Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám
Az építőművészet alig termel egyedül álló, szédítően kiemelkedő egyéniségeket, olyan értelemben, mint a festés, vagy még inkább az irodalom. Régi és nagyszerűen fejlett építő korszakokat ismerünk és belőlük alig egy-egy nevet. A semmiből, a teljes hanyatlásból tündöklő zsenik egyszerre nem nőnek ki. Múltja, őse, rokonsága van minden háznak és a házak sokaságára nem annyira a művész személyisége, mint inkább kora, életviszonyai nyomják rá bélyegüket. A költészet "jó korszakáról" beszélni csaknem nevetséges, hiszen minden időben voltak kiváló és selejtes poéták. Az építészettel kapcsolatban viszont egészen természetesen és teljes joggal emlegetünk jó és rossz időket. Jókat: mikor jólét és a korhoz mért kultúra sietve igyekezett a maga hajlandóságaihoz mért állandó hajlékban elhelyezkedni. Rosszakat: mikor mesterséges erőlködés, feltűnni vágyás, vagyonilag nem indokolt pompázó kedv nem annyira az építőművészetet, mint inkább a szellemi és anyagi spekulációt keltette életre.
Festő-zseni, költő-zseni a legvadabb tájakról hirtelen belécsöppenhet a kultúrába. Segantini pásztorfiú volt s nem tudom hirtelen, melyik költő került egyenesen az eke szarvától a poézis birodalmába, de az bizonyos, hogy például a zsenikben annyira bővelkedő magyar forradalmi kor, a negyvennyolc zűrzavaros ideje nagy építőművészt nem szült a világra. A szükséglet törvényszerűsége a művészet e tartományában könyörtelenül érvényesül. Vagyonok, konszolidált társadalmak, istennek, embernek, múzeumnak való jobb hajlék után törő vágy és nemcsak vágy, hanem a kielégítés lehetősége nélkül hiába szunnyad bárkiben is a kőtömegeket formáló talentum. A szükséges kellékekkel felszerelt, az építkező társadalom pedig a sötétből előhívja és tegyük mindjárt hozzá: könyörtelenül megregulázza a maga mestereit. Beszélünk, beszélünk forradalomról, de sehol oly kevésé nem lehetséges forradalom, mint az építkezés lényegében és formáiban, sehol a szigorú, fokozatos fejlődés oly pontosan nyomon nem követhető. Ez a mindig fejlődő iskola, a műhely, a mester atelier-je azonban nem vehető egy sorba a művész-akadémiákkal. Persze, vannak jó iskolák és vannak rossz iskolák, copfos katedrák és szigorúan a való élettel összekapcsoló tanuló-helyek, de közülük valamilyen teljes és fáradtságos sorozaton az építésznek keresztül kell mennie, keserves izzadtsággal nagy koncepciók lelkét és apró mester ember-fogásokat egyaránt megismernie. Megtanulni kővel, téglával, vassal, üveggel bánni. A bánásmód változhat, a fa azonban fa marad, a vas: vas. És egyforma anyagból, egyforma célra készült épületek rokonsága többnyire szembeötlőbb, mint tervező művészeik egyéni különbsége. Új fordulatok, friss ötletek csakhamar átmennek a közhasználatba. Az első alkotó érdeme ezzel nem kisebbedik, egyénisége azonban elmosódik, anélkül, hogy valaki ellen az utánzás vádját emelhetné. Építészetet elődök nélkül alig lehet képzelni. Az új ember újra meg újra nem kutathatja fel anyagok felhasználásának módját, nem konstruálhat újra minden technikát. Az elődök azonban láncszemek módjára kapcsolódnak egymásba. Az utolsó szem után következik az új és a régiek egyszerre fölöslegessé válnak. Ugrás alig lehetséges. Viszont hátraugrásra sincs semmi szükség.
És a művészek, mesteremberek, talentumok és kontárok műveinek első pillanatra összetartozó tömegében annyira nem ébreszt szubjektív érdeklődést az objektivitás megtestesülése, az építészeti mű, hogy a legritkább esetben tudjuk a legszebbről, a legkiválóbbról is, kinek a teremtménye. Versről szokás megkérdezni, ki írta. Az építő személye fölött fájdalmas, de egészen érthető közönnyel tér napirendre a világ. Nem tudni, mikor jön, mikor megy el. Alkotásaiban kimeríti magát. Nem érdekes.
