Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · LACZKÓ GÉZA: ADY KÖLTŐI NYELVE

LACZKÓ GÉZA: ADY KÖLTŐI NYELVE [+]
VII.

Akármilyen költő újszerűsége s vele nagysága szóalkotó fantáziáján múlik. Minden nagy költő köztudomás szerint nyelvművész is s éppen ez a nyelvművészsége készíti elő jövő elismertetésének utját. Rásüthetik később egy költőre, hogy tárgyai, érzései csépeltek, ismertek, de ha korábban erős kifejező módja hatott, ezt az érdemét nem vehetik el tőle. S ez menti meg a költőket az utánzók nyájától. Hiába veszik át kifejezésmódjából az átvehető, nagyolt fordulatokat, hiába tulajdonítják el tárgyait, nem vehetik el tőle a látásmódját, agyának kacskaringóját, ami éppen mindig egy bizonyos szög alatt veti elébe a dolgok képét. Ha egy költőről azt találom, hogy minden fia-fordulaton is felismerem a kezenyomát, ha magyarosnak és erősnek találom új kifejezéseit, annak a költőnek nagysága, - mint nyelv- és vers-művésznek legalább is, - kétségtelen. A költő nem gondolkozó, nem cselekvő valaki, hanem a szavak zenésze. Akinek bűvös zsákjában új csengéssel pattannak össze a szavak, - az költő.

Ady szóképei, képes kifejezései idegenszerűen hatnak, értsd: szokatlanul. A magyarság vele született a hepe-hupás vén Szilágyban, tehát nem idegenességről beszélek. Az idegenszerűséget az okozza, hogy egyrészt különös, egyéni a látása, másrészt képeit nem mindig eléggé kifejtve adja. Érthetők a képek, de nem a szokásban levő recipe szerint vannak kifejtve; sokszor csak rátapint két dolog rokonságára, legtöbbször megelégszik egy-egy pompás szó-összetétellel.

A föntebb megbeszélt látásmód első, mindjárt szembeszökő eredménye egy bizonyos pregnáns kifejezésmód: Nincs egyebem egy szivarom (U 112). Fejfájás a mámor s a hírnév (V 84); zúg az erdő sorsot-hirdetőn (U 64); csókosat álmodunk (I 65); pusztába halt zene (I 33), méhébe-halt erő (I 25); fölpattant, nagy, halott szem (I 61). A hajnal szétharsant (I 46); vérem sokszor kiütközött (I 23); a szürkeség a régi, fölévirít a tavasz (U 48); a nagy Mezőn nem fordulhat csoda (I 39).

Becsókolnék Léda szivébe
Egy ékes nárcisz-ligetet (V 154)
Perzselt lábam agyamig lüktet (V 22)

Nagy karolásnak Tüzelő zaja vág a fülembe (I 112), mondja, amint a szomszédban zajos ölelkezést hall.

A víziós költő, akármilyen nagy szócsináló képzelete is legyen, hasonlatot, teljeset, ritkán használ: Úgy nézek, mint a bús, föloldozott vétek (I 144).

Jött az éj és úgy sötétlett,
Mint a multunk, mint a bosszú (V 97)
S úgy csókolom meg az életet
Mint orkideát a Léda haján (U 86)

Jobban kedveli a szóképet, amelynek mindenféle faja nagy helyet talál verseiben:

I. Metaforák. Az éji leányok eleven, buja kertek (V 133). A Dunatáj bús villámháritó, félnemzetecskék szégyen-kalodája (V 63). ahonnan ő elment gyökerestül (I 130), kit irigyelnek a zabolások (V 37).

A magyar Messiások (V 35), hazája a magyar Mocsár (V 43), büz lehű bús tó (I 53), téli sirkert, magyar Temető (U 81). - Paraszt Apolló (U 56) üszkös lélek (V 161), hazai varjak (V 39), lelki pórok (V 171); csókos ütközet (U 43); kalásztalan lélek (U 61), vetélt öröm (I 163), feketeszárnyú múlt (V 20).

Ő a Halál száritóján leng (I 71), könnyek sara fedi arcát(V 135), Szűz ormok vándora (U 87), lelke daloknak szent hegye (U 104), régi kinoknak bús köntösében jár (U 31); sárga ákácok bánatos zápora veri az arcát (I 112), csókok és könnyek alkonyatán (U 24). Várja a vígak Messiását (U 13), hogy ez a föld az üdvök Olimpiája legyen (U 93). Illatos vánkosán a múltnak mereng (U 34). A költők az Idő kovászai (V 186). A zúgó Élet partján volt Lédával (U 108) s a hódolni kergette elébe a vágyak éhes csapatát, nomád, vad, büszke csapatát a vérnek (U 36). Tornázó vágyai tort ülnek (V 33); megjön az öreg Lázár a Bibliából (V 110).

