Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám
A tekenő már ott volt a dagasztószéken, előkészítve minden, a "pár" föláztatva, liszt megszitálva, még a vájást is kiveregette már simára az öregasszony, amibe az élesztős vizet beleönti, mikor baj esett. A kutya a lába előtt fetrengett, belebotlott s a forró víz ráloccsant a jobb keze szárára.
- Iszkite! - rikácsolta az asszony s olyat rúgott a kutyában, éppen hasas volt a nyavalyás, hogy az vonítva-szűkölve rohant ki a nyitott ajtón.
- Hogy az én istenem döglessze meg!
- Mi a! - szólt az ablakból Lizi, a nagylány, aki stikkelt.
- Egye meg a fene valahon egy dög van, - morogta dühösen az asszony s letette a cserépfazekat, aztán vászonkötényével felitatta a vizet a karjáról.
- Mi a? - nézett oda Lizi.
- Mi... Hozd csak azt az olajos üveget! Na!
A lány felugrott, a tékához szaladt s kivette az üveget. Az anyja olyan félve tartogatta a keze szárát, mint egy beteg csecsemőt, úgy emelgette, legyezte, fuvogatta.
- Önts rá. Ne annyit. Még egy cseppet.
Elkenegette az olajat, közben sziszegett és morgott.
- Van nekem. Elég van nekem. Kijutott. Annyi nincsen senkinek. Szakadhatok én százfele. Az én bajomnak nincs határa. Most mán dagaszthatok. Olyan mint a láng.
Várt. A lány sápadtan nézett rá, azután a tekenőre s elfordult.
Az anyja összekapta a szemét és fölcsattant.
- Micsoda! Még azt se mondod, hogy majd bedagasztod! Mi?! Nem akarsz... Tán ott marad a liszt, meg a tekenő, meg a kovász, meg minden, míg meggyógyulok. Majd kölcsön keresgélünk kenyeret. Adjanak egy kicsit. Csak addig, míg az a vén bolond asszony meggyógyul! A cseléd! A puccos kisasszony cselédje.
Lizi össze-össze rázkódott. Az üveget csöndesen a szekrényhez vitte s betette a helyére.
- Na hál istennek, csakhogy bejött az apádnak a kívánsága. Ó a vén szamár. Kisasszonyt nevelt a nyakamra. A hat lyányommal nem volt fele bajom, mint evvel az eggyel. Mind férjhez adtam idejébe, csak ezt nem Ezt? Jövőre húsz esztendős a lelkem, még senki se jön utána. Minek is jönne. Úrnak paraszt, parasztnak frájla. Bánom én? Maradj itt az apádnak. A csak gyönyörködik benned. A híres Margitai!... Nagyra van vele. Hogy ő az utolsó a Margitaiakbul. Hiszen itt marad a legkedvesebb lyánya magnak, ez majd fenntartja a nevét. Fenn bizony, száz esztendeig, mert nem nyüvi el magát a munkával.
Lizi megreszketett, el-el sápadt, végre, hogy ne hallja tovább a beszédet, megszólalt.
- Ugyan édesanyám, bedagasztok én.
Az öregasszony elhallgatott. Leült egy kis zsámolyszékre s fájós sovány karját odafektette a térdére. Kiszikkadt, de szívós teste, amelyet teljesen elformátlanított s elszívott a sok gyerek, zörgő csontokkal esett össze. A nehéz parasztmunkát sose bírta életében. Volt benne valami nem parasztos, olyan volt, mint valami mesterasszony. Evvel a különös ízzel kapta meg valamikor az urát, aki a régi nemes úri családnak teljesen elparasztult ivadékai közt sok vágyával és érzésével visszaütött az ősökre.
Jól sejtette meg az öreg Margitai, hogy a legkisebb lánya az ő igazi vére. Nemcsak az övé, de még az anyjáé is. A többi lyányuk az apa erős, durva nagy testét s az anyjuk önző, nyers indulatú lelkét örökölték. Lizinél fordítva volt; vékony, gyönge, munkára nem való testében az apja különös lelke borzongott. Nagyralátó volt és egyszerű, álmodozó és józan értelmű. Ködös, elérhetetlen vágyak opálos láthatára felé bámult s beérte azzal ami a kezeügyébe került. Csak csökevényesen volt meg benne az úri gőg, nagyravágyás, undor; a cselekedetei kezdetleges, igénytelen, egyszerű lélekre vallottak. Hallomásból, a tanító kisasszonytól kapott újságok és könyvek híreiből tudott valamit arról, hogy a feje fölött ismeretlen világok vannak, amelyekről ő nagyon kicsit tud, ám az apja zagyva, de igaz beszéde szerint neki is joga volna odajutni.