Ilyen kőtömegek mögött elvesző ember halt meg a tavasszal: a német Messel Alfréd, egyébként talán kivétel valamennyire. Berlinben van egy hatalmas épület-csoport, a Wertheimáruház, ennek sajátságos, függélyes vonalakkal telerakott formáit valóság, vagy kép után nagyon sokan ismerik és vele együtt - de csak másod sorban - nem hat idegenül az alkotó, Messel neve sem. Ez a legnépszerűbb műve - talán egyáltalában leggyakrabban emlegetett produktuma a modern építészetnek - nagyon sajátságos, nagyon originális, nagyon különbözik minden megszokott épület-formától, az egész ember azonban, az egész működése, pályafutása sokkal inkább az építész korába felolvadó mivoltának példája. Nagyon változatos, nagyon sokoldalú működésének színhelye Németország, főképpen Berlin. Új város, hatalmas város, fejlődő város. Televény talaja a modern építészetnek. Amaz egyszerű oknál fogva, mert Berlinben építenek. Mi magyarok Budapestet szeretjük megtenni az amerikai ízű városfejlődés példájának, holott akár a kiegyezés után következő, akár a millenniumot megelőző fejlődésünk eltörpül Berlinéhez arányítva. Itt - minden túlzás nélkül - százával emelkednek ki a fölből a házak. Nem utcák, hanem rengeteg telek-blokkok épülnek be egy esztendő alatt. Ezek a sietve készülő bérház-városrészek persze nem hozzák világra a jó izés remekműveit. Többnyire - jobb esetben - sablonos ügyeskedések, vagy nagyon furcsa, nagyon ízléstelen termékei a rajztáblának. Lehetetlen színek, képtelen formák, ostoba cifraságok verik egymást. Azonban - magát a házat nem verik agyon. Egy pillantás a változatosan csoportosított, hatalmas ablakokra, erkélyekre, fülkékre, kiugrásokra és a valamennyire gyakorlott szemű érdeklődő már úgy véli, hogy e zöldre-lilára kimázolt homlokzatok mögött nagyon kellemes, kultúrembert nagy mértékben kielégítő lakások húzódhatnak meg. Ezt a sejtését a tapasztalat megerősíti. A berlini lakó, budapesti társával szemben a világ legirigylésre méltóbb teremtménye. Lakása minden új házban világos, tágas, kényelmes, ügyesen beosztott. Lehetőleg elkülönített. Az udvaron körülfutó nyílt folyosó förtelmes budapest-bécsi rendszerét nem ismerik. Kívülről, igaz, gyakran cifra és ízléstelen a hajlék, de még ez a hiba sem mélyre vágó, amennyiben ezek a homlokzatok minden furcsaságuk mellett sem igyekszenek, jó budapesti mintára, palotát mímelni. Megvan tehát minden művészi fejlődés alapja, az anyagbeli jóság és célszerűség, legfeljebb a talentum hiányzik, amely szervesen, egységesen széppé tenné. Vagy nem is hiányzik talán, csak nem jutott mindenhová a gyors fejlődésnek ebben a forgatagában.
Az egész új és rajztáblán készült városnak is hasonlók a jellemző tulajdonságai. Hatalmas útvonalak, széles és tiszta utcák a város külső szélein is. Nagyon sok kert, azonban nagyon is rendszeresen, szabályosan. Sok unalom és egyformaság, egészen hasonló képű terek és utcacsoportok, melyek csak azért nem válnak valósággal sivárokká, mert nagyszabású forgalom lüktet keresztül rajtuk, igaz világvárosi élet magyarázza meg nekünk, hogy e hirtelen, tehát nem regényesen és festői módon szűkre és görbére fejlődött utcákat a valódi szükség teremtette meg. Ami pedig szükséges, az alapjában jó, az minden ízlésbeli eltévelyedés ellenére is alkalmas kiindulási pontja a művészi fejlődésnek.
Ilyen elevennek és fejlődésre képesnek, kissé gyorsan de természetes módon megnövekedetteknek látszik az egész német termelés. Berlin legszélsőbb városrészeiben épp olyan négyemeletes házak emelkednek, mint néhány percnyire a királyi palotától. Nagyszerű közlekedés bonyolult hálózata a távolság fogalmát színe eltünteti és a külváros kicsinylő annyira kiélezett jelentését sem ismerik. Münchenben jelenek meg a művészettel legközvetlenebb kapcsolatot tartó német lapok és Messel Darmstadban építette fel Németország egyik legjelentékenyebb múzeumát. Anglia gazdagabb lehet, Franciaország régibb és finomabb kultúrájú, de sehol nem mozognak, élnek, vájnak, teremtenek, fúrnak, faragnak az emberek szolgalmasabban, mint Németországban, sehol nincs szüksége a vagyonnak, vállalkozásnak, kerekedésnek, kultúrának annyi új ruhára. Sehol sem kéri az alkotó, termelő művészetek segítségét annyi igazi szükség. Mi magyarázná egyébként, hogy a német lélek nem nagyon szimpatikus, nem forró, nem lendülő mivolta ellenére megteremti a legmodernebb és - talán ez a helyes kifejezés - legkifogástalanabb - művészetét széknek, asztalnak, bútornak, épületnek. A jäger-ingéről nevezetes nemzet lakik a legbájosabb családi házakban és a legrosszabbul öltözködő, legotrombább cipőket hordó nők városa, Berlin, ugyane nők elé a modern építészet klasszikus alkotásában, a felejthetetlenül impozáns Wertheim-áruházban rakja oda amaz ízléstelen, de olcsó ruhákat.
Talán együtt, kollektív társulásban, várossá, egyletté verődve, egymásra szigorúan ügyelve enyhül is ízléstelenségük. A takarékosságuk minden esetre és ez a fő, nem lehet eléggé ismételni. A németek pedig hamar verődnek össze. Nagyon sok és nagyon gazdag város, állam, uralkodó, nagyherceg, bankár. Erős tömeg-igények. Olyan nagy fogyasztás, mely előhívja még az igazi talentumot is. Még Messelt is, aki csak ilyen kívánságokkal telerakott környezetben elégíthette ki tömegre és minőségre és változatosságra egyaránt bámulatos alkotó kedvét. Ebben a nagyszabású, tipikusan zseniális emberben ez a változatosság volt a legmegkapóbb vonás. Műveihez odavonzó és egyúttal titokzatos vonás.