II. Metonimiák. A magyar gomb-lyuk virággal is bús (V 37); ő ült már a Lomnicon, a Tátrát s Karsztot átrepülte (V 38), vagyis megjárta mind a helyeket, ahol magasra emelkedett a magyar szellem, Kéri Lédától szemeit, az ő kék látását (V 149). Egy harci Jézus-Mária (I 32) hagyja el ajkát, ki száz arcban is kinálta magát (U 49). Kifogyhatatlan Magyarországszóképi megjelőlésében: Pusztaszer (U. Elővers), Tisza-part (U 51), Duna (I 31) szájas Duna (V56), Tisza körül (I 87 = M.-országon), Kárpátok alatt (U. Elővers, M.-országon), dacos Hunnia (V 40), Árpád hazája (I 31), juh-legelő (I 47), Attila ugarja, Táblabirók földje, - Olt (I 31) = oláh nemzet. Álljunk az Égnek meredten, lombtalanul ő is, én is (= mind. U 58).

Legérdekesebb, legadysabb szóképeinek az a fajtája, ahol az érzékitendő dolgohoz hasonló vagy vele rokonságban álló más kifejezésből csak az igét veszi át az új fordulatba, s így a hasonló, vagy rokoni cselekvésre vetve a figyelmet, mintegy rátapint az elhallgatott hasonlatra, rokonságra, pl. ha az ének vidám gyorsasággal tör elő torkán, mint ahogy bor buggyan a teli üvegből, akkor azt mondja: vidáman buggyan torkomon a szüreti ének (V 12). E rátapintó metaforikus alakzat mellett van rátapintó metonimikus is, pl. ha este a vonat hirtelen rántással megindul vele, azt írja: elránt az alkonyat (U 81).

I. Lelkét roskadozva viszi (I 11), mint nagy terhet. Zuhogva hullnak a szívek (U 37); sóhajt tüz a Léda hajába (V 28), kinek csipői köré fonódott egy kis diák álma (I 99) = mint két kar). Század kialszik s új lobban (V 54); az ige kenetesen terül szét (V 50) a kar elfonnyad (V 19), görgesse a perc (V 11); csókot (U 119) s nótát temet (U 47); zajlott a vágya (U 106) = mint a folyó); az özvegy legények lármája a régi várban huhog (V 70); a szépség világit (U 101); a vad viharban összeroskad, összetörik a lábuk U 97, = mint a nád); torlaszok fölött süvölt(U 95); a köd omlik (U 59), két lélek összecsap (U 28 = mint a hullám); a máglya húnyik (U 20), = mint a szem); az ablak a völgyre rámered (U 15); a baérfák terhe esőzik rá (I 171); bús kínok alatt jár (U 32), szerelmükből nem fakad lényük mása (U 13), a gyermek az ember bimbaja!).

II. Az isten néha szívünkbe belever mázsás harangnyelvekkel (I 7), gyáva kutyaként a vágyba hal (V 23), jön a Násznagy fölpántlikázott kaszával (I 57), ebeké a vérünk (I 74), szólnak a csufhalálra itéltek, kiknek holtteste körül kóbor kutyák fognak lesni; figyelemre méltó az ilyen: vére szomjuhozóan issza Nyugatot (U 70), ahol a vér, mint folyékony, képzete magával rántja az iszik igét: lázongó szivverését bazaltra vési (V 113); Máriától Veronikáig ivelnek el a férfi-karok (V 163), szájával öntözi Léda szemeit (V 154); az élet benne zihál (U 109), zug, megtolul a zene (V 108): neszt küld a palota (V 108). Gyönyörű szép a rátapintásnak eme bővebb alakja, amivel a Pán-mondára (v.ö. Reviczky ) céloz:

Pán-kereső utamba most már
Mámor-gályák utasa én
Itt állok a zord Bizonyosnál (U 41)

Mikor egymást szorosan átkarolva, összetapadt ajkakkal állanak, Ady képolvasztással fejezi ki:

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk (U 22)

Már ismert képeket tovább fejleszt: Barna hajadra a nagy Ősznek hóharmata hull (V 96, v.ö. a tél dere már megüté fejemet); csépel az idő, kiveri testem-lelkem szemét (I 134, a 2. része új); a Jövendő virágos méhében alszik (V 179); a csók tüze elibe lángol (U 19. v.ö. tüzes csók); szétzúz minden kőtáblát (U 98. v.ö. Mózes a hegyen), hét szilvafa árnyékában szunnyadt lelke ezer évet (V 41. v.ö. kurtanemes = hétszilvafás.)