Tehetetlen volt, erélytelen, lágy, mint az apja. Sőt benne még a beszédre sem volt készség. Egész élete meghallgatással, elhallgatással, megérzéssel s összehúzódással folyt el. Gyáva volt és hamarabb behúzta lelkecskéjének vékony tapintókarjait, mint a csiga. Még váratlan fűszálnak sem kellett beleütődnie, csak a szél rohanjon rá, odavolt minden kísérletező bátorsága.
Nem volt szép lány, de nem is rút. Vonásai lágyak, bőre puha, mozdulatai tétovázók. Gyerekkorában mindig a kuckóban ült s az iskola sarkából, az udvar szögletéből nézte a többi frissek, erősek, cselekvők cikázását. Ha valaki kézen fogta, vagy rákiáltott, hogy álljon be a sorba, sohasem mert volna ellenszegülni, örült is ha vitték. De a mulatság nála mindig rossz végű volt. Elesett, kikapott, sírva fakadt. Apró lánykák megijesztgették s neki még a sírása is olyan gyönge volt, befelé folytak a könnyei, nem vigasztalással, hanem ráripakodással fojtották el a forrását.
Az apja jól látta ezt, magára ismert a gyerekében s érezte, hogy még sokkal gyöngédebb őnála, hiszen lány. Ezért kímélte mindentől, úgyis az utolsó, a "kaparó, a vakarcs." Így lett lassanként Liziből kisasszony. A kisasszonysága abból állott, hogy nem járt a mezőre, nem végzett nehéz dolgot, íme, még a dagasztást is az anyja vállalta magára maig; nem járt emberek közé, otthon ült, meg a templomba ment, ahol olyan buzgón tudott imádkozni az idegen illatú félhomályban, mint senki a faluban.
Az öregasszony leoldotta a vászonkötőt maga elől s odavetette egy székre.
- Nesze.
Lizi fölvette, maga elé terítette s hirtelen elsápadt. Nem merte körülkötni a derekán.
- Most észreveszi. Rögtön meglátja, - gondolta magában.
Csaknem elszédült. A keze gépiesen végezte el, amit kellett. Hátul bokorra kötötte a kötény madzagát, aztán lesimította elől. Háttal volt az anyjának s a tenyér mozdulata ijedve jelentette neki az áruló, félelmes domborulatot.
Kétségbeesve állott a teknőhöz. Zavarában azt sem tudta, mihez kezdjen.
- Tán megmosnád a kezed, vagy mi!? - szólt rá az anyja.
Lizi a kikészített vizes tálhoz sietett s jól megmosta kezét, karját. Ingvállban volt.
Az anyját mulattatta a dolog, mit csinál mot a lánya s mivel a fájása is csillapodott, még tréfálni is jött kedve.
- Mint az egyszeri lány: "Bedagasztok én néném asszony, úgyis lakodalomba készülök, legalább tiszta lesz a kezem."
Nevetett hozzá.
- "Legalább tiszta lesz a kezem,"- nagyot sóhajtott. - Hajaj... Ott a kovász a csuporba a blóderen.
Lizi elővette a csuprot, egy ujjával elkevergette, szétmorzsolta. A munka tevékenysége lassan megkapta és sürögni-forogni kezdett, nem is volt szükség az anyja örökös utasítgatására, de a vén asszony egy percig sem tudott hallgatni, mindig beszélt, mindent mondott mit, hogy tegyen, Lizit már a kétség környékezte az idegességtől. Végre be volt keverve a kovász rendesen, ügyesen, Lizi meghintette a tetejét egy marok liszttel, keresztet vetett rá, fölibe keresztbe tette a kavarófát, meg a másikat s ráakarta teríteni az abroszt.
Ebben a pillanatban kitört az a rossz érzés, amely már régóta kavargott benne, szédülés meg hányinger vett erőt rajta, megtántorodott s halálsápadtan lépett hátra. Az anyja hozzáugrott, leültette az ágy mellett álló székre s várta mi lesz.
