép a teljesebb, nagyszabású és belső értékével is közel jár a monumentalitáshoz. Úgynevezett beszédes arckép, az elkoptatott szó jó értelmében. Teljes közvetlenséggel tekint le róla egy bájos leány-gyerek, éppen a határán a gyerekségnek. A formák már csupa ígéret, a tekintetben öntudat. Ezt a kifejező, kész arcot néhány vonal és nagyon kevés szín jelzi. Az egész alaknak főerőssége a forma, a kontúr, a sziluett, amellyel összehasonlítva kissé nyugtalan a szín, legalább az egésznek a nagyobb szabású felé való törekvéséhez képest. Somló Lili másik arcképén viszont a sárga szín kellemes nagy foltja keretezi kitűnően a karakterisztikus arcot. Két-három jó képért már meg lehet bocsátani egy rakás vászonnak. Pedig még néhány akad. Boemm Ritka Virágos udvara például. úgy emlékezünk, régebbi, már ismert műve, de érdemes újra megnézni, olyan érdekes és olyan érdemes hitvallás a színek mindenhatóságáról. - Kádár Bélának van egy finom pasztellje, Kató Kálmán pedig apró, friss képeket hozott. Magyar-Mannheimer Gusztáv téli képe finom, könnyű, igazi színekkel, ami megbecsülni való, annyi festék-raktár között. Katona Nándor kimaradt ugyan a katalógusból, de csupa-finomság párás képeivel nem fog kimaradni senki szeretetéből. Van néhány pompás Mednyánszky, élükön a Tél cíművel. Nagyon érdekes egyszerű merész hátterével Sas-Brunner kifejező, eleven önarcképe. Tibor Ernő nagy piaci képével mutatkozik be. Mintha mérsékelte volna temperamentumát és nagyon nemes ez a mérséklet, tudás látszik belőle, az eszközök ismerete és alóla kibuggyan a színek dús hullámzása. Stróbl Zsófiáról, Telkessy Valérról, Keményfi Jenőről kell még szólni. Azután a szászokról, Wellmann Róbertról, Coulin Artúrról. Oly imponálóan sokat tudnak és oly kétségbeejtő pontossággal adják elő, hány szál haj van egy négyszög-centiméternyi fejterületen. Érdemes megnézni, hogy e sivár tökéletesség ellenére is Coulin bizonyos mértékig tud melegíteni, tud mondani valamit. Csaknem annyit, mint egy nagyon jó ízlésű fotográfus.
A földszinten van egy szerény grafikus-kollekció. Jórészt Garay Ákos rajzai, amihez hozzá kell tenni, hogy a szerénység csak a résztvevők számára vonatkozik. Garaynak a szerénykedésre semmi oka. Szinte stílust teremtett magának, minden esetre híveket, akik lelkesednek érte. Egészen érthetően. Az ő magyarsága nem hamisított. Szeretettel teljes mély megfigyelésen alapul. Nem a vitézkötést és a dohányzacskót lesi el, hanem a magyar paraszt megfontolt, lassú mozdulatai, hogy ne mondjuk, az esze járása ismerkedik velünk az ő típusain keresztül. Vidám és gyönyörködtető valamennyi rajza, rajta a rajzszerűség, a másolásba nem veszés erénye, az a finom és alig észrevehető stilizálás, torzítás, mely első pillanatra útbaigazít bennünket, céljai felől. Zavarossá csak akkor válik, mikor komponál, részletez, képet fest. Jó szemre és biztos kézre vallanak Major Henrik rajzai. Ezenfelül - alig valami, holott kevés ennyi, még egy grafikus szobának is. Rézkarc, fametszet, litográfia teljesen hiányzik.
A kétszázötven kép nyugalmasan és kellemesen van elrendezve. A zsűri elég szigorú, de nyilvánvalóan nem gyilkos. Semmi, ami a Műcsarnok tárlatai alá helyezné az egészet. Valamint semmi, ami megkülönböztetné. Jó, hát nem fióktárlat, nem másodtárlat. De hol a só, az íz, hol az egyéni szín? És ha minden erő megfeszítése után az egész eredmény ennyi polgári józanság, minek volt akkor megszabadulni a mámoros, rakoncátlan, hangos szavú, de oly kitűnő torkú ifjúságtól?