Ugyanígy fejleszt ismert kifejezéseket, szólamokat is tovább: a verset szövi (I 35, v.ö. álmot szőni; maga sokszor nevezi verseit álmoknak); utolsót, búcsút álmodik (U 116. v.ö. búcsút mond, iszik stb.): testvéreim véreben és kupában (V 197, v.ö. testvérem az Úrban), látjátok feleim, ti búsak (V 193. v.ö. Halotti Beszéd): felbecsül szentre a szalon (I 85. v.ö. felbecsülni, sokra becsülni): az erdőben nászágyat vert egy párisi pár (I 112. v.ö. sátrat ver), torkán hült a kedve (V 62. v.ö. torkára fagyott a szó): Zsarnok király Hideg király (I 131. v.ö. Garay Kont: Zsigmond k. zs. k.); Mi urunk: a Pénz (V 99. v.ö. a mi urunk Jézus).

Szeret egy szó alá rendelni egész szóláncolatokat:

Lohol éjben, csókban, borban, szemétben (I 160); bús és balog csókja, útja, sorsa (V 152); dalol a tenger és dalol a múlt (V 158), hull a szitok, a sugár (V 185), lantot, hitet vigan szegre akaszt (U 49. v.ö. Kemény Rajongók: A püspök úrnak soha nagyobb hangja s közönsége nem volt); béna szemed, szived, gerinced (V 105); szeme, vágya, eper ajka, szíve, csókja mindig könnyes (V 5), a Nap sugarat s a tenger kékjét ontja (V 117), halat a Visztula s gyermeket a lengyel asszony ad örökké (V 181), viszik pogány dalok, vig hajnalok, forró szelek (V 86), magyarul s szépen hivta a halált (I 41); elfeledett görögül s férfiul (I 36), ajkidon hazugság s járásodban bünök lebegnek (I 105).

Ennek az egy szó alá rendelésnek egyéni s új fajtája két kifejezés arányos felező vegyitése, pl. a Cethal háta csúszós, mellyel tartja lelkünket és a mindenséget (I 19).

Így vegyit élőt s élettelent:

Álmodunk én s a magyar tanyák (I 43), a reszkető, bérces Erély (V 44. Erdély népe fél); rózsák és asszonyok nyilnak (V 70), béke és halálos öregség a csolnakon és lelkén (V 140).

Legeredetibb enemű alkotásai közt egy konkrét és egy absztrakt fogalmat jelentő szó egyazon kifejezésbe való összeverése, ami leggyakrabban alkalmazott költői eszközeinek egyike, s ezért nekünk a legtanulságosabbak egyike:

Az este befödi lelkét és Párist (U 80), kezében lámpás, lelkében a Hit volt (I 16), szemünk és lelkünk fáj bele (I 30), se hitünk, se kenyerünk (I 31), öregre csókolta az idő, távolság, küzdés, eszme, bor és nóta (I 35), könnyel, virággal, félelemmel (U 121), megálljatok kínok, sebek (V 21), hervatag a hitünk s a szekfünk (V 37), elpusztitnak rímek és gondok (V 38), ide ragyognak messze szívek és messze faluk (I 123), a Föld álmok s hópelyhek menedéke (V 80), ült partjain Babilonnak s partjaink a Gondnak (V 74), itt a kifejezés konkrét része is absztrakttá vált, mint egyéb ilyeseknél is); óvatos torkuk köszörülik ühmgetésre, búra, kalácsra, borra (I 138), lelkét Isten, kétség, bor, nő, betegség összesebezték (V 57), elrejtik évek s falak (I 146), sok volt a bűn, az éj, a vágy (V 83), el akar esni asztal alatt, mámor alatt (V 85), kinálja törött lantját, törött szívét (V 84), ajka, foga, szíve elvásik (I 62), orrom, szám, szívem töltik muskotályos illatok (V 103), idegen volt csókja s pénze (V 128), meghalna pálma s a mosoly (V 118), röpdös babona és turul (I 94).

Adynak talán legkedvesebb, de leggazdagabb nyelvi eszköze a szóösszetétel, hihetetlen tömegben s variációban állítja elő őket. Egypár öszetett jelzőt, határozót kivéve a túlsúlya főnevekre esik, és kizárólagosan alárendelő összetételekre. Az egy ájulásig-csók (I 62) határozós összetétel kivételével a többi mind jelzős összetétel; van aztán egypár összetétellé zsugorodott metaforája s metonimiája.