Nem volt semmi komoly baj, csak az ereje hagyta el. Úgy ült ott a széken, a vastagszövésű fehér köténnyel, dagadó mellére lehanyatló fejjel, lecsüggesztett karokkal, lüktető erekkel a nyakán, hátrakötött asszonyos konttyal, igazán úgy ült ott, mint egy fiatal asszony.
Az anyja meglepetve, kíváncsian, aztán, ahogy asszony szeme kinyílt, meghökkenve, elrémülve nézett rá.
- Te lyány!... Mi van veled te!... Hallod! - és megrázta a vállát.
Lizi fölrezzent. Észrevette magát, egyenesre ült és úgy tett, mintha semmi különös baja sem volna. De többet nem csalta meg asszonytársa szemét, amit eddig is csak az anyai gyanútlanság kötött be.
- Hallod! - kiáltott rá és suttogva folytatta az anya a kíméletlen, de ijedt vallatást. - Na. Mi az! Az istenért! Ne ölj meg!
A lánya rábámult, mintha ő is ebben a percben értette vón meg, most fogta volna fel az egész eset fontosságát. Reszketett.
Soká néztek egymásra.
- No még csak e vót hátra, - szólt az anya s odament a tekenőhöz, hogy betakarja.
Mikor rendben volt vele, keresztet vetett rá s azután a lánya felé pillantva, magára.
- Szűz Máriám, itt megvan a hiba.
Lizi csak bámult maga elé, mint a hal. Az arcán néha rángás futott át, de érezte, hogy nem tudna sírni; tompa zsibbadtságba süppedt, nem is gondolkozott többé.
- Ki vót? - kérdezte az anya. Lizi rá sem nézett, nem is hallotta a szót. - Hallod? Ki vót az a bitang?
Lizi fellélegzett. Megértette.
- Kis Feri, - szólott szinte hangtalanul. Inkább csak a szája mozgott.
- Há. Na! A szomszéd fia! A legelső legény, aki megszorította a kertben! - tört ki az asszonyból az utálatos paraszt durvaság, mint a fölfakadt fekélyből a genny. S aztán csak úgy ömlött utána a többi. - A kisasszony! A céda kisasszony. A finom. A kényes. Te cudar. Ezért kímélgettük, ezért nyűttem el magamat. Eggyel sem volt baj, csak a drágalátóssal. Te, te. Ha az apád megtudja, kitapossa a beled. Phi!
Feléje köpött. A lány reszketett és halottá lett a színe.
- Na! Tessék. A Margitai vér! A híres vér! Óh hogy tekerjem ki a nyakad! Ilyet szültem, neveltem. Te!... Legalább valaki lett vóna. De egy senki, semmi. Olyan vóna, aki elvehetne. De egy koldus, kasza-kapa kerülő, csámpás, béresnek is rossz. A finom gusztus!... Mindjárt kivájom a szemed te. Ha már ezt akartad, nem tudtál jobbat választani? Süllyedj el a csúfságodtul... De még azt se tudja! Nem, azt nem bírná, hogy elcsavarja a fejét valakinek! Ha eszed vóna te, akkor most olyannak a nevét mondtad vóna, akiből kinéznénk valamit. Apád fejszével menne rá és elvétetne vele. Lenne belőled valami, mert hisz sose mégy férjhez! Itt az egy jó módja, más mán úgy se maradt, ezt is elszalasztja, elrontja. Ó te, te!... Csak mán legalább olyan vón', hogy szemrevaló, mutatós. Azt mondhatná az ember: elcsavarta a fejét. Jó van, megesett mással is. A finom kisasszonynak elvette az eszét a sok könyv, hát valami híres legény, így, meg úgy... De ez a görhes, ez a lőcslábú, ez a hebegő, ez a gyatraszent! Juj hogy kiásom a lelked is; mit kellett megérnem.
Lizi a beszéd alatt végig-végig reszketett s néha úgy érezte magát, mintha az anyja moslékot öntene le a torkára. Lázas, káprázó szemekkel bámult föl, mintha itt volna a végítélet órája. Csak érezte a rettenetes ostorcsapásokat, de egy mozdulattal se bírt a maga védelmére kelni.