Amikor a legfrissebb művészet, hogy ne mondjuk: a modernség úttörőinek sorában említik nevét, a berlini Wertheim-áruházzal kapcsolják össze. Valóban, ez az építkezés modern, a szónak közkeletű és egészen helyes értelmében. Új idők új céljaira szolgál. Külső formáiban tökéletesen hozzásimul a célhoz. Hatalmas, tetőig haladó pillérei, az egész épület-csoporton végig menő ritmikus, függélyes tagozás sejteti, nyilvánvalóvá teszi, hogy mögötte nem apró szobák, emelet-skatulyák, hanem terek, monumentális tér-tömegek húzódnak meg. Hamis pompát nem sugároz, igaz, hogy nincs is szüksége kölcsönvett díszre pompás gránitkockáinak. Kissé komor pillérsorait derűs, szinte kedélyes kettőstető fedi be. Lehet, hogy emlékeztet egy angol templom gótikájára, lehet, hogy részletei a könnyű barokk-idővel állanak közeli rokonságban, egészben véve azonban új konstrukció, új és szerencsés formák, dús részletek, mesterkéletlen originalitás: a régi nyűgöktől megszabadult, ízléstelenségbe azonban nem tévedt modern művészet alkotása ez az épület.
Messel azonban nem volt modern, legalább abban az értelemben nem, hogy harcolni, rombolni, hagyományokat megvetni eszébe se jutott. Élete művein végig tekintve szinte véletlennek tetszik a Wertheim, vagy ha nem véletlen, akkor eredménye annak, hogy a célokat és eszközöket pontosan számon tartó szervező talentum legyőzte Messelben a zsenit, aki annyira szeretett történelmi stílusok megszabott korlátai között ragyogóan szellemes originálistást csillogtatni. Holt kereteket kitölteni tartalommal, elmúlt időket valóságos, eleven életre kelteni, formákon uralkodni és egyforma könnyűséggel robogni végig klasszikus, renaissance, barokk, vagy középkori, vagy copfos útvesztőkön: ez a kedvtelése, gyönyörűsége Messelnek. Épített egészen nagyszabású, monumentális műveket, amilyen a Wertheimen kívül a híres darmstadti múzeum; nagyobb fajta magán-palotákat, banképületeket és kisebb villákat, családi házakat. Valami tervszerű, valami elhatározottsághoz kötöttnek látszó van abban, hogy az úgynevezett stílusokat csak a családi házaknál mellőzte. Ezek megelégszenek a legegyszerűbb elemek, falak, ablakok, tetők, egyszóval felületek és tömegek nyújtotta hatásokkal, vagy a késői barokk nem részleteinek, hanem sziluettjeinek, tömegeinek rafináltan egyszerű felhasználásával. A darmstadti múzeum is a barokk iránt érzett szeretetéről tesz tanúságot, innen egyre szívesebben megy át a copf felé és megismétlődnek a copfos részletek, mikor újabb alkotásain az egyébként már határozottan messeli, a felfelé törő energikus pillérek is megjelennek.
A darmstadti múzeum az, amely talán a Wertheimnél is jobban, hívebben számot ad róla, a csapongó fantáziájú, koncepcióban és részletezésben fáradhatatlan művészről, aki azonban szinte csak önmagának dolgozik és egyáltalában nem próbál új irányt mutatni. Szinte azt kell kívánni: bár ne állott volna annyi eszköz Messel rendelkezésére, ne faragtathatta volna ki nemes kőből a darmstadti múzeum széles homlokzatát, belsejét ne rakhatta volna tele drága oszlopokkal. A hamisítást természetesen sehol nem tűrte ez a finom művész lélek és a kényszerűség nyomása alatt bizonyára megtalálta volna az új anyagok, az új kor új formáját, amint a Wertheimnél az áruháznak szinte típusát alkotta meg. A múzeumnál módja volt hozzá, hogy ne csak a lelkével, hanem mestersége minden eszközével visszaszálljon a múltba. Nem csupán az anyagi kellékek állottak rendelkezésére. A modern élet sem figyelmeztette követelményeire, hiszen éppen az élettől elvont, régiségük, vagy túlságos nagy művészi értékük miatt elraktározott tárgyak számára emelt hajlékot. Faraghatott oszlopokat, íveket konstruálhatott, boltozatokat rakhatott össze, holott a renaissance klasszikusból átvett oszlopaira, boltozataira egész építés módjára, a belőle kihajtó tömeghatásra - még ha nem förtelmes gipsszel hamisítottan jelentkezik is - ugyancsak kevés szüksége van a vas és az üveg idejének.