Melléknévi jelzős összetételek: torz-élet (V 6), kulturlegény (U 49), Szürke-ország (U 111). Minden-Pénznek trónja (U 29).

A főnévi jelzőnek a jelzett szóval való öszeolvadásából keletkezik a legtöbb összetett főnév nyelvünkben, nem csoda hogy a telivér-magyar szilágyifinál is ez lesz legnagyobb számban.

Leggyakrabban e jelző a jelzett szó tulajdonságát, minőségét jelőli, sokszor képi funkcióval:

Csorda-nép, koldus-ut, asszony-ember, kölyök-érc (= kis pénz, nem arany), utca-szélvész, mese-madár, fantom-kamasz, csontváz-isten, csók-ötlet, Napfény-ország, Tüzhely-bánat, halál-pók, (az élet) asszony-öröm, kenyér-csata, fény-nyom, hajnal-zengés, vér-ajk, ördöglepel, mesterasszony, álom-szerető. álom-vitéz, álom-fickó (ezeknek az álom ad létet), álom-bakó (= álomölő), álom-leány (= álmodozó), csoda-reggel, csoda-csók, átok-zsivaly, Átok-város, kéj-sóhaj, öröm-város, órület-éj, irgalom-óra.

Máskor a jelzett szó célját, mirevalóságát, irányát fejezi ki:

Halál-tó, halálgép, mámor-biztatás, nász-vágy, pletyka-kedv.

Ismét a jelzett szó anyagát jelőli meg:

Hús-test, arany-test, csont-test, fény-országut, fény-ember, por-ember, viz-könny, arany-könny, ködharang, ködtakaró, ködváros, asztag-város, vas-szrönyeteg, élet-alom.

Világosabbá teszi a jelzett szó értelmét ebben: Végzet-Isten.

Birtokos összetétel: férfi-hajnal, álom-villlanás, ég-vivás, Isten-szerelem.

Szóképek összetételekké csökkennek, ami előmozdija nyelvezete tömör, pregnáns voltát: ilyen metaforikus összetételek íme:

I. Az előtag a hasonlított, az utótag a hasonló, vagy pedig megában foglalja a hasonlitás alapját: fruska-nyáj, folyam-róka, ember-ordas, asztal-trón, papfüst-szárny, asszony-szirokkó, koporsó-paripa, mese-erdő, az Isten Nap-szeme, eszme-barrikád, vágy-keselyü, gondolat-manó. Élet-folyóviz, mámor-parázs, mámor-vért, mámor-hattyú, mámor-gálya.

II. Az utótag a hasonlított, az előtag a hasonló vagy a hasonlitás alapján magában foglaló elem: szfinksz-asszony, Minden-asszony (= közönséges szatir-arc, bársony-test, bársonybőr-láb, vas-ujj, sarjú-hajak (= les duvets), rőzes-dalok égnek, bomba-szó, vércse-kedv, sík-lélek, szirt-lélek, láp-lélek.

Metonimikus összetétel - már maga a metonimia is gyérebb használatú, mint a metafora - nem csoda, ha kevés van: köd-jövendő, Tüz-ország = M.ország), mese-zajlás, fény-tivornya, Montblank-sivárság, gyáva rím-kutya, hű kutya-szem, hús-kapocs, Illés-nép, Montblank ember (= Vajda János), homály-madár, csók-kút, gyehenna-fészek, élet-csúcs. Közülük nem egy a költő akart félhomályát mozditja elő.

Összetett melléknekevek és igenevek csekélyebb számba, de számbavehetően csoportosulnak a főnnebbiekhez: ünneppiros; ifju-vén, örök-nagy, csacska-részeg, nap-lelkü, napsugár-lelkü, vész-álmú, Irán-szagú, föld-szagú, nagy-szomjú, napvirág-szemü, szatir-képü, erdősszakálas, ember-sürűs, rim-pólyás, öröm-zászlós, maggyilkos méreg, hullafoltos, vér-iszapos, tűzcsóvás, villámfényes.

Ezek épp úgy a bevett magyaros sémákon alakultak, mint a következők: kegyosztó, köd-omlasztó, köd-evő, halálüvöltő. Nap-széditő, csoda-sápadt, dér-esett, csókra torzult, napverte puszta, ronggyá-szedett.

Elenyésző az összetett határozók száma: lélek-áron, bús-hazátlanul, ülve-szállva, dermedt-vidoran, csoda-verten, fájdalom-esetten.

 

[+] I = Illés szekerén, V = Vér és Arany, U = Uj versek. A számok lapszámot jelentenek.