- Eridj a szemem elől, eridj az apád orcája elől, mert megöldös. Óh, óh, hogy kell nekem még ezt is eltapasztalni. Mit csinálok én avval a vén bolond emberrel, hogy fogom mán le annak a kezét. Mer amilyen hirtelen kezű... Milyen nagyra vót a lyányával, a legkisebb lyányával. Hányszor mondta: ez az igazi Margitai, a nemes Margitay. Szépen kisült!... Mit csinált apád te mikor a Kis Rozi úgy lett, megesküdött a szűzmáriára, hogy ha egy az ő lánya közül úgy lesz, megöli. Akkor a Mari vót, meg a Juli ebbe a sorba. De nem is tette vón egy se. De eszük is vót, mint nekem... Most oszt itt a legkisebb, a drágaság. Tessék.
Az öregasszony is leült és maga elé bámult. Sírt.
Végre felugrott.
- Vedd fel a kendődet. Gyere.
Lizi tétovázva nézett szét.
- Nem hallod! Vedd a nagykendőt. Hűvös van odakinn, aztán gyere. Van olyan hűvös, hogy a nagykendőt fellehessen venni. Menjünk át Marihoz, míg apád hazajönne. Ott majd megbeszéljük mitévők legyünk. Én majd tele mizserálom a fülit, hogy ne legyen olyan hirtelen mérgű, ha meglát. Siess.
Lizi támolyogva felállott, reszketett attól, amit a nénjénél fog hallani, azoktól a szemrehányásoktól és vigasztalásoktól, a lenézéstől, a mentéstől, a bántástól. De egyetlen szó, egy mozdulat nem kelt föl benne a maga javára.
Mintha lázálmot látna úgy ködlött szeme előtt a ház, az udvar, az utca, a nénje bámuló arca s a nagyvirágos, csipkés ágyterítő, amelyet olyan merően bámult, míg mellette ott suttogtak, lélekgyötrő szókat váltogattak az anyja meg a nénje.
Úgy határozták, hogy valami ürügyön ott marad a nénjénél. Mikor az anya hazament, már otthon volt az ura, a vén Margitai.
- Te hol jársz? - kérdezte az ember.
- Mari üzent, dolga van, Lizi is ott maradt. Segít neki, - hadarta az asszony idegesen.
Az öreg ember észrevett valamit. Hallgatott, csak várta mi lesz. Végre megszólalt.
- Mi történt. Mit takargatsz előlem.
- Én? Semmit.
- No csak ki vele.
- Ugyan mivel? Semmi... Megmondanám ha vóna. Nem megmondtam mindig? Sose tagadnám én le semmit. Az igaz nem is vót eddig mit. Az én fajtámnak nincs mit titkolni valója...
- Hát melyik fajtának van?
Az öregasszony hallgatott. A szeme égett, vöröslött. Felgyűlt benne az epe s most alig állotta, hogy keserveseket ne mondjon az urának. A vén ember sok sanyarú percet szerzett már neki. Valaha nagy szoknyakergető volt s az asszony egy időben tudta, hogy az ura minden asszonynak sorra csipkedi az arcát. Ha olyan asszony volna, örök pokol lehetett vón a háza. De ő behunyta a szemét, se látott, se hallott, csak élt, gyűjtött, takarított, harcolt a sok gyerekkel és átkozta miattuk az urát, hogy annyian vannak.
Az öreg megismételte a szót.
- Mi bajod neked? Miféle fajtával van bajod?
- Mifélével!.... Vót nekem bajom mással? A Margitaival. A híressel.
- Má megbolondult. Rájött egyszer az óra, - legyintett mérgesen a férfi. A zsíros nehéz kalapot, amely már megveresedett az időtől, odavágta az asztalra s türelmetlenül vakarta meg sűrű szennyes ősz haját. Kissé görbedt volt már a tartása, de a mozgásában valami dacos erélyesség volt még ma is. Csak olyan külsőség volt ez, mert valójában nagyon puha és határozatlan volt ő, de a felesége pörlését nem tudta tűrni, attól mindjárt a guta kerülgette.
- Meg is én, meg is bolondulhatnék én, - csatorászott az asszony, - vót elég módom benne, világéletemben. Ha még az én eszem se hibbant meg, az valami.
Az ember egyet nyelt, aztán előkereste a dohányvágó deszkát, leült vele a kemence tövéhez s a kis zsámolyra guggon ülve, elkezdte egy kasza darabból csinált, de már nagyon görbére fent élű dohányvágó késsel felaprítani a tekercs dohányt. A felesége jött-ment és beszélt. Így marad az ember csöndes vénségére. Míg otthon vannak a gyerekek, majd felfordítják a házat, egy percnyi nyugodalom nincs miattuk, ha meg megnőnek és elpusztulnak ki erre, ki arra, még rosszabb. A nagy unalmas csöndben folytatja a két szüle a hosszú harcot tovább. Ha már egy napig nincs valami, amin pöröljenek, olyan, mintha már élet se volna az életük. Csak az hallgat, az van békében, akinek senkije, semmije, köze sincs a világhoz. A csönd a halál.