A darmstadti múzeum külseje egy körülbelül száz éves anakronizmus. Persze, hogy nemes külső. Kedves és könnyű ritmus, harmonikus arányok, elragadó részletek és a bejárat fölött megint az a derűs, kedves dupla-tető, amely egyébként a mi úgynevezett magyar specialitásunk, a Grassalkovics-stílus objektumairól jó ismerősünk. A múzeum elrendezése, világítása, szakértők, múzeum-emberek állítása szerint tökéletes. Messel nem csupán nagyszerű bronz-kapukat komponált az épülethez, hanem megcsinálta, megformálta minden egyes részletét. A múzeumi darabok elhelyezését. Az állványok színét. A gipszmintás-terem nyugodt elrendezését és a képtár minden raktáriasságtól ment csoportosítását. Egyformán érdekelte régészet és zoológia. Mindegyik fölé, köré, az anyagba való páratlan elmerüléssel, külön hajlékot tervezett. Ez a tevékenység éppen olyan helyes, mint amilyen bámulatra méltó. Már a kiviteléről lehet elmélkedni. Messel pompás famennyezetes gót terembe tette a régi fegyvereket, a klasszikus leletek számára dór oszlopokkal körülvett méltósággal teljes nyugalmú csarnokot emelt, csinált román templomot és ó-német udvart, azután szigorú kora-renaiszance szellemű bolthajtásos lépcsőházat. A német rendszer-elméknek a külsőnek ez a gyűjteményekhez való hozzáhangolása roppantul tetszhetett. Nagyon tanulságosnak találhatták. Messel dús tudása pedig tobzódhatott, dőzsölhetett, versenyezhetett, hol tud még pontosabban ragaszkodni az emlékekhez és mégis szellemes és könnyű és originális maradni. Nyilvánvaló azonban, hogy a múzeum tisztán anyag, belseje, tartalma révén lesz múzeum és a szándékos megtévesztés elkerülése céljából, a sikeres tanítás, a tudós munka elősegítése céljából öntudatosan kerülnie kellene a néző tévedésének lehetőségét. Éppen múzeum-volta miatt kellene távol tartania magát történelmi stílusoktól, különösen stílusok tömeges változataitól. A múzeum nem színpad, nincs szüksége kulisszákra. Hiszen, ha egy messeli elmésséggel - tehát tudományos szempontból hamisan - megkonstruált gótikus szoba alkalmas múzeumi objektum, akkor általában nincs szüksége a tudomány e csarnokának fáradságos, drága gyűjtése, akkor a régi fegyvert, ékszert, szobrot, képet is tökéletesen és olcsón pótolhatja az ügyes másolatot. Azonfelül - minden múzeumi emlék nagy bánatára - Messel nem másol. Magasan fölötte szárnyal holmi kópiáknak. Hogy mennyire, az a részleteknél tűnik ki igazán, mik között például egy vas állvány, egy-egy kovácsolt kapu, ajtókilincs oly kellemes hangon szól a tervező gazdag lelkéről. Azután csarnokok, termek, terek, nemes arányúak, gazdagok, ragyogók. Elcsépelt részleteik, silány kópiákban ezerszer megirt oszlopfejeik, párkányaik ellenére is szépek, hódítók.
Minél inkább közeledik Messel az annyira szerette kedvesen finomkodó copfos formákhoz, annál kevésbé érheti az az egyébként jogos kifogás, hogy hiába az anyag nemessége, a tervező zsenialitása, a történelem formáit mégis meguntatták velünk, még pedig a megcsömörlésig untatták meg hihetetlenül sivár lelkű másolók. Ennek a könnyű, sok forrásból kevert stílusnak szigorú sablonjai nincsenek. És amikor Messel mégis sablonokhoz nyúl, akkor azzal a jogos öntudattal teheti, hogy ő az a bizonyos talentum, aki nem fél a közhelyektől sem. A dessaui hercegi palota hatalmas lépcsőházának, vesztibüljének szinte minden eleme kölcsönvett. Igaz, a nagyúri pompához, előkelőséghez illik ez a fény, ez a márvány-pazarlás. Olyasféle komikus hatásról, mint mikor egy bérház piszkos lépcsője borul dúsan cifrázott gipsz-oszlopfejekre, szó sincs. Kielégítőnek azonban nem kielégítő a régiek gyakori ismétlése. Itt sem, a porosz parlament-épület miniszteri termében sem, melyet szintén Messel rendezett be, azaz nem: berendezett, hanem feldíszített a merev barokk egymásra növő, sűrű pompaerdejével. A copf felé haladtában azután megenyhül ez a közhelyekkel való zseniális csillogás. Persze, a copf maga is a formák, dogmák hanyatlását, az anyag érvényesülését, a jólét, sőt a jó élet, az előkelőség, az élvezni tudás szabad csapongását jelenti. Ettől a forrástól elindulva, úgy látszik, önmagát adja Messel. Külsőben monumentálist, belül, mert mindig szeret belemélyedni a berendezés legkisebb részletébe is, nem díszit, nem pazarol, mint az említett miniszteri szobákban, hanem berendez szeretettel, finom, kimért eleganciával.
