Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: MŰVÉSZHÁZ

A Nemzeti Szalon című művészeti egyesület kiléptette vezetőségéből a legfrissebb magyar művészet néhány munkását és barátját. Az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy nem érdemes lármát csapni, nem szabad siránkozni, panaszkodni e méltatlan eljárás miatt, mert fiatal talentumok és megértőik kiválása csak a Nemzeti Szalon gyöngülését jelentheti, ellenben a kiszorultak, akár egyenként, akár együttesen előbb utóbb megtalálják a maguk helyét. A Nemzeti Szalon ugyanis sohasem jelentett egységes művészi irányt, vagy elvet, nagyban és egészben forradalmi vágyakozásai nem voltak, ellenben súlyt és jelentőséget adott neki a hivatalos művészszövetkezés, a Műcsarnok mellett az a bölcs előzékenység, mellyel vezetői a legújabb irányoknak, az elismert és el nem ismert talentumoknak egyaránt helyet adtak. Sok, immár megállapodott és hivatalosan is kegyesen felülbélyegzett művész a Szalonban jutott először nyilvánossághoz. Ha nem használt neki, nem is ártott, hogy olykor a legvegyesebb környezetbe került. A Miénk, ez az egyszer készen és izmosan kipattant társulás itt kapott hajlékot, viszont díszt és elismerést adott a Szalonnak, amely nélküle már csak a Műcsarnokban is hangot adó, sőt rikoltást adó festők tömeg-terméséhez, vásári árujához jutott. A Miénk két tárlata, a nagyszerű bemutatkozó és a forrongással teli folytatás: a külföldi kollekciókon kívül egyedüli eredmény, érték a Szalon utolsó esztendejének történetében. Hogy ezeket az erős legényeket, ezeket a markáns egyéniségeket, ezt a hódító társaságot kitessékelik, az hóbortos, vagy komikus vagy érthetetlen, de semmiképpen sem fájdalmas. Mert: mi marad, ha kimennek? Mi az, hogy: Nemzeti Szalon, Szinnyei és Rónai és Fényes és Ferenczy nélkül? Amint említettük, olyan festők gyülekezete, akik többé, vagy kevésbé vásári áruikat a Műcsarnokban, meglévő hatalmuk révén épp úgy elhelyezhetik, akiknek e külön alakulásra semmi szükségük sincs. Viszont, mint a hivatalos művészet sejtelmes másodlatai, a közönség részéről igazán nem tarthatnak számot érdeklődésre.

Csudálatos volt az első pillanatban a zaj, túlbecsülésnek látszott a felzúdulás, mely a Szalon komikus öncsonkítását kísérte. El is ült néhány rövid nap alatt. Gyorsan jelentették a nyeregben maradt vezetők, hogy ők azért kegyesen elfogadják ezentúl is a Miénk kiállításai nyújtotta presztízst. Még hamarább kiderült e szíves jóindulat fölösleges volta. Nyilvánvaló volt az első perctől, hogy a Miénk bizonyos idő alatt hozzájut valamely hajlékhoz, olyanhoz, mely nem osztogat kegyet, hanem hálásan köszöni a legizmosabb művészi csoport adta népszerűséget, díszt. Önálló birodalomhoz, vagy nyugalmas fedélhez, ahol rokoncsengésű értékkel találkozik és törekvéseivel idegen, sőt ellenséges testület jóakaratára nem szorul. Nos, a hírhedt királygyilkoló közgyűlés után alig két héttel, az új hajlék formáit talán már próbálgatják is a rajztáblán. Ez a természetes, előre látott eredménye ama forradalomnak, amely a Nemzeti Szalonban a lajstromozott művészek koránja jegyében indult.

Még nem tudni, mi épül, hogyan, hol épül, milyen szervezet kebelében. Eddig csupán a lelkesedés és az áldozatkészség nyilvánvaló. Szeretet és megértés vesz körül néhány, hiuságainknak nem hízelgő, állami morzsák után nem szaladgáló, maga utján járó magyar művészt. Ha szükséges volna neveket felírni, meg lehetne emlékezni egy rendőrminiszterről, akinek az egész művészi viharnál nyoma sem látható. Ez azonban mellékes. Fontosabb az, hogy a Miénken kívül egész sereg párhuzamosan haladó rokon fajtájú törekvés vár az új hajlékra. Művészek, akiknek szabadság-szeretete még a legegyéniebbek e társulásából sem kér. Amatőrök áhítozása a külföld művészi eseményei iránt. Minden független törekvés, minden, ami jó és becses és nem tud, nem akar beléilleszkedni a hivatalos vásárba. A művészház, amely minden valószínűség szerint meglesz a Szalon útmutatása nyomán, valami olyan formában különbözhetnék előnyösen elődeitől, ha elevenné válna. Ha nem csupán kiállításokon ébredne fel, átaludván a közbeeső időt, hanem talán nagyon válogatott gyűjteményei, talán könyvtára, talán a közönséggel való érintkezése révén folytonossá tenné a kapcsolatot a legjobb művészettel és annak kedvelőivel. Ha azonfelül egyetlen szabálya és vezetője a jó izlés, az artisztikus megértés volna, akkor már éppen ideálissá válnék. Ilyen követelők azonban ne legyünk. Zárjuk le egyelőre az aktákat nyugodtan, felindulás nélkül. Nincs reá ok, hiszen a vérengző kedvű gyűlésezőknek igazuk van: a látók, tudók, a vásáron felülemelkedők, a talentumok, egyéniségek közéjük nem valók.