Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · FIGYELŐ
Meglehetősen sok verset olvasok és régtől fogva látom, hogy a fiatalabb versírók között csoportok támadtak, amelyeknek majdnem ugyanaz a hangjuk és a témáik legnagyobb része. Akármennyire szimpatikus is az összefogódzás és az együttes küzdés ugyanazért a célért, ha ez a szövetkezés hasonló témáknak hasonló hangú, költői versenyszerű megéneklésében merül ki, az eszközök s a módok komolytalansága minden szándékukat eltorzítva adja vissza. És amint látom, olvasom és tapasztalom, alig van néhány fiatalabb költő, aki ki tudja magát vonni a kimondott és ki nem mondott csoportok hatása alól s alig van néhány, aki függetlenül meg tudja őrizni magát Ady Endre új, erős és vonzó egyéniségétől. Annál inkább meglepőbbek reánk, verseket olvasókra a Mohácsi Jenő versei. Új versek és jó versek s nem bukkan föl minden sora közül az idegen hatás.
Mohácsi Jenő erős és szilaj egyéniség, de fegyelmezett is. Négy esztendővel ezelőtt jelent meg az első verseskönyve s mostani versei tisztán mutatják azt a jelentős haladást, azt a mindig egy irányban menő, egyenes utat, amelyet négy esztendő óta tett. Mohácsi Jenő ma is az, aki négy esztendővel ezelőtt volt s hiába találkozott ezalatt a hosszú idő alatt hatalmas és vonzó egyéniségekkel, ő tisztán meg tudta magát őrizni azoktól. Nála nincs közbeeső idő, ő nem kalandozott el idegen mezőkre; szilárdan és öntudatosan haladt a maga utján előre. Ez az erő, az öntudatnak ez a határozott biztossága imponáló és nem lehet tulajdonsága közepes tehetségnek.
Általában véve talán hidegek egy kissé ezek a versek. Az első impresszió az, hogy túlságosan felülről vannak írva. Írójuk fátyolozatlan, éles szemmel lát, ismeri önmagát is s ezért ritka nála a pillanat, amikor föl tud melegedni a tárgyával. A rokonszenvének, a haragjának, a tetszésének okát mindig biztosan maga előtt látja s előbb erőt kell vennie magán, hogy enyhítse megfigyeléseinek hideg egyenességét. S ha ez nem sikerül, ha hatalmas erővel kitör lelkéből természetes indulata, szinte kegyetlen hidegséggel ír; egy felülről néző lélek dölyfös büszkeségével.
Nekem nem ezek a versei tetszenek legjobban. Én megértem az okokat, amelyekből eredtek, fel tudom fogni az érzéseket, amelyek a nyomukban támadtak, értékelni tudom a művészetet, amellyel formába higgadtak, de a szeretetem nem ezeké a verseké. Nekem Mohácsi Jenőnek azok a versei tetszenek legjobban, amelyekben vívódik, töpreng, kételkedik, kérdez: - én azt hiszem, ezekben adja legigazabban, legközvetlenebben önmagát. Azok a versek, a hidegek, a fölényesek, a büszkék természetes következményei, egyenes utódai ezeknek. Vívódik és töpreng, míg végre bizonyosságra jut, kételkedik, míg végre feleletet kap s éppen ezért a bizonyosságban mindig van egy rész hidegség, míg a láz, a szívet-lelket elénk táró, a féltett titkokat eláruló láz a vívódásé és a töprengésé. Lehet, hogy a másik magasabb, szebb, de nekem éppen Mohácsi Jenőben ez tetszik.
Kár, hogy a téma elgondolása és művészi formába való öntése gyakran nincsenek összhangban egymással. Azt hiszem, maguk a témák az okai annak, hogy nehezen tudnak szabályosan lehiggadni egy merev forma korlátain belül s Mohácsi Jenőnek sokszor nincs ereje hozzá, hogy megakadályozza szabálytalan, kusza elhelyeződésüket. Ez lehangoló, kizökkentő és emiatt fakulnak el több ízben színei és halványulnak el gondolatai. Mohácsi Jenő érzi ezt és néhány versében megpróbál valami kemény, pattogó magyaros versformát, ennek azután meg az a hibája, hogy mindvégig kemény és merev marad és sehogy sem tudja egészében magába zárni, magába olvasztani a témát.
De, leszámítva ezeket a fogyatékosságokat, Mohácsi Jenő öntudatos és hivatott művésze a versnek. Szigorú szemmel akarja önmagát látni és fegyelmezni s azon az úton van, hogy előbb-utóbb sikerülni is fog neki teljesen. Első könyvében megjelölte magának az utat, amelyen haladni akart s most, négy esztendő után, azt látom, egy pillanatra sem tért le róla, ha ezen az úton talán szembeszökőbb is némely hibája és tévedése. De az a fő, hogy van saját útja és van saját hangja.