A berlini Viktóriastrassén építette meg Messel kisebb palotái között talán legsikerültebb, szeretetét, vágyait, talentumát legjobban kifejező művét. Eduard Simon, gazdag mecénás, gyűjtő, háza. Nagyúri ház, két emeletes, de nem nagyon terjengő. A teteje, persze hogy dupla, de nincs annyira kiemelve, mint a Wertheim-áruházon, ahol szinte fenyegeti a pilléreket. A homlokzat középső harmada enyhe kiugrás, háromszögletű orommal befejezett. Végigmenő, de kevésé kiugró pillérek, hatalmas ablakok és disz gyanánt az első és második emelet ablaksorai között finom, lapos reliefek. Szinte erőszakkal mérsékelt, visszatartott, letompított minden. Szinte gőgős tartózkodás. A messziről bámuló tömeg számára semmi fény. Aki azonban egészen közel jön, elragadó részleteket lát meg. Pompás kerítés, nagyszerű erkélyrácsok és teljes változatosság mellett annyi egység bennük, úgy érezni mindenütt a közös ritmus lüktetését. A palota-elzárkózottsághoz tartozik, hogy belülről, a kert felőli homlokzat még szebb és gazdagabb a külsőnél. Semmi hideg klasszicizmus. A kőpillérről előrehajlik egy egyszerű, meggörbített kovácsolt vasrúd, jól elrácsozott lámpa függ rajta és ez a szimpla kis eszköz egyszerre felmelegíti, lakottnak, elevenek mutatja a rideg kő világát. A termekben azután nagy változatossággal dolgozik Messel pompázó fantáziája. A feladat nagyszerűen neki való. Képeken és szobrokon kívül a berendezéshez, lakáshoz tartozó műkincsek várnak elhelyezésre. Valóságos kis magán-múzeum, amelynek bekeretezése élénken emlékeztet a darmstadtira. Végtelenül finom empire-korlát a lépcsőházban. A régi olasz kandalló körül renaissance motívumok. Az ebédlőben tarka rokokó-mennyezet. Változatosság gyanánt egy világos leányszoba, egészen sima, tökéletesen dekorálatlan, modern bútorokkal. Könnyen, szinte játszva, szigorú alkalmazkodás nélkül futja be a stílus-emlékek nagy területeit. Valósággal kérkedik a töméntelen és teljesen megemésztett tudással, azonban van hozzá joga. Ahogyan a központi fűtés elzáróit, tehát merőben modern gyártmányokat amorettekkel keretezi be, túl karcsúvá tett, finom oszlopok közeivel töri át, az semmiképpen sem követendő példa, a megoldás elvekbe foglalható alapjainak éppen ellenkezője, de szép, de művészi. És a művésznek mindent szabad.
Hogy miért él olykor túlságosan Messel ezzel a szabadsággal, azt legfeljebb az építés természete magyarázza. A ház megrendelésre készül. Az építtetőnek is vannak kívánságai. Ízlése is van, olykor jó, olykor rossz. E kívánságok teljesítése nem rontja meg az építész művészi mivoltát, bár a felelősséget tartozik viselni érte. Úgy látszik, Messel, amennyire lehetett számolt a gazda érzelmeivel. Van egy alkotása, a berlini kereskedelmi társulat háza: kőbe vésett szónoklat a proccságról. Nagy hézagokkal kiemelt kőkockák, nyugtalanul szétosztott két emeletnyi oszlopok, Messelnél egészen szokatlanul hangsúlyozott formák: esküdni lehetne rá, hogy nem a tervező, hanem a gazdag részvényesek gondolatairól számol be. Máshol, tőle telhetőleg fékezte az ilyen parvenü-nekirugaszkodást. Nobilisak és előkelőek többnyire a bank-épületei. Az országos biztosító intézet nagy háza, sűrű ablaksoraival, mintha a szorgos munkáról beszélne, mely a falak között végbe megy. Az ülésterem maga az egyszerűség. És ha felcifrázza is, érdemükön felül, a porosz miniszterek szobáit, ha csinál is trónust a római német követségnek, hogy ugyancsak kergetik, ütik egymást egy monumentális ülőbútor körül a színek és a lángoló fantáziával kieszelt formák, annál jobban elbájol a villák naiv szépségével. Talán a börnickei Mendelssohn-ház a legkedvesebb. Csigafejű oszlopok tartják a tornác fölött a manzárdot. Milyen egyszerűen, igénytelenül tudnak itt meghúzódni az oszlopocskák, holott egészen hasonló testvéreik őrködnek gőgösen a dessaui palota lépcsőházában. A tornác két oldalán gömbölyű épületrész, sajátságos, gömbölyű tetővel, végül négyszögű kiugrás. Egy emeletes az egész, dísze nincs más, mint a fehér ablakok, a falra felfuttatott zöld - ennek helyét is gondosan kijelöli az építész - és a saját forma kincseinek e tökéletes mellőzésével, - mintha csak próbát tenne a puritánságból, valami nagyszerűen meleg, hívogató, derült nyugalomról beszélő hajlékot épít össze.
Megteszi gyakran ezt a próbát Messel, - csaknem minden villánál - sikerül is neki mindig, meggyőződhet róla újra meg újra, hogy elfelejtvén az építéstörténetének emlékeit, nem törődve mással, csak önmagával és okvetlenül szükséges szerszámaival, szintén artisztikus és becses, sőt monumentális maradhatna. A káprázatos fantáziájú művész fejében természetesen egyáltalában nem fordult meg ilyen gondolat. Pihenés, üdülés, talán csak időtöltés voltak számára az apró villák. Csak a legnagyobb feladatok lelkesítették, amit csinált, nem tartotta eléggé nagyszabásúnak és akkor volt boldog, mikor rábízták a berlini múzeumok kiépítését, azt a feladatot, melynek terveinél félbeszakította a halál. Legnagyobb koncepciójú műve így a Wertheim-áruház marad. Noha nem eredménye élete munkájának, hanem csak epizódja, mert nem következik belőle szervesen és utána a berlini múzeumoknál nyilván megint a történelmileg meghatározott monumentalitáshoz fordult volna, betetőzése, koronája ez mégis egy gazdag életnek. Méltó korona. Elragadtatásra és szeretetre ösztönző, minden erejével, bájával, belső gyengéivel, ellentmondásaival együtt. Ez a hatalmas, több utcára szóló, többször megtört építmény, egész külső megjelenésében maga a szervesség, a tagonként egymásba kapcsolódó eleven élet. Nem egyszerre épült, nem egyforma, nem szimmetrikus. Az egyik utcában az egész hatalmas pillér-sorokból összerótt fal maga a szigorúság, a háta mögött nyüzsgő üzlet fölött való hűséges őrködés. A lepzigerplatz felé néző sarok ritmusában ugyanaz, méltósággal, de nem nehézkes, hanem felsőbbséges, vidám, mosolygó méltósággal teljes. Merev kövein furcsa, groteszk bájjal teli alakok jelennek meg, könnyű dekoráció koszorúzza főpilléreit, a földszint nehéz és erős, a hatalmas, egybefoglalt felső emeletsor áttört, könnyű. A Doge-palota hirdeti még az erőviszonyoknak ilyen kifejező elosztását.