- Ugyan mi volt az a te sok bajod. Szeretném tudni. Ha mán én mondanám.
- Kend?... - fakadt ki keserűen az asszony, - kend nem tudja mi a baj. Mert én negyvenhárom esztendő alatt egyszer sem adtam rá okot, hogy arra csak gondoljon is, hogy mi baj van a feleséggel...
- Ugyan mi!
- Mi? Az ha mással osztozik az ember az asszonyon.
A férfi felkapta a fejét, mély ráncai haragosan szaladtak össze a homlokán, vastag szemöldöke, mint két bozontos állat rohant egymásnak. Ez csakugyan olyan kérdés, hogy e miatt akármikor kész lett volna embert ölni. A vén asszony jól látta az ura nagy felindulását s valójában tetszett az neki.
- Kend csak hallgasson. Itt csókolhatja mind a tíz ujjamat, mert ez másnak sose járt a kedvébe... De én...
Az öreg ember arca egy kevés mosolyra gyávult. Ez más. Ő! Persze... Az embernek lehet. - Vidáman hersegett a kése alatt a dohány.
- Kutya vót kend mindig. Vén kutya. Pokolpozdorjája.
- Hát a bion lehet. A lehet. De a nem baj. Baj az?
Az asszony vöröspillájú vércse szemével rápislogott, a szája meg megremegett s kétszer háromszor is ki akarta mondani, amit gondolt, de mindig elhallgatta. Végre mégis elszánta magát.
- Csak legalább nekem hagyott vón békét, bántam vón én akárhol eszi a fene.
- Mi?
- Csak engem ne nyomorított vón meg a sok pulyával... De ez is? Az is?
Az öreg ember félszájjal mosolygott.
- Én itthon harcolok! Egyik még le se szakad a mellyemről, itt a másik, harmadik. Tizenegy!... Csuda az, égi csuda az, hogy én ezt kiállottam. Nem ért ilyet más!
- A réti pálinkásnénak tizenhat vót.
- Nem vagyok én zsidó! Magyar asszony vagyok én! Annak elég egy is, kettő sok, három istencsapása!
- Mér nem vót fiad! Egy se vót. Micsoda asszony vagy!
- Vót nekem három. Mit tehetek arról, hogy meghóttak. Egyet se dugtam a főd alá. Az isten büntetett kendér! - és megnedvesedtek, könnybe borultak a vén asszony szemei, alig győzte letörülgetni, felszipogatni.
Sokáig hallgattak. A nagy bánat, a meghalt három fiúgyerek emléke minden egyebet elfeledtetett velük.
Végre eszébe jutott az asszonynak a Lizi baja s mindaz, ami ebből benne felgyülemlett s megszólalt.
- Szó mi szó, jól járt kend, hogy az én természetem van a lyányaiba, mert ha csak egybe is a kendé vóna, akkor ott hamar megesne a hiba...
Az ura gyanakodva nézett rá s két tenyérrel eldörzsölte a dohányt.
- Haj bizony, - folytatta az asszony, leült arra a székre, az ágy mellett, amelyen a lánya ült az elébb elalélva, - nagy szerencse ez az én jó vérem. Akibe csak egy csöpp van is a híres Margitaiból, annak vége.
Az öreg ember a dohányát mustrálta szigorúan s a szívébe rettegés ütött. Félt valami bajtól, nem tudta mitől, de mintha a Lizi iránti érzése szorult volna kínosra.
Az öreg asszony elhallgatott. Jó sokáig ültek csöndben. Utoljára az ember kifakadt.
- Bökd ki már! Mi van?
- Kivel?
- Kivel!? Hát valakivel van valami? Hát mi történt vele?
- Lizivel?
- Lizivel!?
Mintha beleütöttek volna, megdermedt és iszonyúan meredt rá az asszonyra.
Ez is megijedt tőle. Hát ez az, ettől félt éppen, hogy ilyen hatása lesz erre az emberre. Reszketést érzett s a félelem fojtogatta a torkát, ő is csak bámult, farkasszemet néztek.
