Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · BABITS MIHÁLY: ADY
Olyan magából táplálkozó lélek, mint Ady, sohasem tud elszakadni önmagától, sem semmitől, ami önmagának egy része. A dac új dacot szül magzatul és ellenségül; s ez fájdalmas tragikum. Nincs ma fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő, mint Ady. A magyarság kérdése lelkének örök, égető problémája. A kétféle dac kétféle büszkeséget teremt - s mind a kettő fájdalmas büszkeség: a fájdalom büszkesége. Íme az egyik:
Más a lovam, a vérem, álmom:
Tőle jövök és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom!
Ilyen bánat nincsen felvarrva
E kerek földön senkire
Csak fajából kinőtt magyarra.
S íme a második fájdalmas büszkeség:
Góg és Magóg fia vagyok én
Fülembe még ősmagyar dal rivall
- - - - - - - - - - - - -
S hiába döngetek kaput, falat!
Így, aki büszke arra, hogy nem akar magyar lenni, nem tud nem lenni büszke arra, hogy magyar, s fáj neki, hogy nem fogadják el jó magyarnak. De új dac győzi le ez új fájdalmat, új büszkeség:
Míg nem jöttem, kodusok voltak,
Még sírni sem sirhattak szépen
Én siratom magam s a népem!
- Azért is magyar vagyok - szól az új dac
Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.
- - - - - - - - - - - - -
Ős napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borusnak, büszke szertelennek
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nyugtalan vitéznek,
Nap fiának, magyarnak.