Hátul, az elhagyott, csendes Vossstrasse felé puritán kerítés mögül néznek az ablaksorok. És ezen a nyilván másodrangú oldalon van egy beugró szöglet, két széles vártoronyszerű, egymás fölé emelkedő építménnyel. Olyan változatos, olyan magasba szökkenő, tető-sipkájával olyan kedves ez a részlet, hogy vetélkedik szinte a tér felé eső, pompás színes sarokkal.
Az izlés végre változó, a szempontok se egyformák és bizonyára akadnak jó, vagy kevésbé jóindulatú hozzáértők, akik nem szólnak a feltétlen elragadtatás hangján a Wertheimről. Jelentőségét és kivételes értékét azonban aligha próbálja valaki elvitatni. Vas következetesség és napfényes harmónia olvasztja össze ezeket a köveket. Felemelő harmónia, mely csak akkor válik disszonánssá, mikor belülről ismerkedik az ember a nagy épületkolosszussal. Nem az emberi zsivaj, tolongás, lárma, keringés rontja meg, hisz ez természetes járuléka az üzlet-háznak. Ami zavaró, megtévesztő és valósággal nyomasztó: a ragyogásnak, dísznek, pompának az az egészen messeli mértéke, mely erős páthosszal szónokol minden oszlopról, ívről, lépcsőről, mennyezetről. A külsőnek vidám kedéllyel mérsékelten enyhített puritánsága, derűs komolysága, konstruktív józansága egyszerre megszűnik. A külső kőanyaga a maga illő ruhájához jutott. A belső vaskonstrukció leplekhez, sőt álarchoz, mindenesetre túlhalmozott, monumentalitásához nem egészen illő díszhez. igaz, vakító szépségű, dekoratív ötletek, mindenre kiterjedő művész-figyelem. Közben, itt-ott, például azután pompás színhatások, de mindez meg nem nyugtat, mindez nem tünteti el azt a gondolatot, hogy ez a konstrukciójában, elhelyezésében, méreteiben hatalmas csarnok - állásán felül költekezik, túl sok díszt ölt magára, szégyelli még kissé vázát, anyagát, mivoltát. Holott nincs mit szégyellnie. A pazar bőségű dekorációval - el nem felejtvén a barokk emlékeket - szabadon bánt Messel, új gondolatokat, friss formákat juttatott kifejezésre, nemes anyagokat használt fel. Pazarló volt, mámorosan pazarló. - De ember legyen, aki utána éli ezt a mámort. Eljutunk azután a túlságos vérbőségre magyarázatot keresve újra a művész gazdájához, megrendelőjéhez, akinek talán ízlése, talán megokolt üzleti érdeke követelte a dekorációban, a szépben való dúskálást, az ötletek halmozását.
*
Talentumának minden gyönyörű szülötte nélkül, egyedül a Wertheim kő-várával kétségen kívül halhatatlanná tette volna magát Messel. Nagyobb és monumentálisabb itt, mint bárhol, de mennyivel forróbb talentum, mennyivel szárnyalóbb zseni így, csapongásinak nagy tömegén át, mintha sikerének csúcspontján álló egyetlen, elszigetelt műve után kellene megítélni. A fékezhetetlen fantázia, a tudás érvényesítésének és a nehézségek, akár a mesterséges nehézségek legyőzésének vágya vitte talán a folytonos kitérések felé, talán saját meggyőződése ellenére is. A modern építészet és a vele oly szorosan összekapcsolt iparművészet fejlődésének immár közismert alapelve a hazugságtól való irtózás, az anyag tulajdonságai előtt való hódolás. Ez a fundamentum, ez a kinyilatkoztatás. A régi formák ellen való harc tulajdonképpen csak járuléka, bár természetes járuléka. A történelemből átvett formák leplében űzték a művészet silány korszakai rút visszaéléseiket. Klasszikus oszloprendek gyanánt, márványhalmaz gyanánt szerepeltették a tégla és a malter keverékét. Görög templomot hazudott a szerény és szegény bérház. Természetes, hogy a hazugságok üldözésével együtt a takaró gyanánt szolgáló formák gyilkolása is elkövetkezett. A forradalom azonban nem a formák, hanem a hazugság ellen indult. És bár egyáltalában nem természetes, nem magától értetődő, miért kelljen bizonyos formák klasszicitását, egyedül üdvözítő voltát most, ezer év után elismerni, ezek a formák nyugodtan megmaradhatnának, ha tudnának alkalmazkodni változott viszonyokhoz, ha találnának mesterre, aki új követelményekhez, új anyagokhoz hozzákapcsolhatná őket. De nem találnak. Nem találták meg ezt a mestert Messelben sem.