- No igen, hát iszen, hajszen hát nem olyan nagy baj, nem halálos kicsiség, - hebegett az ura kemény, ijedt, vallató pillantása előtt.- Megesett az mással is. Szégyen igaz, de szegény lyány nem tehet róla. Nem tehet arról a lyány. A férfiak a cudarok, a zsiványok, a nyomorultak.
- Nyögd ki már!
- De meg ne üsse, mert...- pattant fel az asszony és úgy állott az ura elé, mint a kotlós a farkas elé.
Az öreg ember megszédült s a szeméhez kapott a kezével, aztán felhördült.
- Gazdám! - kiáltott fel az asszony. - Hallja kend! Az isten áldásáért, ne legyen gyilkosa! Szegény gyerek az megőrül. Már egy hónapja, vagy kettő, vagy ki tudja mennyi, már olyan, mintha nem is élne. Hát ma elővettem, aszondom neki: Lizi te, lányom, gyerekem, fiam, mi bajod neked!... Vallattam, simogattam, csókultam, oszt aszongya, hogy: Édes anyán, én a kútnak megyek! - Ne beszélj ilyet fiam, ne hasítsd meg az én anyai szívemet. - De én nem kerülök többet az édesapám szeme elibe. - Dehogy nem, fiam, mi bajod!- Jaj én lelkem anyám hibába estem. - Ó fiam, hogy tehettél olyat!- Azt ígérte, hogy elvesz! - Galád a fiam, nem kell a legény szavára adni. Akkor mondtad vóna. - Jaj anyám esküdjék meg a szentháromságra, hogy nem mondja el édesapának. - Megesküszöm fiam, csak mond el hogy vót. - Ne kérdje lelkem anyám, mert úgyis végem! - Nincsen véged fiam, jó az isten. Fejszét vesz apád, úgy megy rá arra a cudarra, hogy elvegyen... Erre aztán csak sírt, sírt, meg sírt. Ide tette a fejét erre az én anyai vállamra, aztán jajszóval ordított. - Ne keseregj lányom, nem gyilkos a te apád! Nem veszi a véred! Csak mondd meg a nevét annak a hitványnak, fogadom, hogy három hétre urad lesz...
- Nem lesz a! - mordult fel az ember, akit bántott már nagyon ez a beszéd.
- Hát osztán azután, - folytatta az asszony, egy percnyi meghökkenés után a históriását, amelybe úgy belejött, mint a darálókő a forgásba; ha kifogy alóla a mag, akkor már könnyen szalad s alig áll meg.
- Hadd el Mari, - szólt az ura, - hadd el, nem igaz abból egy szó se.
Az öregasszony elképedt.
- Minek vitted el azt a lyánt hazulrul. Hogy ott szekírozzák? Mások piszkálják!... Eridj érte, hozd haza. Itt legalább nem lesz a világ szeme előtt.
Az asszony kissé megszégyenítve érezte magát. Nem szólt többet egy szót sem. Elment. Úgyis haza kell jönni a lyánynak, erre nem is gondolt: dagasztani!
Az öreg ember pedig újra neki állott a dohányvágásnak s míg a kövér illatos levéltekercset aprította, mélységes meghatottság fogta el a szívét. Liszka! Az ő kis lyánya. A gyerek. Szegény kicsi madár... Liszka! Istenem, hogy oda lehet az most, hogy reszket annak a szíve. Babszem! Parányi. Kis babalyántuk.
Könny futott a vén ember szempillájára s kibukott nehézkes markából a kés.
Könny!
Nem sírt már, vagy harminc esztendeje!... Van ötven!...
- Szegény gyerek; megesett kislány. Világ szeme elől búvó. Ártatlan lélek.
Soká, soká ült így s átengedte magát a legfelségesebb a legszívesebb emberi érzésnek: a megértésnek, a veleérzésnek, a fölemelésnek. Szót nem tudna adni neki; egyetlen hangban sem tudná kifejezni, bár dagad tőle a keble.
Végre megenyhül s a bajusza, meg a szeme sarkába egy kis mosolygás csintalankodik be, egy kis magavigasztaló, a buta világot hetykén kihívó, megbosszantó mosolygás.
- A lyányom! - gondolja el, - a kedves kis bogaram. A Margitai vér! A gyönyörűm. Mégis csak jó az isten. Segít a fajtánkon... No nem fogy már ki a Margitai név! Mert fia lesz! Kössenek fel, ha nem fia lesz!...