Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám
Húzd el a függönyt az ablakunkon édes.
Kis szobánk hadd legyen vágykeltő, sötétes.
De ne ily hirtelen és ne így egészen...
Engedd be a napot egy vékonyka résen.
Ott künn tüzes dél van, itt benn legyen alkony,
Amitől harmatos, amitől árnyékolt
Lesz a szó az ajkon
S bucsuzó nap hint rá hintázgatva fényt...
Amitől pókmilljárd dús hálójaként
Omlik ránk az égbolt.
Tüzd rám a szemedet. Ó de ne ily nyiltan,
Szirombontó láztól lelkedig kinyiltan.
Ne ily semmitmondó sokatkérdezéssel,
Hogy azután lopva, szemlesütve nézz el.
Félig húnyt szemekkel...így nézz rám, de hosszan -
Ne türd, hogy a lelked: vén, kőszivű kalmár
Zsugorin kifosszam.
Szinarany szót adj, min nincs többé salak.
Szemeddel mondj olyat, hogy: akarjalak,
De nem, hogy: akarnál.
S nyútsd a kezed. Ó de ne ily vércsemódra.
Nyújtsd virágsziromként, lankadtan, halódva.
Csúsztasd felém, mintha láthatatlan, másik
Kéz tolná előre... s reszketőn ha fázik,
Tüzes homlokomra odavonva lassan
Hadd, hogy melegitsem, hadd, hogy csendesitsem,
Hadd, hogy megnyugtassam.
Így... de nem, vedd vissza, kapd el a kezed!
Nem lehet: a testünk már érintkezett...
Nem lehet már így sem.