Látni való, hogy ezek az úgynevezett modern elvek a ma művészeit nem a klasszikus, a középkori, a gót, vagy a jó renaissancebeli mesterektől választják el - a renaissance, mint másodkézből vett művészet, részben már a legsúlyosabb hibák tenyésztéséért felel - hanem elválasztják ama kortársaiktól, kik nem merültek el egyetlen kor lelkébe sem, de annál sivárabban kalózkodtak külsőségei között. A hazugság e hibájától Messel ment volt. A köznapi, szokványos, olcsó építkezés, a művészet demokratizálása nem érdekelte, annak feladataitól szeretett távol maradni. Előkelőbb, nemesebb, gazdagabb területén fantáziájának kezére jártak, szerencsésen megkapta mindig a dús anyagot, kikerülhette a hibát, mint a gazdag ember a bűnt. Legfeljebb az a vád érheti, hogy elszigetelve és kivételesen magasra emelve művészetét, a maga korának lelkével nem igyekezett harmóniába hozni, holott az építőművészet nagy múltja, melyet annyira szeretett, e harmónia tiszteletére tanította.
Úgy értendő tehát Messelnek saját korába való felolvadása, úgy érvényesült vele szemben, az általános törvény, hogy a fejlődésben hitüket vesztet, róla nem sokat tartó, elmúlt zsenik fényétől megvakított múlt századbeli művészekkel lett eggyé, ha nem is felfogásában, de legalább a látszat szerint és csak kisebb berendezéseknél, villáknál és egy hatalmas lendülettel az áruháznál tört az eleven életet élő kortársak sorába. Igaz: akkor aztán az élükre jutott. A fejlődés két állomásának határmesgyéjére került, ingadozott, nem csapott fel apostolnak. A régi világban is, az újban is: zseni maradt. Ez is valami.
Pedig ismerte és vallotta Messel maga is az anyagi igazságnak, a konstrukció megbecsülésének gondolatát. Van egy több mint tizenöt éves, alig ismert értekezése a kiállítási épületekről. (Handbuch der Architektur. Aussstellungsbauten von A. Messel, Darmstadt, 1893.) Ez a kis elméleti mű teljes világossággal szól a kiállítási csarnokok természetüknek megfelelő, kasírozástól mentes megformálásáról, a vas és az üveg felhasználásával dolgozó új architektúra új faladatairól. A konstruktív igazság szempontjából bírálja az 1883. évi kiállítás épületeit és példa gyanánt olyan művek képeit közli csak, hol a hamis máz nem zavarja meg a konstruktív elemek érvényesülését. A tizenöt éves hitvallás nem halványodott el lelkében, betűi ellen nem vétett, a renaissance kőkockáit kőből faragta ki és egymásra halmozott dekorációit a világért sem tűrte volna meg gipszből hamisítva. Ha elkalandozott a letűnt idők emlékei között, egyúttal a részben letűnt vagy megritkult, vagy fölöslegessé vált anyagaikhoz is ragaszkodott. Hogy a nagy tömeg, a követ mint generális építőanyagot, híréből is alig ismeri már, avval nem törődött. Avval sem, hogy még fényt, pompát, gazdagságot is szálláshoz tudunk juttatni márvány és aranyozás és a magukban tökéletesen kifejlett stílusok egyéb rekvizitumai nélkül. Elnézzük a lapokat, a példákat, amik hirdetik, milyen gyönyörűséggel dúskált renaissanceból kihajtott divatok formái közt. Mint amaz idő mestere, amely még céhekben egyesítette a művészeket és egyéniségüket, zsenialitásukat dogmákká csontosodott tanítások korlátai között kényszeríttette érvényesülni. A modern művész bizonyára méltányolja a feltételek tiszteletben tartását, az akadályok legyőzősén érzett gyönyörűséget és a tehetségnek minden természetes gát fölött való diadalmas kivirítását. Az asztal megszabott nagysága, a telek határa, az emeletek száma, a költség, a lakások, termek sorrendje, a lámpa villamos, vagy gázra berendezett volta mind ilyen szigorú határkő. Messel megszaporította mindezt még eggyel: a történelem adta stílussal. Ridegebb törvény ez minden anyagnál, célnál, rendeltetésnél, megrendelői szeszélynél. A görög és római emlékeket a renaissance rendszerbe foglalta, felmérte, összehasonlította. Arányokat állapított meg, oszlopok alapját, párkány részletek mivoltát írta elő. A lelket kipreparálta belőlük, de annál jobban vigyázott a váz épségére. És Messel valahányszor oszlopokért, párkányokért visszamegy a múltba, valahányszor elsáncolja magát egy stílus mögé, a dogmákra is vigyáz. Tiszteletben tartja a maga emelte, a nem természetesen képződött falakat, kerítéseket és elkápráztat vele, hányféle kerítésrendszernek tud sorban, egymásután eleget tenni. Ha nem céh-nagyság, hát renaissance nagyság, a hatalmas, gránitkövekből felépített emberek, az egész szédítően csillogó, de nem mindenkinek szimpatikus kor minden előnyével és hibáival.
Nem volt forradalmár, túlságosan nem. Ennek ellenére nagy művész. Hátranéző volta ellenére, mert nincsen abban semmi természetes, hogy befejezett, lezárt mozgalmak, megszüntetett keringésű erek között kereskedjék bár a legzseniálisabb ember. Az elmúlt század utolsó évtizedének sajátságos, érdekes, jellemző tévedése ez a művészi köldöknézés. Érdekes, mert a régmúltban szinte példátlan, hiszen mellette újításnak mondható, éppen kétes értékű, de diadalmas örömmel megállapított rendszere miatt, maga a renaissance is. A múlt egyébként a folytonos változás elvét érvényesítette. Mi csak utólag konstatáljuk egy-egy stílus kialakulását. Maga a kialakulás szüntelen tartó növést jelent. Ha mégis stagnálás állott be, ez a lassabban élő, járó, utazó, építő múltban annyit jelentett, hogy a csend ideje alatt az életviszonyok, szükségletek, anyagok, technikák nem változtak. Valami misztikus van abban, hogy éppen a múlt legszorgalmasabb kutatói nem vették észre az előző művészetek szerves fejlődését és évtizedeken át makacsul megállottnak hitték a világot. Messel is ennek a kornak neveltje. Előítéletei nem voltak, nem ragaszkodott különösen egyik elődjéhez sem. És tökéletes alapnak, teljes kifejlesztésre alkalmasnak nem fogadhatta el egyiket sem, másképp nem száguldott volna át a művészettörténet minden korszakán. Holott a Wertheim kőpillérei sejtetik, mit alkothatott volna szabadon, tradícióktól menten, iskoláról, tanításokról, az elődök még oly fényes példáiról is tökéletesen megfeledkezve. Elzárva talán a huszadik századnak egy képzeletbeli, munkától zajos, gazdag, de emlékektől szabad szigetére.
Múltba merülését annál inkább sajnálni kell, mert amit semmiféle prédikáció, a tekintélyek, elődök tiszteletének tana el nem ér a zseniális példa odacsábíthat jobb sorsra érdemes művészeket is a félig-meddig elhagyott területekre. Messel oszlopcsarnokai megerősíthetik a konok iskolai tanításokat. utánzók támadhatnak, támadnak is, átviszik újra silány körülmények közé, kasírozva, meghamisítva a fényt, a díszt, amivel Messel igazi gazdagságot ékesített. visszaverik a legtisztább tanításokat, magának Messelnek tanításait is. A jövő, a példaadás kedvéért tehát becsesebb és kedvesebb a Wertheim belseje, ahol nem egyenletes eredménnyel birkózott a művész új feladatokkal, a teljesen harmonikus palotáknál, hol karcsú jóniai oszlopok sok ezer év óta konzervált finom arányaival bájol el.
És akik majd nézik a Wertheimt, bámulják, megértik, kapcsolatot éreznek vele, mindegy lesz azoknak, hogy Messel nem tarthatta nagyon fontosnak, hogy nagy tömegek érdeklődjenek művészete iránt és egész lelkével a legelvontabb, legmonumentálisabb feladatok felé vonzódott. Élete végén fáradhatatlanul dolgozott a nagy múzeum terven, mely megfelelt vágyainak, céljainak, szeretetének. A berlini múzeumok egyesítését bízták reá, aki darmstadti múzeumával olyan teljes sikert aratott. Ez a feladat lelkesítette, felvillanyozta. Belémerült újra a gyűjtemények tanulmányozásába, de a tervezés óriási munkájának befejezte előtt érte a halál. Terveit minden valószínűség szerint meg fogják valósítani, be fogják fejezni munkatársai. Úgy lehet sejteni azonban, hogy a legjobb igyekezet mellett is csonka lesz, híján a szemfényvesztően szellemes alkotónak, aki az utolsó sarok, a legmegkopottabb darab elhelyezésében is adna valami frappírozót, valami eredetit, az egésznek hideg, holt mivoltát elfelejtetőt. A régi nyomon haladók nagy tömege műveiben hideg, merev halott. Messel arisztokrata, aki ősei arcképcsarnokában időz legszívesebben. Arisztokrata elvonultság, felemelkedettség különbözteti meg társaitól, azoktól is, akik vele együtt a megemésztett formákhoz ragaszkodtak. Ezek sorában azonban - egy városnak, egy telepnek, egy kultúrának egész csoportját szemlélve, - eltűnik, elmosódik, ahogyan kevéssé változatos művek sorában a kifinomultabb alkotás nem tolakodik előre. Messzire elvilágító, nevével örökre egybekapcsolt az áruház hatalmas épülete maradt, hol épp olyan könnyűséggel oldott meg új feladatokat, mint amilyen káprázatosan csoportosította máshol emlékeit. A többi szépséges ballada, románc, szonett, ez egészen új műfaj, harmóniára, ritmusra, koncepcióra egyaránt nagyszerű. Ez fokmérője a jelen életnek, ez útmutatója a jövendőnek. Ama bizonyos iskola ez, melyen tanulnak, mert tanulás nélkül semmiféle mesterség nem lehet el, melynek igazságait általánosítják, utánozzák és elmossák lassanként, egyéniségét stílussá olvasztják fel.